Nagy a felháborodás a sajtófotózást megbénító jogszabály miatt, de nem értem, miért tesz mindenki úgy, mintha ez a “személyiségvédő” rögeszme újdonság volna.

Magyarországon tegnap óta – nyilvános közszereplés kivételével – csak az érintett hozzájárulásával lehet kép- vagy hangfelvételt készíteni és használni, azaz például hírportálon közzéteni. Van némi finom diszkusszió, de a lényeg marad: az új Ptk. szerint arról, hogy valakinek az arca bekerül-e az újságba, tévébe, netre, csakis ő maga dönt, más szempont nincs. Ez a magyar fotóriportereket és képszerkesztőket lényegében udvari protokollfotósokká alázza: politikusokról még így-úgy lehet (ha engedik), nem közszereplőről képmást készíteni viszont több mint macerás, ebből a pillanatból nézve inkább lehetetlen, mint nem.

(Ilyen alapon a világ nagy kereskedelmi fotóarchívumai becsukhatnák a boltot. De nekem az se világos, hogy pl. mi van az MTI Fotóbankjában lévő képekkel. A régebben nem közszereplőkről készített fotók esetében fel kell kutatni az alanyokat, és megkérni az engedélyüket?)

A szakma hörgött, a Guardian is megírta az agyrémet, bőven hivatkozva Stiller Ákosra, a 444.hu a legostobább magyar törvénynek nevezte az idevágó paragrafust. De mit csodálkozunk?

A személyiségvédelemről való magyarországi gondolkodás az 1970-es években gyökerezik, amikor, mint köztudomású, nem volt demokratikus politikai élet, viszont a politikai hatalom birtokosai gondosan ügyeltek rá, hogy az állampolgár érezze: a magánéletében békén hagyják. (Miközben persze titkosan bárkiről irdatlan mennyiségű személyes adott tudtak gyűjteni és kezelni.)

A téma bibliája máig Törő Károly 1979-es tankönyve, A személyiségvédelem a polgári jogban.  Eszerint: “Az ember külső megjelenése közvetetten kifejezi a személyiség belső sajátosságait is, az ember jellemét, értelmi és érzelmi világát, indulatait, a személy társadalmi szerepét, ezáltal az egyed megkülönböztetésének és azonosításának nélkülözhetetlen eszköze és feltétele, a személyiség megvalósítását és érvényesítését szolgálja. Ez a tény teszi lehetővé és szükségessé a jogi védelmet – abban a körben, amelyben a jogi eszközök alkalmazhatók.” Felhívom rá a figyelmet, hogy a felsorolásban a politikai nézetek nem szerepelnek, hiszen az elméletileg sem vetődött fel, hogy valakinek – büntetőjogon innen – nemcsak egyféle politikai nézete lehet.

Egy politikai véletlen folytán – az Alkotmánybíróság első elnökének ez volt a szűkebb szakterülete, miközben a magyar demokrácia átmeneti alkotmánnyal működött – az ellentét még élesebbé vált 1989 után. Miközben senki sem törődött azzal, hogy a politikai intézményekre vonatkozó jogszabályok lehetővé tegyék a tényleges pluralizmust, és ne ösztönözzék kifejezetten a rossz kormányzást; és miközben Magyarország – részben épp a személyiségi jogokra hivatkozva – az utolsó helyen kullogott a privacyt legdurvábban megsértő intézménynek, a kommunista állambiztonságnak  az átláthatóvá tételében, a személyiségi jogok védelmét finoman szólva túlcizellálták. Már 1991-től, a személyi szám alkotmányellenessé minősítésétől fogva, amiről maga Sólyom volt kénytelen megállapítani három év múlva, hogy nem volt kivitelezhető.

Miközben ugyanez az Alkotmánybíróság liberális énjével kimondta, hogy a közszereplőknek tűrniük kell a mégoly goromba kritikát is, és ennek az elvnek a Ptk.-beli felmondását még a mostani AB is megakadályozta a minap (amúgy egyetlen szavazat többséggel), kezdettől fogva senki sem zavartatta magát attól, hogy az egész intézményrendszer a közszereplők kollektív minőségromlásának kedvez. Az AB és a jogtudósi elit jó lelkiismeretéhez elég volt az, hogy az állampolgár magánszférája politikamentesen – világviszonylatban is kivételes erővel – védve volt.

Hogy ez a védelem nagyrészt formális, és nagyrészt illúzió, azzal nem foglalkoztak. A Kubatov-listákra való bírósági rábólintás azt mutatta, hogy politikai erők nyugodtan gyűjthetnek politikailag érzékeny adatokat az állampolgárokról hozzájárulásuk nélkül. A közös képviselők besúgásra ösztönzésének esete azt mutatja, hogy a hatóságok ugyanúgy gyűjthetnek zaklatásra és zsarolásra alkalmas adatokat az állampolgárokról hozzájárulásuk nélkül, mint 1979-ben.

És végül: NSA ide vagy oda, a személyhez fűződő jogok védelmének ez a szemlélete a digitális őskőkor állapotait tükrözi, technológiai szempontból körülbelül olyan, mint ha valaki egy hurrikán kellős közepén rózsát metszeget, csak mert szereti az illatát.

Ma ostobának nevezzük a 2:48. paragrafust. “Ilyen a világon nincs.” De ne mondjuk már, hogy a túlhajtott adatvédelemnek nincs hazai előzménye. Ugyanígy nem volt a világban, legalábbis a nyugati világban olyan, hogy valaki nem adja ki az amerikai légitársaságnak a vele utazók adatait.  Sólyom László 2006-ban a teljes nyugati világot tanította(volna) a hazai magaslatokon állva, amikor közölte, hogy az USA és az EU ilyen tárgyú megállapodása nem felel meg a magyar adatvédelmi törvénynek: a mi jogszabályunk tehát jobb, mint a nyugati konszenzus. Nem más, tehát ha emögött a konszenzus mögött gyakorlati megfontolások vannak, akkor nem célszerűtlenebb, hanem jobb, és a világnak tessék hozzá igazodni.  (Ha valaki az NSA-üggyel jönne: a terrorizmusra és ellenséges titkosszolgálati műveletekre érzéketlen, ráadásul digitális kőkorszaki magyar jog ebben a helyzetben sem ért volna semmivel se többet, mint mondjuk a német.)

Szóval itt állunk valódi plurális képviseleti demokrácia nélkül, szürrealistán pocsék gazdaságpolitikával és minden nemzetközi normából kilógó külpolitikával, de a személyhez fűződő jogaink, azok mintaszerűen meg vannak védve. És ahogy 2006-ban csak nagyon kevesen mertek szólni, hogy ” ilyen a világon nincs”, 2014-ben is csak azok szólnak, akiket szakmájuk miatt ez az ügy közvetlenül kikészít. A többség egyszerűen nem ismeri fel, hogy már rég külön úton megyünk a hungarikum semmibe, amiből attól, hogy jogtudósok hagyták jóvá, még nem lesz valami.

Kiemelt kép: Stiller Ákos, hvg.hu