Hosszú szünet után üdv megint a fedélzeten.

Tölgyessy Péter cikksorozatáról (komment.hu) még talán többször is szó lesz ebben a blogban, most csak egyvalami.

A harmadik részben a harmadik köztársaság egyik főépítésze a következőt írja egyfelől:

Az 1989-90-es fordulat alkotmányos rendjének ellenzéki megalapozói között a második világháború utáni tömegdemokráciák tapasztalataiból kiindulva, egyetértés volt az új magyar politika néhány alapvonásáról. (..) A megannyi gondtól szenvedő országban határozottan vezetett, stabil, cselekvőképes kormány tevékenységét látták szükségesnek. A kivételes terjedelmű kommunista hatalomkoncentráció után egyúttal intézményes garanciákkal támasztották alá, hogy a mindenkori kormánytöbbség tevékenységét erőteljes alkotmányos ellensúlyok kontrollálják. Az újrafogalmazott magyar alkotmány közvetlenül hatályosuló jog. A törvény és jog uralmának érvényesülésén és a szabadságjogok védelmén hathatós intézményrendszer őrködik. A közhatalom gyakorlóinak állandó vitákban kell megokolniuk döntéseiket a plurális nyilvánosságban. Mindezek alapján, a részben többségi választási rendszerben az állampolgárok négyévente egyértelműen határoznak a kormányzati hatalom betöltéséről. Az egymás tartós létezését és alapvető jóakaratát, valamint az alkotmányos alapkonszenzust elfogadó jobb- és balközép pártok élénk versengése közepette Magyarország történelmében először a kormányok békés cseréje tényleges gyakorlattá válhat majd.

Másodszor ezt:

Ez a negyedszázad után naiv álomnak tűnő egykori ellenzéki rendszerváltó konszenzus nem volt más, mint a magyar viszonyokra való alkalmazása az 1945 utáni német és osztrák megoldásoknak, továbbá a maguk módján hasonlóan sikeres finn, olasz, spanyol nyugatos fejlődésnek.1 Csakhogy nálunk az 1989-es fordulat után nem a középrétegeket gyorsan kiszélesítő, néhány évtized alatt eredményes európai felzárkózás következett, hanem elhúzódó válságidőszak.

Harmadjára ezt:

A Demokratikus Charta értelmisége tette először legfőbb táborképző erővé a másik oldaltól való rettegést és a politikai ellenféllel szembeni engesztelhetetlenséget. Horn Gyula és szocialistái hozták vissza a kisemberek antikapitalizmusára építő, az államot később ismét túlterhelő jóléti gesztuspolitikát. Orbán Viktor hagyott fel véglegesen a jobbközép centrumpolitikával, és mozgósította híveit egyetlen harci blokkba. Tábora hatalmának megőrzése végett Gyurcsány Ferenc még akkor is adókat csökkentett, amikor már régen megszorításokról kellett volna határoznia.

Parlamenti ciklusról-ciklusra fokozódott a kétoldalú szembenállás. 2006 őszén lett végképp áthidalhatatlan a két közéleti blokk közötti ellentét. Ami a baloldalról nézve a demokrácia védelmének tetszett, az jobbról a tényleges népakarat elleni durva támadásnak számított. Az utcai ütközések egy pillanatra már-már ukrajnai hévvel lángoltak fel, ám aztán a hétköznapi életük békéjét féltő állampolgárok rémületére reagálva a közélet jobbára ismét visszatért az alkotmányos keretek közé. Az embereket így is mindjobban megragadta a küzdelem heve: a régió más országaival egybevetve a kezdetben még kifejezetten alacsony hazai választói részvétel 2002-től már általában a legmagasabbra emelkedett. (…)

A sikertelen korai tömegdemokráciák tipikus velejárója a hideg polgárháborúig vitt táborelvű ütközés.

Vagyis:

1.      1.   Elsősorban német és osztrák példára megterveztek egy kétosztatú, jobbközép-balközép pártrendszert, váltógazdálkodást feltételezve, két reguláris választás között nagyon megnehezítve a kormány bukását és cseréjét, viszont a kormányt „független” intézmények erős kontrollja alá helyezve.

2.       2. Ez naiv álomnak bizonyult, elsősorban a gazdasági felzárkózás elmaradása miatt és szemléleti okokból (a nép nem értette, miért lenne jobb a kapitalizmus az államszocializmusnál).

3.       3. A pártok nem az álom megvalósításáért, hanem ellene dolgoztak, így folyamatosan fokozódott a polarizálódás, míg az egyik pólus le nem győzte a másikat, és így centrális helyzetbe nem jutott. Ezzel végképp befellegezett a váltógazdálkodás álmának.

Tölgyessy visszatekintésében mindenki hibás, csak maga a rendszer nem, noha elismeri az előfeltevések naiv voltát. Szót sem ejt például az elvaduló ketrecharc ketrecéről, a kétharmados szabályról. Szót sem ejt arról, hogy amikor a rendszert kidolgozták (1989 késő nyarán), egyáltalán nem volt világos, kiből lesz a jobb- és balközép tömb. A két tömb akkor egyfelől az MSZMP volt, másfelől mindenki más. A legnagyobb ellenzéki erő a frissen ellenzéki pozícióba tolódott vérbaloldali MDF volt, amelyben Antall jobbközép gondolkodását nagyon kevesen értették. Ugyanígy Tölgyessy liberális konzervativizmusa sem volt túl népszerű az alapvetően szociáldemokrata SZDSZ-ben. Majdnem teljes volt a baloldali konszenzus.

Mintának pedig nem az 1945 utáni, hanem a kortárs osztrák és német (kisebbrészt olasz, spanyol, finn) állapotokat vették. 1945 után pedig bő két évtizedig sem Nyugat-Németországban, sem Ausztriában nem váltógazdálkodás, hanem hegemón pártrendszer volt, éspedig konzervatív fölénnyel. (A választási rendszer miatt az Osztrák Néppárt még akkor is őrizte parlamenti többségét, amikor kevesebb szavazatot kapott a szocialistáknál.)

Tölgyessyék a húsz-huszonöt éves példátlan konjunktúra (és a vele járó középosztályosodás) utáni állapotot vették alapul. Ez súlyos tévedés volt. A pártrendszert pedig bebetonozták az 1989. nyári fázisába, noha tudták, hogy akkor mennyire manipulált volt, és mennyi szerencsének kell bekövetkeznie ahhoz, hogy szabvány, nyugatos jobbközép-balközép rendszerbe álljon be. Nem következett be váratlan szerencse. Antall meghalt, mielőtt a jobbközép pártot meg tudta volna valósítani, az SZDSZ-nél nagyobb politikai tapasztalatú MSZP pedig elfoglalta a balközép niche-t.

Mivel gazdasági és szociális kérdésekben még a nyolcvanas évek végihez képest is erősödő baloldali konszenzus uralkodott, a politikai harc ideológiai kérdések körül zajlott, és ideológiában a baloldaliság volt a nyerő. Így történhetett meg, hogy a névleges jobboldal balról támadta a névleges baloldal piacbarát reformjait és egyáltalán, racionális intézkedéseit, amelyekre ez utóbbi csak ritkán, vészhelyzetben szánta rá magát. Lehet, hogy 1990-ben súlyos volt a kádári örökség, a jótét állam és a teljesítménytől független egyenlőség kultusza – de a következő két évtizedben, főleg az ezredforduló tájától a népből szabályszerűen kiirtották az egyéni szabadságba vetett hitnek és az állammal szembeni gyanakvásnak még a csíráit is.

Ilyen körülmények között valóban nincs szükség igazi többpártrendszerre.