A Hírszerző joggal kritikus a Bibó-kultusszal szemben, de a rend kedvéért belinkelem a saját régebbi posztjaimat is: Bibó téved, Jobb félni.

Az alábbiakban egy adalék következik Bibóról mint politikai gondolkodóról és a kultuszáról. A világosság kedvéért elkerülöm a hazai témákat, olyan szövegrészről lesz szó, amihez csak minimális mértékben fűződnek magyar érzelmek. Ez pedig A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című tanulmány lengyelekről szóló része (ebbe a tanulmányba emelte át változtatás nélkül a “demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni” maximát egy háború alatt írt, kéziratban maradt könyvéből) .

Azzal kezdődik: “Lengyelország problémája az volt, hogy a történeti lengyel királyságnak volt egy szoros értelemben vett lengyel fele, mely homogénül lengyel volt, azonban volt egy perszonálunió révén hozzákapcsolódott ún. litván fele is, melynek vezetőrétege csaknem teljesen ellengyelesedett, lakossága ellenben részben litván, túlnyomórészben azonban orosz volt, és ortodox vallású.” (Betűhív kopizás a MEK online változatából. A helyesírási hibákért feleljen a szöveggondozó, és mivel ez egy blog, ahol én is elengedem magam stilárisan, nem megyek bele túl mélyen a stíluselemzésbe. Csak jelzem, hogy Bibó ezt publikálásra írta, és az egy mondatban lévő öt “volt”, valamint az azonos, illetve szinonim kötőszavak fölös halmozása – azonban-ellenben-azonban – nem illik méltóságteljes írástudóhoz. Tapasztalatom szerint a rossz nyelvezet mindig a gondolkodás sekélyességének a jele.)

Sajnos, az idézet mondatból nagyon kevés állítás stimmel. Bármennyire hízelgő nekünk, magyaroknak a romantikus történet (“a keresztény magyar királylány civilizálja a pogány litván vadembert”, a Szépség és a Szörnyeteg), a két államnak még sokáig más-más uralkodói voltak, és kapcsolatuk egyáltalán nem mindig mondható barátinak. Csaknem 200 évvel Hedvig és Jagelló házassága után az orosz (muszka) fenyegetés kellett hozzá, hogy a XV. századi túlterjeszkedésbe belerokkant Litvánia megkösse Lengyelországgal a lublini uniót (1569), ami már valódi konföderáció volt, éppen hogy a perszonáluniót váltotta fel; és aminek a létezéséről Bibó ezek szerint nem tudott.

További súlyos tévedés, hogy ennek az uniónak volt “egy lengyel fele és egy litván fele”, melyek közül az utóbbihoz tartoztak az “oroszok” lakta területek. Először is (kisebbik baj) 1569-ben a litvánoké már csak az északkeleti negyed volt, litván és keleti szláv lakossággal, míg a lengyeleké háromnegyed, nyugaton (uralkodó, de nem “homogén”) lengyel, délkeleten (a mai Ukrajna területének java részén) főleg keleti szláv lakossággal. A nagyobbik baj: a keleti területeket nem oroszok lakták, hanem a fehér és vörös ruténnek nevezett csoportok, amikből a fehéroroszok, illetve ukránok lettek. Bibó egyszerűen nem vesz tudomást a fehéroroszok és az ukránok létezéséről. Ami annál is furcsább, mert amikor ez a tanulmány megjelent, Belorusszia és Ukrajna tagja volt az ENSZ-nek, és míg ahhoz a Bibóét is meghaladó naivitás kellett, hogy valami elhiggye: ezek szuverén államok, annyit azért látni lehetett, hogy létezik két ilyen nép. Ez a fehér folt megmagyarázhatatlan, ha a józan ész fogalmaival akarjuk magyarázni.

Ehhez képest már csak apróság, hogy a Rzeczpospolitához tartozó keleti szlávok csak kisebbségben voltak ortodoxok (az első felosztás előtt Lengyelország 11,5 milliós összlakosságából 0,5 millió), hanem sokkal inkább unitus felekezetűek (“görög katolikusok”, illetve az asszimilált nemesség római katolikus). Ez nagyon nem tetszett a XVIII. századtól terjeszkedő valódi oroszoknak, akiknek végképp nem “etnikailag megalapozott” területi igényeik voltak, hanem egyszerűen csak ki akartak harapni egy nagy darabot az erőtlen Lengyelországból. És miután sokáig a poroszok elleni védelmező szerepében tetszelegtek, az 1760-as évektől pont az ortodox kisebbség hátrányos megkülönböztetésére hivatkozva rontottak Lengyelországra. (A híres orosz vallási tolerancia és jogegyenlőség-kultusz szellemében.)

Ilyen megbízható tárgyi tudás birtokában Bibó nyugodtan megmondhatja visszamenőleg a XVIII-XIX. századi lengyeleknek, mit kellett volna tenniük a hegeli-marxi “történelmi szükségszerűséget” felismervén (ha az ország “fele” úgyis “orosz”, hadd legyen az oroszoké): nem Napóleonhoz kellett volna fordulniuk a poroszok, osztrákok és az oroszok, hanem a cárhoz a poroszok és osztrákok ellen. Hogy ezt hogyan rendezték le volna Napóleonnal, az ő dolguk. (Ellentétben Bibó állításával Napóleon nem a Litván Nagyfejedelemség területére lépett, amikor átkelt a Nyemanon, az ugyanis már papíron sem létezett.)

Lépjünk tovább. Bibó szerint Lengyelország “1920-ban nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy felhasználva Szovjet-Oroszország veszélyeztetett helyzetét, túllépje a Curzon-vonalat.” Ebből se sok stimmel. Amikor a szövetséges hatalmak 1919 decemberében a Curzon-vonalat ajánlották (kb. a mai keleti lengyel határt azzal a különbséggel, hogy Lemberg is Lengyelországhoz tartozott volna), a lengyel csapatok ennél már jóval keletebbre állomásoztak. Pontosan azért kellett volna idáig visszavonulniuk, mert az antant – Jugyenics novemberi veresége után – belátta, hogy Szovjet-Oroszországot nem lehet rövid úton, katonai beavatkozással megdönteni, és miután biztonságban látta a nyugati keresztény balti államokat és Finnországot, sorsára hagyta az “úgyis orosz” Ukrajnát.

Ellentétben Pilsudskival, aki – Petljura antibolsevik ukrán vezetővel szövetségben – pontosan azért indított 1920-ban (tehát már nem “az új szovjet állam életének legkritikusabb és legfenyegetettebb pillanatában”), a Curzon-vonalon jóval túlról – offenzívát Kijev ellen, hogy megszilárduljon a bolsevik uralomtól független Ukrajna. Pilsudskinak ugyanis nagyszabású terve volt, nem “Nagy -Lengyelország”, ahogy Bibó véli, hanem a három tenger közötti, lengyel vezetésű szövetség, benne a függgetlen Ukrajnával és Fehéroroszországgal. (Gyakorlatilag a mai Új-Európa + Nyugat-Balkán + Keleti Partnerség, és nem véletlen, hogy utóbbit ma is pont a lengyelek forszírozzák a legjobban). Lehet azt mondani, hogy a lengyel hegemónia, a tényleges egyenjogúság hiánya miatt a “Tengerköz” terve eleve kudarcra volt ítélve, de mennyivel jobb lett volna stratégiailag, mint a Kisantant meg egyáltalán a külső nagyhatalmakba kapaszkodó széthúzás, ami 45-re megpecsételte a térség sorsát.

A rigai békét (1921), amit Bibó a lengyel erőszakosság bizonyítékaként említ, Lengyelország, Szovjet-Oroszország és az ukrán bolsevik bábállam kötötte meg (a fehérorosz bábállam nem volt sehol), és egyszerűen a fehérorosz és ukrán területek kompromisszumos felosztását jelentette (Pilsudski szándékával szemben) az akkori erőviszonyoknak megfelelően. Ahogy Bibó szépen megfogalmazza, “több mint 6 millió orosz és ukrán kisebbség” került lengyel uralom alá (itt már legalább az ukránok léteznek számára), de arról nem ír, hogy ennél jóval több fehérorosz és ukrán nem a függetlenségét nyerte el, hanem Moszkva bolsevik uralma alá került. (Ki járt jobban, amúgy?)  

Mindezt megkoronázza a következő: “Húsz esztendővel később, 1939-ben, amikor a német támadás újból Lengyelország létét fenyegette, Lengyelország harmadszor is ugyanazon a történeti leckén bukott el: az Oroszországgal való bizalmi állapot leckéjén.”

Ungváry Krisztián az egyébként kiváló cikkében azt írja, hogy a Molotov-Ribbentrop-paktumról nem olvashatunk Bibónál. Hát pedig ezt olvashatjuk. Másképp nem értelmezhetjük a fenti mondatot, mint hogy Lengyelország úgy kerülhette volna el “ötödik felosztását”, ha bízik a Szovjetunióban. Túl az állítás politikai és emberismereti képtelenségén, feltűnő a párhuzam azzal a gyalázatos mai orosz érveléssel, hogy a Szovjetunió a paktum titkos záradékára azért kényszerült rá, mert a lengyelek 1934-ben megnemtámadási szerződést kötöttek a németekkel, és ez a Szovjetunió ellen irányult (gondosan elfelejtve, hogy Hitler a szerződést 1939 márciusában felmondta).

Végül az aktuális állapotról: “A második világháború befejeztével Lengyelország megint abba a lelkiállapotba került, hogy „Európa vele szemben tartozásban van”. S midőn orosz részről felvetődött a Curzon-vonal követelése, akkor nem úgy fogadta ezt a Curzon-vonalat, melyet valójában 150 esztendő óta ismétlődő katasztrófák tanulsága kényszerít reá, mint egyedül lehetséges megoldást, hanem mint egy súlyos sérelmet, melyért nagyon nagy méretű kárpótlás jár. Történetesen olyan pillanatban történt ez, amikor Európa intéző hatalmai különböző okok miatt úgy érezték, hogy ezzel a kárpótlással tartoznak. S megadták ezt a kárpótlást Szilézia és fél Pomeránia formájában, megtoldva e területek német lakosságának a teljes kitelepítési lehetőségével. Hogy mi lesz ennek a döntésnek a távolabbi visszahatása, azt ma még pontosan nem tudjuk lemérni: félő, hogy egy nagyon súlyos európai lelkiismereti válság körvonalai fognak kirajzolódni e kérdés körül, s egy napon Lengyelországnak is rá kell jönnie arra, hogy kevesebb kárpótlás több lett volna.”

Hátulról kezdve: a politikát, gazdaságot sosem e rendszerek belső, autonóm értékei, hanem mindig külső, (mindennnapi) morális mércék szerint értékelő Bibó a rossz módszer miatt ebben is tévedett. Nem lett semmiféle lelkiismereti válság. Hatvan év telt el, míg a lengyelek egyáltalán elkezdtek szembenézni a saját németellenes atrocitásaikkal. Önmagában az ország nyugatra tolása miatt máig nem éreznek lelkifurdalást, most már soha nem is fognak. Más kérdés a sérelem, hiszen Lemberg (Lwów, Lviv, nagyonmagyarok kedvéért: Ilyvó) vagy Wilno történelmileg szervesebben lengyel, mint Boroszló vagy Stettin. (Hogy a Curzon-vonalhoz képest Sztálinnak mért kellett Lemberg és környéke is, azt viszont nehéz lehetett az új szomszéddal megáldott Magyarországról nem megérteni.)

A kor sajtóviszonyaira tekintettel nem lehetett elvárni Bibótól, hogy tisztában legyen a lengyelek valódi sérelmeivel: a varsói felkelés sorsával, Varsó pusztulásával, a Honi Hadsereg ellenségnek nyilvánításával és tagjai Szovjetunióba deportálásával. A szenvedések és az aktív háborús ellenállás hat éve után a függetlenség reményének elvesztésével, a demokrácia felszámolásával, ami a magyarországinál is gyorsabban, durvábban és véresebben ment végbe. Bibó általános gyanútlansága miatt megérthető az is, hogy elhitte Sztálin állítását, miszerint a lengyelek akaratát teljesítette (természetesen Sztálin akarta, mindegy volt, hogy a lengyelek örülnek-e neki vagy sem). De az már a más nemzetek iránti empátia jellegzetesen kuruc hiányának a tünete, hogy képtelen volt felfogni, amit a lengyel nemzet átélt: alig egy emberöltővel az évszázados uralom megszűnése után újra orosz megszállás alá került.

Most kéne jönnie az eszmei mondanivalónak. Bibóról a föntebb belinkelt két posztban már elmondtam a véleményemet, és nem szerez élvezetet a további deheroizálás. Amit mondok, az inkább a Bibó-kultuszról szól. Itt van a három-négy leghíresebb tanulmánya közül az egyik. Kelet-európai alapvetésnek szánta. Ebben a tanulmányban a térség legnagyobb nemzetéről nagyon hézagos ismeretek alapján, rossz stílusban, azaz felszínes érveléssel, erőltetett következtetéssel mond negatív ítéletet. És tudomásom szerint ezért a megjelenés óta, 65 éve senki nem bírálta. (Kész vagyok bocsánatot kérni, ha tévedek, és a bírálót attól fogva nagyon tisztelem.)

Ennyit a politizáló magyar értelmiség éleslátásáról és bátorságáról, w ogóle.