1956. március. Rákosi látszólag nyeregben, Nagy Imre legyőzve, kiközösítve. Ellenerő, vetélytárs sehol. Hazajön a nagy tanítvány Moszkvából, ahol, ugye, nem diktálnak neki, elolvassa a titkos beszédet, és diadalmasan bejelenti, hogy ezt ő mindig is ő gondolta, “politikánk igaza bebizonyosodott”. Moszkvában is utálják, bár persze szóban kiállnak mellette. A többieknek a PB-ben nagyon elegük van belőle, de tudják, hogy ha bukik, nekik is annyi.

Az ÁVH picit más néven, más szervezetben, de ugyanolyan erős, mint mindig.

Rákosiék közben buzgón dolgoznak a Terven (2 ötéves), amely majd felemelendi a magyar gazdaságot.

Szabad szemmel látni, hogy a szomszéd, ez esetben Ausztria, egy-két év alatt állva hagy minket.

A többség csendben utálkozik, csak egy maroknyi értelmiségi és egy csomó naiv egyetemista lázong, de ők sincsenek tisztában azzal, hogy az egész szar, amit tehát Rákosi helyett követelnek, az nem megoldás.

Mire Rákosi azzal felel, hogy aki őt támadja, az a népi demokráciát, dolgozó népünk vívmányait támadja.

Végül is nem abba bukik bele, hogy a képviseleti demokrácia felszámolásával és gazdasági őrületeivel történetileg egy pillanat alatt olyan zsákutcába vitte az országot, amiből csak a beláthatatlanul távoli jövőben lehet kifarolni. (Nem szocialista fejjel – amilyen a “véleményformáló értelmiség” körében nem volt, legalábbis nem jutott akkora nyilvánossághoz, hogy bárki meghallgatta volna – tudni lehetett, hogy zsákutca. Azt nem, hogy a kifarolásra csak három és fél évtizedet kell várni.)

Hanem abba bukik bele, hogy van egy kurvanagy csontváz a szekrényében (ez esetben a Rajk-per.) Amit egyszerűen nem lehet a végtelenségig dugdosni, mert még ilyen viszonyok között sincs tökéletes információzárlat. És ha a közönség ellene van, akkor gyanakszik.

De nem a népi felháborodás vagy valamilyen ellenzéki mozgalom buktatja meg, hanem a hasonszőrűek bizánci játszmája, olyan szereplőkkel, akikre seniki sem gondol: a három éve sitten ülő Péter Gábor és egy helyezkedő csapat, élén a Kovács István nevű, rég elfelejtett budapesti párttitkárral).

Ami meg utána jön, az megint csak nem megoldás, mert Gerő ugyanolyan rossz, és az se segített volna, ha már 56. júliusban behozzák a hihetetlenül jellemtelen Kádárt.

Aztán jött “a magyar nép elemi szabadságvágyának kitörése”, hatalmas emberveszteséggel, kudarcra ítélve, hogy az utókornak legyen mire büszkének lenni.