Most, hogy eldöntött tény a más országban letelepedett magyar állampolgárok magyarországi választójoga, hadd utaljak a két évvel ezelőtti elemzésemre, mely szerint eredetileg teljesen közönséges belpolitikai-taktikai manőverről volt szó, aminek a negatív következményeit a Fidesz nem mérte fel (és nem méri fel máig se). Abban is pl. arra részre, hogy:

A szocik rossz és káros taktikájához persze az a félelem is hozzájárult, hogy a Fidesznek semmi más szándéka nincs ezzel az egéssszel, mint hogy a hatályos választási törvényt kijátszva  plusz szavazók tömegére tegyen szert.

Ez a félelem – és a hazai belpolitikára jellemző általános, reflexszerű mellébeszélés – magyarázta a szocialisták nemtelen “nyugdíjvédő” propagandáját, amire a Fidesz által máskor egekbe magasztalt választópolgárság (a Zemberek összessége) a természetes ösztöneinek megfelelően válaszolt. (Ugyanezekre az ösztönökre appellált a Fidesz nem kevésbé nemtelen 2010/11-es “nyugdíjvédő” propagandája.)

Más kérdés, hogy mint a többi, súlyosan manipulatív eredetű propaganda-csodafegyver (vö. “rendőri brutalitás Gyurcsány parancsára”), ez is belső meggyőződésévé vált a Fidesznek,  mely folyamatban segítettek a szocik tényleges, letagadhatatlan bűnei. Így még az eredetileg kétkedő konzervatívokban is megrögződött, hogy a nemzetközi jogilag, külpolitikailag, magyar-magyar szempontból erősen problémás könnyített honosítás tulajdonképpen olyasvalami, amivel a szocik bűne miatt “adósai vagyunk” határon túli nemzettársainknak.

Ami a külpoliitikát illeti, ezt a közvéleményt megtévesztette az, hogy szomszédaink közül a szerbek, horvátok, románok nemzetközileg nem egészen szalonképes számlákat rendeznek az ő kettős állampolgárságukkal, és ezért  örültek meg a magyar párhuzamnak. (Talán elgondolkodhatna rajt valaki, hogy a román nemzetpolitika – nekik is van ilyen, mint minden becsületes kelet-európai kisállamnak – mennyiben akadályozza schengeni csatlakozásukat.)

A Véleményvezér pontosan felismeri azt, amit a “magyar-magyar” részben írtam: a ht választójog nem hogy testvériséghez vezet, hanem éles magyarközi ellentéteket szül. De más súlyos bajok vannak vele.

Először is, túl az adózás/képviselet – létező jobboldalon rendszerint hülyéskedésbe fullasztott – témáján (“mé, a nyugdíjasok sem adóznak”) nemcsak a határon inneniek, hanem a határon túliak többsége is látja, hogy nincs alapjuk beleszólni egy másik állam (nem kultúrnemzet: állam) kormányzásába, nevezetesen és főként a költségvetésbe. Vagy legalábbis olyan kicsi alapjuk van rá, ami nem indokolja, hogy a budapesti parlamentbe képviselőket juttassanak.

Másodszor (bár részemről sokadszor, untig): minden olyan változat, amelyben a ht magyaroknak külön képviselői vannak, akár valami felsőházban, akár az egykamarás parlamentben a pártok mellett, a korporatív berendezkedés felé mutat, és rombolja a képviseleti demokrácia alapelvét.

Harmadszor: a Martonyi-Németh-féle magyar diplomácia, mikor rájött, hogy most már be kell váltania az ígéretet (no nem azt, amit a Velencei Bizottságnak tett 2001-ben, hogy nem emeli a magyar-magyar kapcsolatokat állampolgári szintre), azzal adózott a szalonképességnek, hogy lemondott a tömeges állampolgárság-megadásról, és az egyéni kérelmet hangsúlyozta. Úgyhogy miután a Fidesz is, a szocik is túlbecsülték az így nyerhető szavazótömeget, most az  “ötmillió” álomképéről szépen leszállnak a prognózisok néhány százezerre, max. félmillióra. Csakhogy ez a néhány százezres sokaság nem reprezentatív. Ez nem a ht magyarokat képviseli, hanem két  belmagyar párt, a Fidesz és a Jobbik mellett erősen elkötelezett kisebbséget. Az állampolgárságot az kéri, aki fontosnak tartja, hogy ezekre a pártokra szavazzon – a belmagyar pártszimpátia indolkolja az állampolgárság felvételét, és nem az állampolgárként szerzett tapasztalatok a pártszimpátiát. Képzeljük el ugyanezt a szelekciót a határon innen. Botrány?

Azt csak úgy megjegyzem, hogy elég sokunknak vannak kellemetlen élményei a kilencvenes évekből a kioktató erdélyiekről (“ti ott elfajzottatok, elpuhultatok, titeket nem nyomtak el, nem is tudjátok, mit jelent magyarnak lenni”), aminek tömeges változatától (az amúgy is rémséges politikai elbutulás tetejébe) mentsen meg a Jóisten,