Igazán emberi gesztus az EU-elnökség két főfelelőse, Martonyi János és Győri Enikő részéről az, hogy bevallják: “sokkolta a magyar elnökségi stábot, hogy néhány nappal ‘hivatalba lépésünk’ előtt, többen – belföldön és külföldön – megkérdőjelezték Magyarország alkalmasságát az elnökségre”. (Játsszunk Schmittest, keresd a vesszőhibát, a nyertes használt szaloncukrot kap).

Egyszer talán kielemezzük, talán nem, hogy a médiatörvény viharában a hibás valóságérzékelés hogyan vezetett a sokkhoz, de most csak ezt nézzük:

“Nem példa nélküli persze, hogy egy tagállamnak – különösen, ha első ízben tesz eleget ennek a feladatnak –, megkérdőjelezik az EU-elnökségre való alkalmasságát. A szlovéneket kikezdték, mert egy „miniállam” túl kicsi egy ilyen feladathoz, a cseheket, mert volt egy EU-szkeptikus elnökük és kormányválság fenyegette őket (majd bukott is a kormány), de még a tucatnyi soros elnökség tapasztalatával rendelkező belgáktól is rettegtek legutóbb, mert ügyvezető szövetségi kormány volt hivatalban.”

Tudták ők, hogyne, hogy van ilyen, és mégis sokk. Szegények.

Akkor segítek egy kicsit az önismeretben.

1. A világ megértése, a világot értő szakemberek, hivatalnokok létszáma szempontjából Magyarország ugyanúgy vagy még inkább miniállam, mint Szlovénia. Külügyminiszterünk Európáról szerzett információi zömmel a hetves-nyolcvanas évekből származnak, és mint ilyenek, kissé elavultak. Az a blamázs, hogy fogalmuk se volt, vagy ha volt, faarccal titkolták: az Unió a saját törvényfordításaiból  dolgozik, mert fel van készülve rá, hogy a kis nyelvű országok kormányai a saját verzióikat csócsálják a szájukba – nos, ez mindent elmond. De ha ez nem lenne elég, a kormányváltás utáni tarolás keretében azt az embert, aki az elnökségre való felkészülést éveken át irányította, és vele együtt az addig végzett munkáját, úgy kivágták, mint a macskát piszkolni. Majd több hónapi késéssel jött az új államtitkár, és kezdték újra a szakmai csapatépítést, nyeretlen, tudatlan, ám politikailag megbízható kétévesekkel. (Friss diplomások, akik nem kellettek a magánszférába, itt viszont egy szélcsatorna sebességével szippantja be őket a karriervákuum. Erre céloz a megfelelő arányú “fiatalos lendület”.

2. Euroszkepticizmus – Orbánnak szerencséje, hogy kis, elzárt nyelvet beszél, így a hanyatló Nyugatról tartott kiselőadásai nemm lépték át Brüsszel ingerküszöbét, ezt csak az utóbbi napok direkt politikussértegetésével sikerült megoldania. És Klausszal ellentétben a diplomáciai vaddisznóságát nem korlátozott jogkörrel élheti ki, hanem nemzeti teljhatalom birtokában. Aranymondásai, érdekes mufurckodásai jobban fel fognak tűnni.

3. A magyar kormány látszólag nem ingatag, és a hazai hátteret, mármint a politikai rendszer elfuseráltságát nem ismerő nyugati-keleti politikusok nyilván Orbán érdemének tudják be az elsöprő parlamenti fölényt. Demokratikus egypártrendszer azonban nincs. Az ilyen fokú túlhatalom demokráciában éppen hogy anomália, és valamerre eldől: vagy az egypártrendszer szűnik meg, vagy a demokrácia. Gyurcsány akármilyen pocsékul kormányzott, gyakorlatilag bukhatatlan volt, amíg rá nem szánta magát a lemondásra (és abban nagy szerepe volt a külföldnek). Orbán2 – nos, nem kormányoz jobban, viszont még bukhatatlanabb, mert nincs ellenzéke (pillanatnyilag párton belül sem). A külpolitikai visszajelzésekre legalább annyira érzéketlen, mint Gyurcsány. Azaz a “stabilitás” teljesen független a kormány teljesítményétől, és ez a kontraszt most már reflektorfényben van. Az Európai Néppárt természetesen védi, amíg bírja, védik ők Berlusconit is, de az Európai Néppárt hiába a legnagyobb, abszolút kisebbségben van az Európai Parlamentben.

Úgyhogy Magyarország egyesíti Szlovénia, Csehország és Belgium nemzetközi politikai hátrányait, és ebből az egyesülésből új minőség jön létre. Azaz: jött.