Első átfutásra nagyon tetszett Orbán Krisztián helyzetértékelése, mint minden olyan, az ország lehetséges jövőjére, a kitörés irányára vonatkozó konceptus, amelyik a valóság felmérésén alapul, és logikus érvelés formáját ölti. Nem pedig homályos mesecselekményét, mint a közgazdász névrokonának elgondolása a "harminc markos legényről". Másodjára, alaposabban megnézve már több volt a kételyem.

Európa Szingapúrja? Nem hinném, hogy (eltekintve a nyilvánvaló gazdaságföldrajzi különbségektől, a kereskedő-városállam adottságaitól) éppen OK nincs tisztában a hatvanas évek szingapúri és a nullás évek magyar elitje közötti különbséggel. Meg azzal, hogy Szingapúr 50 éve eleve nem lehetett a világ egyik legszegényebb országa, mert nem volt ország. Ellenben a világ egyik legforgalmasabb kikötője volt, angolos neveltetésű, elsősorban kínai (a környező maláj etnikumhoz képest "gyökértelen") elittel. Ez az angolos neveltetésű kínai elit a kikötővárosból csinált egy országot oly módon, hogy keblére ölelte a kapitalizmust és értelem szerint a globalizációt. A globalizációba való beolvadás adottság volt, nem is gondolkodtak rajta, pláne a hátrányain, a kapitalizmus választása tudatos döntés eredménye (az ország ideológiája kezdetben névleg szocialista volt, és Li Kuan Ju csapata a kommunistákkal, illetve a szakszervezetekkel szövetségben került a hatalom csúcsára). A Malajziától való függetlenné válás nem hogy öröm volt Liéknek, hanem sokk (a kínai többségű, nagyrészt keresztény kultúrájú Szingapúrt etnikai és vallási okokból szabályszerűen kirúgták a malajziai föderációból). Nehezen tudták elképzelni, hogy egy természeti adottságok (föld, ásványkincsek) nélküli törpeállam hogyan élhetne meg háttér nélkül hirtelen a saját lábán. Ezért iparosítottak, éspedig a kis nyersanyagigényű, nagy hozzáadott értéket bevonó ágazatokban.

Hogy jön ehhez a mai magyar helyzet? Túl a fentieken: Szingapúr iparát a munkaerő-hiány tolta el mind jobban a hi-tech felé, Magyarországon pedig az a baj, hogy túl sok a nem foglalkoztatott (mert magas hozzáadott értéket termelni képtelen) munkaerő. Sajnálatos, hogy Orbán Krisztián is arra következtet, hogy ezt az "alulképzett" munkaerőt a mezőgazdaság lenne képes felszívni.

Azért álljunk meg egy pillanatra. Soha, ismétlem, soha nem olvastam olyan számítást, hogy a magyar mezőgazdaság mennyi funkcionális anafabéta és diszkalkuliás munkaerőt lenne képes felszívni, és hogyan. Szerény véleményem szerint az, hogy Magyarországnak különlegesen jó természeti adottságai volnának a mezőgazdasághoz, egy káros mítosz. A mai szállítási viszonyok mellett zöldség- és gyümölcstermesztésben a mi kontinentális éghajlatunk a féléves tenyészidőszakkal: hendikep a mediterrán térséghez vagy még távolabbi vidékekhez képest. A feketeföld és a sztyeppei biom  kifejezetten nem a sok babrás élőmunkát igénylő terményeknek, hanem a búzatermesztésnek és a rideg állattartásnak kedvez komparatíve. És csakugyan a búza és az élőmarha volt Magyarország két fő exportcikke a történelemben. (A magyar gazdaság 1974, azaz eladósodás előtti szárnyalásában kulcsszerepe volt az Olaszországba, olasz kommunista besegítésessel irányuló "konvertibilis" élőmarha-exportnak. De ez régen volt, nem lehet visszahozni.) Ami az áldott magyar anyaföldet illeti, csak annyit jegyeznék meg, hogy Romániában a csernozjommal borított terület három-négyszer akkora, mint Magyarországon. És ne tessék Trianonozni, ez túlnyomórészt a Regátban van.

Sajnálatos, hogy a kitörésről OK-nak nem jut eszébe más példa, mint a kolumbiai virágtermesztés (bocs, de az egy trópusi ország), és az, hogy "például bioélelmiszer-nagyhatalom" lehetnénk. Egy picit tessék számolni. 
Magyarország GDP-je vásárlóerő-paritáson kb. 200 milliárd dollár/év. Az USA bioélelmiszer-fogyasztása évente 20 md dollár, az Európai Unióé ennek jóval kevesebb, mint a fele. A biokaják részesedése a teljes élelmiszerpiacon 0,5-3% között van, vagyis az EU-s össz-GDP-hez viszonyítva századszázalékokban mérhető. Ennek elég nagy része trópusi országokból érkezik. Másik nagy részét pedig belföldön – bioélelmiszer lévén ez szempont -, rövid szállítási útvonalakkal számolva állítják elő. Kalkuláljuk bele, hogy az eredeti uniós tagállamok amúgy is agyondotált mezőgazdaságán belül az organikus élelmiszerek hazai termelését külön is támogatják. Nekünk ezzel kéne versenyeznünk, éspedig olyan feloldolgozott élelmiszerekkel a gabonapehelytől a sajtig, amelyek előállításának nálunk nincs túl fejlett kultúrája, és biztos nem fejlettebb, mint a hasonló vagy jobb adottságú szomszéd országokban. Feltéve azt, hogy regionális konkurenseinket valami csoda folytán legyőzzük, sőt a pillanatnyilag jobb minőségű importot is, a bioélelmiszer-ágazatban párszázmillió dolláros piac lehetősége van, a jelenlegi GDP fél százalékánál kevesebb , és lényegesen kevesebb egyetlen, Suzuki méretű, világviszonylatban nem túl nagy autógyár bevételénél (miközben hányat szívna fel abból a bizonyos egymillió dologtalanból?) De mondom, ehhez is csoda kéne. A "bioélelmiszer-nagyhatalom" kb. olyasmi, mintha a golyós- és zseléstoll-nagyhatalom pozíciójára törnénk. Kétségtelen, hogy egyetemi tanszékeken, érdekvédelmi szervezetekben és pártok agrártagozataiban nagyon jól meg lehet élni az "emberi léptékű", "tájjal harmóniában lévő" biogazdálkodás ábrándjaiból. De nem lehet minden írástudatlan árokugróból egyetemi docens.

A Szingapúr-példa azért még hasznos lehet. A látványos kiugrások (Szingapúr, Szlovákia, Észtország, Írország stb. ) kezdetén mindenhol ott van egy méretes, padlóra küldő pofon. Olyan, amiből nálunk értene a nép. Ha ez így megy tovább, talán nálunk is elsül.