Az idősebb olvasók tán még emlékeznek a tavalyi konzisorozatomra: ezzel kezdődött, és itt maradt abba. Alapjában két kérdésre kerestem a választ:

1. Mi lehet az a magyar hagyomány, ami a jelenben vállalható mint a politikai cselekvés alapja?
2. Mi Magyarország mai egyediségének az oka? Vagyis, hogy ellentétben az összes többi "új-európai" országgal, miért nincs nálunk olyan – bocsánatkérés, színlelés, kibúvók, fal (vagy ami rosszabb: őszinte, zsigerből jövő) baloldali kommunikáció nélküli – kapitalizmusbarát párt, amelyik kormányképes is. (Nem Amerika-mániából kapitalizmusbarát, hanem mert ez a világ rendje. Az ilyen párt értelemszerűen jobboldali. Azaz nem kell hogy gondja legyen a konzervativizmus olyan ismérveivel, mint az épeszű nacionalizmus, a minálunk valamiért liberalizmusnak gondolt posztmodern balosságtól való tartózkodás, a gyakorlatias józanság és a régimódi valláserkölcsben gyökerező morális  következetesség. És valóban, régiónk nagy (jobboldali) liberális pártjai ilyen értelemben is konzervatívak.)

Szívesen hinném, hogy a második kérdésre az a válasz:  "mert 1989-ben és utána nem ismerték fel a követendő magyar hagyományt". Vagy "mert félreértették". Tehát nem volna más dolgunk, mint ezt a hagyományt tisztázni, és felvilágosítani róla a népet. De egyáltalán nem biztos, hogy így van. Lehet, hogy Magyarország éppen azért egyedi eset, mert a (kommunizmus előtti) hagyománya is egyedi, és ő ettől a hagyománytól nem szakadt el. Tehát nem konzervatív fordulatra van szükség a mostani és a következő (fideszes) baloldali rezsimhez képest, hanem éppen hogy most vagyunk konzervatívok. És amit nemzeti átoknak fogunk fel mostanság, az nemcsak a túlságosan is vonzó Kádár-rendszer öröksége, hanem sokkal régebbi és patinásabb dolog. (Hogy a Kádár-rendszerből nem következett szükségszerűen a mostanra befagyott állapot, arról ebben a posztban filóztam.) Azt hinnénk, hogy a magyar átok: a függetlenség fél évezredes hiánya, ami torz reflexeket alakított ki a népben. Pedig éppen ellenkezőleg. Ha megnézzük, hogy Magyarország miben különbözik történelmileg a régió összes többi országától, azt találjuk, hogy  miénk az egyetlen, amelyiknek alapításától 1989-ig folyamatos volt az államisága, illetve az újkorban (az 1849 utáni rövid szakaszt kivéve) folyamatosan legalább belső autonómiája volt. Különösen érvényes ez a XIX. századra, a kapitalizmus megjelenésének időszakára. Ez azt jelenti, hogy a többi országgal ellentétben a politikai közösség tartósan és jogszerűen gazdasági érdekérvényesítő képességgel is bírt. A történelemben pedig számtalan példa van rá, hogy ez hosszú távon nem feltétlenül jó.

Hogy ne menjünk vissza a honfoglalásig: Széchenyinek és a reformkor arisztokrata nagyjainak anglomániáját az emelkedő csillagú világhatalom vonzerején kívül az is magyarázza, hogy Angliában nem szűnt meg a nagybirtok .(A forradalmi Franciaország földosztása/földfoglalása elrettentő példa volt.) Az angol kapitalizmus akkoriban, jóval a fogalom bevezetése előtt – Manchester ide, London oda – igen nagyrészt  mezőgazdasági kapitalizmus volt, ahogy Magyarországon se a városokban kezdődött a gazdasági váltás, hanem sokkal inkább Ercsiben, Alcsúton, Nagycenken, Ikerváron. Széchenyi, aki a kamat becsületes megfizetését ugyanolyan "szent kötelességnek" tartotta, mint a nem-lopást, teljes joggal gúnyolhatta így a Stádiumban a piaci gazdálkodásra képtelen, azonban igen öntudatos kisebb birtokosokat: "én azon nagy becsületért, hogy a sz. koronának része vagyok – tulajdonos viszont nem vagyok, hanem csak haszonélő – usufructarius". Mint látható, Széchenyinél nem arról van szó, hogy a kapitalizmus meghonosítása közben meg kell őrizni a morális elveket is (legyen kapitalizmus, de erkölcsös), hanem arról, hogy a morális elvekből következik a szabadpiaci viszonyok meghonosítása (a kapitalizmus az erkölcsös választás).

A kapitalizmusban érdekelt arisztokráciának természetesen nem állt érdekében semmilyen forradalom. A márciusban a nemzeti mozgalom első vonalába kerülő arisztokraták később jellemzően visszahúzódtak. 1848 a piacgazdálkodásban nem érdekeltek, nagy százalékban manifeszt antikapitalisták forradalma volt.  Elsősorban a nemesi középrétegé, másodsorban a pesti radikális értelmiségieké (Petőfi et. et Cie francia szocialista szerzőket falt). A népesség túlnyomó többségét alkotó (és azon belül többségében nem magyar nemzetiségű) parasztság pedig megint teljesen más világban élt. Ha ez a 90% forradalmat indít, az nem más, mint országos parasztlázadás lett volna, de erre nem került sor. A jobbágyrendszer megszüntetését természetesen megkövetelte az "uralkodó eszmék" közül kettő, a liberalizmus és a szocializmus, de érdeke leginkább a nagybirtokosoknak  fűződött hozzá. Mármint a jobb minőségű munkaerőhöz és a piacra való, szervezett termelést hátráltató belső adózás megszüntetéséhez, vagyis a  kapitalista gazdálkodás feltételeihez. Mivel azonban a fordulat a középbirtokosokon múlott, a jobbágyfelszabadítás messze nem volt teljes, még a Deák-féle részletes törvényjavaslatban sem, hát még a gyakorlatban. Pontosabb kifejezés az, hogy a jobbágyfelszabadítás nem maradt teljesen papíron. Ez a tény a nemzetiségi viszonyokkal kombinálódva súlyosan rontotta a szabadságharc esélyeit (azét a szabadságharcét, amire nem került volna sor, ha a nemzetiségi/úr-szolga viszonyok nem olyanok, amilyenek). És erről a tényről szemérmesen hallgat közoktatásunk. Amit tehát március 15-én ünnepelünk, az nagyon emlékeztet az 1989-90-es fordulatra: intézményi, szabadságjogi, nemzetpolitikai áttörés – precízen elválasztva a kapitalizmusba való átmenettől,  azzal néha nagyon fura szögeket bezárva, miközben a túlnyomó többség életviszonyai alig változnak, ha nem éppen rosszabra fordulnak. Úgy is mondhatnám, hogy a "rendszerváltás", illetve az, amiben azóta élünk, 140 éves hagyományt elevenített föl.

Nekem a gimnáziumban azt tanították (és az átlagosnál jobb iskolában az átlagnál jobb tanárom volt), hogy a győztes osztrákok "nem vonták vissza" a jobbágyfelszabadítást.  A valóság azonban az, hogy az osztrákok valósították meg a jobbágyfelszabadítást.  Ez nemcsak a mai magyar közoktatásból kikerülők többsége számára elképzelhetetlen (noha ma is tanítják itt-ott), hanem már akkor, azonnal kognitív disszonanciához vezetett. A népi Kossuth-kultusz nagyrészt nem más, ennek a feloldása. "A jobbágyság a maga felszabadulását (hite szerint) Kossuthnak köszönhette, nem Bachnak – a huzavonát, a tagosítás csalódásait az új hivatalnok rovására írta" (Berzeviczy Albert). A kártalanítást ún. földtehermentesítési kötvényekkel oldották meg, nem túl bőkezűen. A volt jobbágyok közvetlenül nem, csak az államnak való adózás útján vettek részt benne. Ez így a módosabb parasztoknak kedvezett, a középbirtokosoknak utálatos volt.

Szó se róla, ez gyarmati szituáció: az iparosodó központ a mezőgazdasági perifériákon értékesítette termékeit, de meg kell jegyezni, hogy pl. az angol típusú (liberális-kapitalista) afrikai gyarmatosítás az előtte és utána következőkhöz képest  sokkal jobb állapotokat jelentett: civilizációs fejlődést, békét, rendezett kormányzást, a  rabszolga-kereskedelem felszámolását.

Lehet cifrázni, de az önkényuralom ideje a magyar gazdaság egyik aranykora volt, példátlan növekedési adatokkal. A (gőz)gépi kapacitás egy évtized alatt 17-szeresére nőtt. Erre a mezőgazdaságban már csak a munkaerő "drágulása" – bérmunkássá – alakulása miatt is szükség volt, viszont lehetővé is tette, hogy  a krími háború miatt felmentek a terményárak.  1851 és 1857 között a búzatermelés másfélszeresére, a kukoricáé majdnem kétszeresére növekedett. Bár a vasútépítések történetében a hivatalos oktatás szerint üres fejezet van Petőfi váci bumlizása és a kiegyezés között, a hálózat hossza az önkényuralom másfél évtizedében meghatszorozódott: 356-ről 2160 km-re. A "lakossági megtakarítások" ugyanekkor megötszöröződtek. Mindezt aközben (mint  pl. az APEH honlapjára is fölvett ifjúsági ismeretterjesztő cikkecske is megjegyzi rosszallóan), hogy az adókból "vasútépítésre, középítkezésre, az ipar, kereskedelem és mezõgazdaság támogatására, fejlesztésére még 5% sem jutott." Bezzeg a hadseregre! Klasszikus neokon/neolib  reálgazdasági boom. (Még lesz szó a vasútépítés állami finanszírozásáról.)

A dolognak két rossz oldala volt: egyrészt a hadsereg osztrák hadsereg, és a ráköltött pénz éppen emiatt pocsék hatékonysággal hasznosult, mint azt az 1866-os háború mutatta. Szemben a nacionalista lázban égő északnémetekkel (akiknek a mozgosításkor használható vasúthálózata is jobb volt, amúgy) a többségében rebellis magyarokból, lengyelekből és Svejk felmenőiből álló birodalmi hadsereget úgy kellett összekaparni a távoli helyőrségekből, ahova a nemzetiségieket szétszórták. Több tekintetben a már rég hanyatló Habsburg-birodalom volt a korszak EU-ja: gazdaságilag látszólag a fősodorban, legalábbis a nyugati magterülete egész jól él, de igazából lomha (innovációban sehol sincs), katonailag puha, és reménytelenül széthúzó.

A másik rossz oldal a magyar gyáripar fojtogatása volt a központi cseh-morva-alsó-ausztriai ipari területnek kedvezve.  Amikor Matolcsy – a "bezzeg a csehek"-argumentum egyik fő hirdetője -  azzal példálózik, hogy "az Osztrák–Magyar Monarchián belül is a csehek sokkal jobban használták a mozgásteret" és "a politikai hátrány náluk gazdasági előnnyé vált, mert a cseh gazdaság, a cseh-morva gazdaság a Monarchiában sokkal jobban erősödött, mint a magyar"  – akkor annyit felejt el, hogy a csehek előnye nem a Monarchiából, hanem az 1867 előtti időből származott, és nem valamilyen nemzeti összefogás vagy ügyesebb gazdaságpolitika eredménye volt, hanem abból eredt, hogy eleve nyugatabbra voltak, Fehérmező előtt is a Szent Római Birodalom centrumához tartoztak, a cseh király, ugye, választófejedelem volt, és történetünk idején már két évszázada Észak-Ausztriának számítottak, passz. Ahogy a másik példakép, Szlovénia meg Dél-Ausztriának.

Az adóreform (úgymint: közteherviselés) bevezetése mindamellett önmagában is párhuzamot mutat az 1989 utáni közép-kelet-európai sikertörténetekkel (amikból Magyarország kimaradt):  a rendkívüli helyzetben a politikai hatalom olyan szükséges intézkedéseket hoz, amiknek békeidőben nem is érdemes kísérletezni a demokratikus elfogadtatásával. Semmi "széles körű konzultáció az érdekképviseletekkel", semmi "meg kell kérdezni a Zembereket". Az adó egyébként túlnyomórészt föld- azaz vagyonadó volt (általános és igazságos), de ekkor vezették be a fogyasztási adót vagy a jövedéki adót is (vö. fináncláb). Az 1860-61-es félforradalmi események egyik eredménye az volt, hogy a megyerendszer föléledésével az adózási fegyelem megszűnt, adót nem fizetni ("ezeknek?!") dicsőség lett.

Folyt. köv.