Caracalla a Konzervatóriumon:

Könnyen lehet, hogy a mai helyzetben a szlovákokkal szemben az lenne a legcélravezetőbb, ha kihúznánk a pozsonyi telefonvonalat, és legfeljebb merített papírra írt semmitmondó, kedves leveleket írogatnánk egymásnak, megvárva, amíg egy értelmes, párbeszédre képes párt kerül kormányra a mostani nemzeti szocialisták helyett.

Kis Tibor a Népszabadságban:

Mint ahogy kontraproduktív lenne most utcára engedni a mindkét oldalon valóban meglevő indulatokat is egy olyan ügy kapcsán, ahol megoldási esély leginkább csak nemzetközi intézmények bevonásával kínálkozhat – egészen a Fico-Slota-éra végéig. Az meg nem holnap lesz.

Caracalla teljes joggal bírálja a "nemzetközi intézményekbe" vetett vak bizalmat. (Hozzá kell tenni, hogy ez nem korlátozódik a baloldalra. Fico kormányalakításakor például általánosan Szlovákia elszigetelődését és az eurobevezetés csúszását jósolták, s ennek az ellenkezője történt.)

Az viszont közös illúzió, hogy a helyzet javulását egy majdani kormányváltás garantálja. Kicsit hasonlít ez ahhoz, amikor a romániai "forradalom" napjaiban szinte mindenki biztos volt benne, hogy Ceausescunak vége, most már jobbra fordulnak a dolgok. Egészen Marosvásárhelyig. A mai szlovák nacionalzmus általában civilizáltabb, mint a Ceausescu-kori fasisztoid téboly, de attól még létezik, és az ellenzék, ha újra kormányra kerül, nem attól lenne kezelhetőbb, hogy zsigerileg jobb, hanem attól, hogy egy parlamenti demokrácia + kapitalista nemzetgazdaság belpolitikai matematikájában ez az érdeke.

Az Európai Néppárt régióbeli mintagyereke, Mikulás Dzurinda most ugyanúgy kivette a részét a Sólyom-fikázásból és ugyanazokkal az érvekkel, mint Ficóék. ("Provokáció a megszállás évfordulóján." És ő volt az, aki blokkolta a nyelvtörvény elleni tiltakozást, kb. azzal az érveléssel, hogy két nacionalista, mármint a katasztrófakoalíció és a Csáky-féle MKP, egy pár. Ez volt az érdeke.) Lehet azt mondani, hogy Dzurinda most taktikából adja, jó gyerek ő különben, csak hát  ugyanígy "taktikából" kötött annó koalíciót az MKP-vel, és ugyanígy taktikázik Fico is. Ami nem jelenti azt, hogy bizonyos szinten nem őszinték.  Slota őrültjei más lapra tartoznak, de az összes nagyobb szlovák pártnak van egy nacionalista alapzöreje. (Léteznek magyar szempontból "jó" pici pártok és elit értelmiségiek, hogyne, csak ők emberi időn belül nem fognak kormányra kerülni.)

Ez az alapzörej pedig nem erősebb vagy nem lényegesen erősebb a magyar létező jobboldal nacionalizmusánál. (Hogy nálunk a baloldalra nem terjed ki,  talán az a történelmi véletlen magyarázza, hogy a magyar kommunista párt nem volt nacionalista, ellentétben a románnal, a szlovákkal – vagy az orosszal. Megmaradt tehát a steril elv, de attól még az érzelmeknek nem lehet parancsolni, nyugodtan mondhatjuk, hogy a nacionalista ösztön átalános, és a baloldalban is időről időre felébred az érzés, hogy valami hiányzik. Nézzen ki-ki a lelke mélyére, és tegye fel a kezét, aki szereti a szlovákokat, vagy tiszteli a románokat, és a magyarokat ab ovo nem tartja jobbnak náluk. ) Politikusaink nagy-magyarországos matricája vagy nyakbafüggője persze egyszerű divatcikk -  eszükbe se jut, hogy a szimbólumnak szlovák vagy horvát szemmel nézve mi a jelentése. A különbség az, hogy Szlovákiában, méretes magyar kisebbség lévén, a hasonló intenzitású kommersz nacionalizmusnak kemény politikai következményei vannak. (Spekulációm a magyar nacionalizmusról itt.)

A baloldal valóban tévesen hiszi, hogy létezik az antinacionalizmusnak, a kisebbségvédelemnek egy általános nemzetközi mércéje, és ennek a megsértését a nemzetközi intézmények szankcionálják.  Pedig ez sohasem történt meg. A nemzetközi közösség ingerküszöbét csak az lépi át, ha vér folyik, és csak akkor alkalmaznak szankciót (esetleg), ha sok vér folyik.

De a szabvány magyar jobboldal is tévesen hiszi, hogy a nemzetközi intézmények a két ütköző nacionalizmus közül automatikusan a miénknek fognak igazat adni, csak azért, mert mi vagyunk a bot sérelmi végén. Nem, Brüsszelből, Párizsból vagy Stockholmból nézve ugyanúgy ismeretlen és érthetetlen a mi Trianon-traumánk és minden, ami abból következik, mint a szlovákok történelemhiányból adódó túlkompenzálása. (Tessék jól megnézni a Grand Trianonról szóló francia Wikipédia-cikket. Az angolba még egy patrióta nemzettársunk beleírta a magyar vonatkozást, de mivel franciául kevés magyar wikiző tud, itt laboratóriumi tisztaságban láthatjuk, hogy mit tudnak a franciák "Trianonról", és mennyire érdekli őket.) Ez a tudatlanság és empátiahiány az alap, és erre rakódik még egy csomó gazdasági, diplomáciai, párt- stb. érdek.

Fico, amikor ezt az eszméletlen bunkóságot megengedte magának Sólyommal szemben, pontosan tudta, hogy nemzetközileg nem lesz belőle semmi. Se haszna, se kára. És ennek tudatában belpolitikát csinált, abban pedig senki sem tudja megakadályozni. Azt kéne észrevenni, hogy nem ideológiából, veszett magyarellenességből művelte, ahogy Slotával sem ideológiából kötött koalíciót mondjuk az MKP helyett, hanem mert az SNS eszményi koalíciós partner: ameddig hagyják lopni és tahóskodni, nem sok vizet zavar, aztán ha már nincs rá szükség, rá lehet verni a botrányokat. (Nem ismerős?) Most pedig azért durvult be a miniszterelnök, mert már érett a botrány, és sejtette, hogy ez egyszer nem tudja rákenni a saját pártja korrupcióját a lelkes pofozóbábura. Kellett tehát valami látványos "tematizálás", ahogy politológusék mondják. A magyar fél pedig ahelyett, hogy a saját sértődöttségéből egy pillanatra kidugná fejét, és hazai meg nemzetközi propaganda-hadjárattal kipécézné Fico amorális görénységét, most pontosan azzal az impotenciára ítélt nemzeti-sérelmi logikával cselekszik, amibe Fico röhögve belesakkozza. A világ annyit észlel, hogy két érthetetlen nyelvű ország, követhetetlen sérelmekkel, valamin veszekszik.

A kétféle tévhit és rossz helyzetfelmérés összeér. Erre nagyon jó példa "rendszerváltás utáni" történelmünk egyik, ha nem a legnagyobb kül- és szomszédságpolitikai kudarca, pont szlovák viszonylatban: a vízlépcső-szerződés felbontásáról hozott 97-es hágai ítélet, amit azóta se nagyon bolygatnak se bal, se jobboldalon. Itt nemcsak az akkori balliberális kormányzat bukott, de tisztesség ne essék szólván, nem is egy, hanem két "konzervatív" csúcsjogász és leendő köztársasági elnök is pofára esett (Sólyom akadémikus, akinek politikai karrierje a Duna-mozgalmon alapult, és Mádl akadémikus, aki 92-ben kétely nélkül közölte, hogy a szerződés felbontásába nem lehet belekötni.) Hágában ugyanis nem értékelték azt, hogy a vízlépcső-oppozíció milyen szent és tiszta ügy volt nekünk 89 előtt, sem a hajánál fogva előrángatott zöld érvelést (nem ért meg a nagyvilág!), hanem közölték, hogy pacta sunt servanda, oszt jónapot – igazat adtak a csúnya, nacionálposztkomcsi Meciar-rezsimnek. Ezzel súlyos csapás érte a váltott rendszer legitimációját, igyekeztek is hallgatni róla ezerrel.

Hogy mi ebből a tanulság? Az egyik, hogy parlamenti demokráciákról lévén szó, a szomszéd államokban élő magyarokért az anyaország sohasem tud annyit tenni, mint egy jól működő, kormányképes magyar párt.  Ha ilyen nincs, akkor a nemzetiségi konfliktusok államközi szintre tevődnek át, ott pedig sem remény, sem fórum nincs a magyarság számára kedvező megoldásukra. Csak bajt lehet csinálni. A másik, hogy miközben a nemlétező nemzetközi igazságérzetre apelláló diplomácia nem vezet célra, nincs olyan szomszédunk se, amelyikkel szemben erőből bármit el tudnánk érni. Senki nem függ tőlünk gazdaságilag, katonailag stb., nem tőlünk megy a gáz Ukrajnába, nem tőlünk folyik a Duna Szlovákiába, nincs 8%-os román kisebbségünk, nem vagyunk a Varsói Szerződés technikacsempészeti központja stb. Nincs olyan ütőkártya a kezünkben, amivel eseti győzelmet tudnánk elérni bármelyik szomszédunkkal szemben. Ha pedig erősebbek nem vagyunk,  nemzeti büszkeségre és az önérzet nyugalmára csak adhatna okot, ha jobbak lennénk. Erről viszont pillanatnyilag szó sincs.