Mindenekelőtt: függetlenül minden lehetséges és létező magyarázattól, ténytől, körülménytől, és attól is, hogy nem kötelező gesztusokat tenni,
engem az a találékonyság döbbent meg,
amivel mindenféle rendű és rangú netszereplők kapásból megmagyarázzák, hogy miért nem kell az elemi erkölcsi érzéktől diktálva, egyszerű és közvetlen módon, döbbenettel és megrendüléssel reagálni biztosan ártatlan emberek, nevezetesen gyerekek
hidegvérű meggyilkolására, illetve meggyilkolásának kísérletére.
Márpedig az ilyen gyilkosságsorozat igazságtalanság a világ rendjében, amit helyre kell állítani, ennyi. Nem blogtéma, és nem is érvelés tárgya.

Tulajdonképpen már az is a betegség tünete, hogy hazájukat, úgymond, féltő magyarok az elemi megrendülés helyett már az első pillanatban azon gondolkoznak, hogyan lehetne az egészet valamilyen Politikai Ellenség tevékenységével és céljaival magyarázni. De ez általánosság.

Konkrétan inkább Zsigó Jenőnek van igaza, aki ezt mondja: "nem a támadások, hanem a kisebbségi törvény öli meg a romákat". Zsigó szerint a kisebbségekre vonatkozó jogszabályok "elképzelhetetlenül rosszak", és meg is említi, hogy a kisebbségi önkormányzat nem önkormányzat, pl. mert nincs saját pénze, és mert semmi garancia nincs rá, hogy amit képvisel, az maga a kisebbség (a teljes Magyar Gárda beállhatna cigánynak, ha úgy tartaná kedve).

Aki a rövid összefoglalás alapjáén azt hiszi, itt az SZDSZ-t és általában a balliberális jogvédőket fogom szidni, csalódni fog, mert a kör sokkal szélesebb. Szerintem itt három elv ütközik, úgymint két törvény és egy jogszabályhiány. Mindhárom elv liberális, mindhárom ideologikus és mindhárom idegen a magyarországi valóságtól. Azonkívül egyikhez se lehet hozzányúlni (a kétharmados kényszer, ill. az Alkotmánybíróság miatt). És erre így, együtt egy egész filozófia épül politikai és gazdasági következményekkel, a bírálóit pedig kb. úgy gyalázzák, mint az eretnekeket, amikor éppen le nem hülyézik rutinból. (Az alábbiakért pl. a blogger egyszerre kaphatja meg a "nemzetáruló", az "antiszemita" és a "szabadság ellensége"címet.) Képzeljünk el három nagy forgalmú főútvonalat, amelyik 120-120 fokos szögben, egy csomópontban találkozik, mindenféle körforgalom vagy más jelzés nélkül. Sőt, a csomópont rendezése tilos, direkte kötelező egymás felé hajtani a legnagyobb megengedett sebességgel, és a csomópont megálmodói néha még azt is keveslik. Hogy mi ez? A rendszerré tett tömegszerencsétlenség.

Az első a kisebbségi törvény (1993. évi LXXVII. tv.) Figyeljünk az évszámra. A politikába szabadult magyar értelmiségiek, köztük a mindenféle pártállású jogászok feje azokban az években kettős sokktól kóvályog:
a) Román és szlovák vonatkozásban a fejlemények szétzúzták azt az illúziót, hogy a kommunista diktatúra megszűnésével a szomszéd népek "jók" lesznek, elszégyellik magukat Trianonért és ami utána következett stb. Nem ez történt, sőt kiderült, hogy nem minden rossznak a kommunizmus az oka, a nacionalizmus mélyebb dolog.
b) Még alig csillapultak le a viszonyok Szlavóniában a daruvári megállapodás után, és tombolt a boszniai háború. A titói konstrukció iszonyú robajjal omlott össze. Tehát nemcsak az az ábránd szűnt meg, hogy a kommunizmussal megszűnik a radikális nacionalizmus, hanem az is, hogy egyáltalán: akár demokráciával, akár diktatúrával féken lehet tartani a radikális nacionalizmusokat.

(Legyünk pontosak: az illúzók fejlődéstörténetileg három forrásból fakadtak. Az egyik a népi iskolának az 1970-es évek elején meghatározó tulajdonsággá lett Erdély-kultusza. Ezzel két évtized alatt összeforrott az a meggyőződés, hogy a kisebbségi jogok: kollektív jogok, és a kollektív kisebbségi jogoknak nem általában a "szocializmus" az ellensége, mert azt előbb-utóbb a népiek igényei szerint lehetne formálni, hanem a Ceausescu-féle rossz kommunizmus. Egyetlen fontos kivétel volt ez alól a gondolkodásmód alól, Csoóri nevezetes Kutyaszorító-előszava. A másik forrás maga a sztálini nemzetiségpolitika, melyből a "kisebbségi jogok = kollektív, elsősorban kulturális jogok " felfogása levezethető., és belekerült a szovjet jogrendszerbe, illetve politikai rendszerbe is. A harmadik az a vulgárliberális elképzelés, hogy ha megszűnik az elnyomás, az emberek maguktól rendesek lesznek.)
Ezekután a kisebbségi törvény arról szólt, hogy a Magyar Köztársaság, ahol nemzetiségi kérdés nincs, példát mutat toleranciából és jogtiszteletből olyan országoknak, ahol nemzetiségi kérdés van.  Például:

4. § (1) A Magyar Köztársaság tilalmaz minden olyan politikát, amely:
– a kisebbségnek a többségi nemzetbe való beolvasztását célozza vagy ezt eredményezi;
– a kisebbségek által lakott területek nemzeti vagy etnikai viszonyainak a kisebbség szempontjából hátrányos megváltoztatására irányul;
– a nemzeti vagy etnikai kisebbséget vagy kisebbséghez tartozó személyt hovatartozása miatt üldöz, életkörülményeit nehezíti, jogai gyakorlásában akadályozza;
– a nemzeti vagy etnikai kisebbség erõszakos ki- és áttelepítésére irányul.

Ez nem az 1993-as Magyarországról szól, hanem Ceausescu Romániájáról, Husák (45-49, 69-89) Szlovákiájáról , a háború alatti Szlavóniáról és a Vajdaságról, no meg Boszniáról, bár ott nem voltak magyarok. Vagyis a törvényt igazából egy éppen nemlétező ország viszonyaira szabták, íróasztalnál és sterilen. Attól fogva rengeteg embernek egy csomó új joga volt, meg mindenféle szabadsága – de minek?

Ahhoz, hogy Magyarországot a szomszédok számára példás analógiává tegyék, a nemlétező országból létező országot csináljanak, először is meg kellett szerkeszteni a "nemzeti és etnikai kisebbség" fogalmát. Azaz a kommunista politikai rendszerből megörökölt négy nemzetiség (német, szlovák, "délszláv", román) mellett, pontosabban helyett tucatnnyi egyenrangú kollektív jogalanyt és politikai tényezőt hoztak létre,  akár volt az ilyen  minőstésnek reális alapja, akár nem. Beleértve a "cigányságot", amelyik még csak meg sem felelt a kisebbség törvényben foglalt definíciójának, mivel nincs egy közös nyelve. Éppenséggel ez volt a kisebbségi törvény legnagyobb bűne: egy robbanásveszélyes, a politikai, gazdasági, erkölcsi és kulturális kohéziót alapjaiban veszélyeztető problémakört elintézni véltek azzal, hogy a sehogy sem definiált, csak becsülhető létszámú, anyaország nélküli cigányságnak megadták ugyanazokat a jogokat, mint mondjuk a 10 ezer magyarországi lengyelnek. Legyen hálás érte a roma, és becsülje meg magát.

Ezek a mesterséges közösségek aztán megkapták a tényleges hatalom és pénz nélküli, ellenőrizhetetlen, valamint előre bekódoltan ~ 0 legitimációjú önkormányzataikat. Sok kicsi, semmire se jó kamu-al-államot az igazi államban. Miközben az etnikumok állami képviseletének a magyar parlamenti hagyományban is (1918 előtt) és a világ minden demokráciájában, "elmaradottnak" vélt szomszédainknál is egy hatásos eszköze van: a parlamenti párt.

A törvénnyel létrehozott intézményi rendszer nemcsak fölösleges és értelmetlen, hanem kétszeresen is káros. Először is mert letudja (valami hatásosabb helyett), politikailag impotenssé teszi a kisebbségek (nyugodtan használhatunk egyes számot: a cigány kisebbség) képviseletét. (Emlékszik valaki olyan esetre, hogy az "igazi" állam képviselői mint egyenrangú partnerrel tárgyaltak az OCÖ-vel bármilyen fontos, a cigányokat vagy a roma-gázdsó viszonyt érintő kérdésről?)  Másodszor, mert elkerülhetetlenül megágyaz a korrupciónak. Az a kínos helyzet, hogy a tragédiát követő temetésen egy Kolompár Orbán mutatkozhat a középpontban, és ezt a létező jobboldal tévéi élvezettel mutogatják, nem Kolompár egyéni gyarlóságából, hanem a fent leírt beteg rendszerből ered. Még szerencse, hogy a kisebbségi törvénynek azt a parlamenti demokráciát aláásó (nanáhogy alkotmánybírósági feddéssel megerősített) passzusát, amelyik külön törvényt követel a kisebbségek parlamenti képviseletéről, az Országgyűlés gondosan elfelejtette, bár pl. Szili Katalinnak időnként eszébe jut.

A második főútvonal az adatvédelmi törvény (1992. évi LXIII. tv.) és az egész hozzá kapcsolódó rezsim. Itt most mellőzöm a Sólyomozást (várhatóan nagyrabecsült baráti kritikusom örömére), mert nem az egészről, csak egy idevágó részletről van szó. A kisebbségi önkormányzatok legitimitása és tényleges hatalma a miatt az elv miatt közelít a nullához, amit az Avtv. 2. § úgy foglal össze, hogy "a faji eredetre, a nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozásra" vonatkozó adat nem egyszerűen személyes, hanem "különleges adat", a nyilvánosságra hozatalához az érintett személy írásbeli engedélye kell. Namost hogyan lehet valaminek önkormányzata, ami ennyire titkolandó a köz elől? Amellett a "faji eredet" egy rossz felbontású fotóból kiderül, a nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozás pedig az első pillanatban egyértelmű, mihelyt az illető kinyitja a száját, és elkezd beszélni a legfőbb etnikai megkülönböztető jegyén, az anyanyelvén. Különleges adat a vallási meggyőződés is, pedig az szintén írásbeli engedély  és minden bürokratikus cécó nélkül megállapítható egy olyan hétköznapi tárgyból, mint a nyakban hordott kereszt. Az adatvédelmi rezsimnek ez a része teljes képtelenség.

Egy esetben nem képtelenség: ha a taxatív felsorolás helyett egyszerűen azt olvassuk: valakinek a zsidósága Ahogy a kisebbségi törvényben, a cigányok itt is a végig nem gondolt gondolat áldozatai. .A kisebbségi törvény ki nem mondva, talán végig sem gondolva, nem a határon inneni kisebbségekről, hanem a határon túli magyarságról szól. Hasonlóan: az idézett adatvédelmi rendelkezések sem a tényleges nemzeti, etnikai, rassz szerinti, vallási hovatartozásról szólnak, hanem legelső sorban a zsidóságról. Arról, ami Magyarországon se nem etnikum, se nem rassz, se nem vallás (az esetek túlnyomó részében), de történetileg már mindhárom minőségben számon tartották és diszkriminálták. Ahogy a kisebbségi törvényt a fáziskésésben lévő vágygondolkodás távolította el a valóságtól (a magyarországi kisebbségek elvben, papíron azokat a jogokat és szabadságfokot kapták meg, amit elsősorban a népi értelmiségiek a ht magyar kisebbségek számára 1990 előtt kívánatosnak tartottak), úgy az adatvédelmi rezsimet nagy valószínűséggel,  végső soron a zsidó és a zsidóság iránt empatikus értelmiségiek tabusító szorongása tette irreálissá (az önmeghatározásukat majd elvégzik önmaguk, de ki kell zárni, hogy ezt a meghatározást egy ellenséges állam vagy ellenséges állampolgárok végezzék el, hiszen az rögtön kirekesztést is jelent). Elég jól nyomon követhető, hogyan lett ebből a szorongásból – a Demokratikus Ellenzék antikádárista véleménynyilvánításán keresztül – a ma félig-meddig hivatalos cigányfelfogás. Ezek az értelmiségiek a cigányságot a zsidóság mintájára képzelték el, a legjobb szándékkal.Üldözött, rágalmazott kisebbség – üldözött, rágalmazott kisebbség. Így lett a cigánybűnözés eredetileg egyetemen tanított jogantropológiai fogalmából tűrhetetlen rasszizmus  (vö.Italian organized crime, African-American organized crime, Jewish-American organized crime, etc.), így került ki a körözésekből – a bűnfelderítést nehezítve – még a "kreol" fedőszó is. És így történhetett, hogy míg az elkövetőkről nem szabad kimondani, hogy cigányok, mert az diszkrimináció, az áldozatokról természetesen és azonnal ki kell mondani, pedig mindkettőre ugyanaz az adatvédelmi törvény vonatkozik.

Békésebb, de szintén katasztrofális következmény: mivel az azonosítás egyetlen törvényes módja (elvben) az önazonosítás, és az ilyen alapon összeállított nyilvántartások elég kis felületen fedik le a valóságot. A felzárkóztatásra szánt pénzeket nagyrészt vaktában indítják el. Függetlenül az ilyen programok ésszerűségétől, az eredmény ismeretes: iparszerű pénzkidobás és ezer lehetőség a korrupcióra. Vagy pedig nem a cigányok a programok, pláne a segélyrendszer kedvezményezettjei, hanem szemérmesen "a mélyszegénységben élők", a "halmozottan hátrányos helyzetűek". . Képzeljük magunkat annak a – törvény szerint létező -  etnikai kisebbségnek a helyzetébe, amelyik tisztában van vele, hogy hivatalosan is a nyomor és a súlyos elmaradottság definiálja, az határozza meg a többség államának hozzá való viszonyát, nem pedig törvényben leírt kritériumrendszer: a nyelv, a kultúra, a közös történelmi hagyomány. Ez nemcsak megalázó, hanem diszkriminatív is. Mindez a liberalizmus és a baloldaliság jegyében. Nem szükségszerű a többséggel szembeni, vérig sértett, semmilyen értelmes érvet és mérsékletet nem ismerő ellenállás?

A harmadik főútvonal: a kommunikációs jogok szélsőségesen liberális felfogása. Nem a gyűlöletbeszéd-törvényről van szó, az ebben a rendszerben nem oldana meg semmit, teljesen mindegy, hogy egyetértünk-e vele vagy sem. A blogger "amerikomán", mint a profilban olvasható, és ebben is az amerikai minta híve: teljes szólásszabadság, ésszerűen korlátozott gyülekezési jog. Magyarországon ezzel szemben minden ésszerűségen túl, szinte korlátlan a gyülekezési (és egyesülési) szabadság, és amerikai mértékben szabad a véleménynyilvánítás, legalábbis azokban az ügyekben, amikről a kisebbségi törvény és az adatvédelmi törvény előbb idézett szakasza szól. (Kéretik észrevenni itt is az ellentmondást.) Emlékezzünk, milyen kínkeserves volt az út a Magyar Gárda betiltásáig, és még a jogerős ítélet is tartalmazta a megnyugtatást, hogy "ne tessék engem komolyan venni", pont a véleményszabadságra hivatkozva, miszerint az egyenruha viselése az egyéni véleményszabadság része. Potyognak a könnyeim, úgy röhögök.

Ahogy a kisebbségi törvény és az adatvédelmi törvény ideológusai, ennek az elvnek a kidolgozói és védelmezői is a múltban érezték otthon magukat, és egy nemlétező országot képzeltek maguk elé. Az 1980-as években az egyén állt szemben a pártállammal. 1989-90-ben az történt, hogy a pártállamot átkeresztelték Hatalomra, és kijelentették, hogy akkor lesz jó világ, ha az egyénnek, úgy is mint Civilnek, mindent szabad majd, amit addig nem szabadott. Előállt – képzeletükben – az a helyzet, ahol a szép és  jó Állampolgár áll szemben a csúnya, gonosz és monolit Hatalommal. Az nem jutott el a tudatukig, hogy ha a Hatalommal szemben mindent szabad, akkor az nem lehet annyira gonosz. (És eleve nem monolit, demokráciáról lévén szó.) Márészt úgy képzelték, hogy a sok kicsi civil véleménynyilvánítás eredője biztosan valami jó dolog lesz, és biztosan nem valami rossz, pedig erre soha senkinek semmilyen bizonyítéka nem volt. Végül pedig, mivel a 80-as években éltek, el sem tudták képzelni, hogy a kormányzatén kívül bármilyen véleménynyilvánítás akár középtávon szervezett, sőt manipulatív legyen. Így a kormányzaton kívüli összes szereplőre nézve nemhogy kötelezőnek tartották a demokrácia működéséhez szükséges politikai játékszabályokat, hanem biankó felmentést adtak alóluk. "Olyan nincs, hogy az ellenzék vagy főleg a Civil ne legyen fair. Arra csak a Hatalom képes."

Úgyhogy a demokrata jogtudorok ebben az egyben nagyon amerikánusak voltak, és a végsőkig hajtogatták az  azonnali és közvetlen veszély elvét, csak úgy röpködött a sok Brandenburg-kritérium, magyarul: amíg a szó nem vezet ott helyben erőszakhoz, nem lehet belőle semmi baj. Túl sokáig tartana elemezni, milyen konkrét történelmi-politikai előzményei voltak az amerikai Legfelsőbb Bíróság 69-es döntésének, de a magyar alkotmánybírákat és -jogászokat se nagyon izgatta. Most ott tartunk, hogy nincs magyar bíró, aki meg merné állapítani az uszítás tényállását; viszont a gyűlöletbeszédről jobb is, ha nincs törvény, mert az igazságszolgáltatás mostani törleszkedőképessége mellett beláthatatlan cenzúralehetőségeket hordoz magában. És így a rasszisták minden korlátozó szabály nélkül addig hergelhetik magukat és provokálhatnak (szervezetten), és ezt politikusok addig használhatják ki (manipulatívan), amíg vér nem folyik. Azazhogy már folyt.

A helyzet két okból is aszimmetrikus. Először, természetesen, mert a közvélemény nem hogy kiközösítené a rasszistákat, hanem sokkal nagyobb arányban szimpatizál velük, mint a cigányokkal. (Rasszistának nem a miskolci rendőrkapitányt nevezem, akinek a fő bűne az volt, hogy kimondott egy tényt. Ehhez képest még nagyobb liberális düh zúdult rá, mint a lacházi polgármesterre, aki a gyilkosság után azonnal, a tények ismerete nélkül cigányellenes beszédet mondott, aztán meg a tények ellenére sem kért bocsánatot.) Másodszor, a kulturális különbségek. Már csak az is, hogy a provokátorok folyamatos jogászi segítségben részesülnek, pontosan tudják, meddig lehet elmenni a paragrafus szerint, sőt hogyan lehet kétes helyzetekből győztesen kikerülni. A másik oldalon igen egyszerű emberek (is) vannak, akiket nemhogy ügyvédek nem világosítanak fel, de az égvilágon senki, az alapokról se. És nincsenek egytől egyig beoltva gyilkos rasszizmus ellen, ami határhelyzetben, rossz órákban ugyanúgy kiszabadulhat egyes cigányokból, mint akármelyik más etnikum tagjaiból.

Lássuk tehát: a liberalizmus szellemében a cigányokat kollektív kisebbségi jogok és a privátszféra védelme címén megfosztották a tényleges politikai érdekérvényesítés lehetőségétől és attól, hogy a saját házuk táján maguk tegyenek rendet, megkadályozták, hogy még a mostani, elrontott rendszerben is segíteni lehessen rajtuk/nekik, és a szabadságjogok védelme címén védtelenné tették őket az uszító rasszizmussal szemben. Ez a csupa jószándék és végtelenül ostoba politika szerintem az ilyen helyzet logikus kimenetele, a gettólázadás felé sodorja a cigányokat. (Gettó lehet egy falu is.) A csodálatos egyelőre az, hogy mennyire nincs ellenállás, milyen kevés a "fehérellenes" erőszak. És ha mégis lesz zavargás, akkor a legharcedzettebb liberális jogvédőnek is nehéz lesz kiállnia mellettük.