lásd a Bokros-poszthoz írt 7., 22. és 29. számú önkommenteket. Szerény véleményem Gyurcsány lemondásáról itt olvasható.

Hosszú kihagyás után, a félreértések elkerülése végett idemásolom a mintaországi rang szubjektív oldaláról szóló, előző Sólyomos poszt kezdetét:

Sólyom – ellentétben a nagy pártok szájaival – a valóságról beszél (nem, nem megbízást teljesít, annál sokkal… mondjuk, önérzetesebb). Legalábbis kifejezi azt, amit a közember valóságosan érez, lát – vagy érezne, látna még pártbefolyás nélkül is.

Magyarul, tömören. nem fideszbérenc. Ami a félreértésekre okot ad:  Sólyom nyilvánvalóan elfogult, vagy mondjuk finomabban, részrehajló politikailag. Ehhez minden joga megvan, mindenki így van vele. Csak sajnos éles ellentmondásban van a magának kijelölt szereppel, miszerint a "Palota" felül áll a politikai élet (az alkotmányos parlamenti pártok játszmája, politics vs. bipartisan policy) szennyes kavargásán. És mivel erről nem vesz tudomást, azt sem érzékeli, ha részrehajlásának egyértelmű jelét adja. Tehát nem is törődik azzal, hogy ezeket a jeleket leplezze. És ha ezt a tényt elismerjük, akkor úriasan eltekinthetünk az etikai vizsgálattól. Vagy megkíméljük attól az elég valószerű  gyanútól, hogy az "éllovasokból sereghajtók" szlogen forrása nála  Matolcsy exminiszter akkor frissen megjelent, önfényező könyve, melyet minden valószínűség szerint dedikálva megkapott, és amelyből a címnél és a tartalomjegyzéknél nem kellett többet elolvasnia ahhoz,. hogy e megvilágosodáshoz eljusson. Nem 2006, nem 2007 szilveszterén, amikor szintén körberöhögött rossz példa voltunk, hanem pont most.

Szóval, témához: láttuk a szubjektív oldalt. De mikor voltunk objektíve mintaország?

Először is: az objektív is szubjektív. Nem abszolút, örökkévaló értékek szerint voltunk mintaország, hanem az ún. Nyugat, a civilizáció (egyelőre) centruma, Észak-Amerika és Nyugat-Európa szemszögéből. (Megjegyzés: az időszak nagyobbik részében Nyugat-Európa már a keynesi avagy a svéd modell válságával küszködött, és mivel a vietnami háború lezárult, az európai "mértékadó körök" Amerika iránti hűsége, lekötelezettsége és tisztelete majdnem osztatlan volt. Nyoma sincs ekkor még sem az uniós ködkavarásnak meg "jövőképnek", sem az Irak-ügyi szkizmának. A centrum a 63-73 közötti balos közjáték után egységesebb és amerikánusabb volt, mint ma.)

A Nyugat pedig egyszerűen azt tekintette Keleten mintaországnak, amelyik a legközelebb állt hozzá. Nem a Szovjetunióhoz, nem Kínához, nem Dél-Koreához, nem a magyar történelmi hagyományokhoz, nem a zöldek vagy a trockisták ("igazi marxisták") álomvilágához, hanem a Nyugathoz. Lehet, hogy nem volt szép tőle, de ez van.

Nem a Kodály-módszer számított, nem a szabolcsi jonatán, nem a "magyar" (kettő kivételével külföldiként számon tartott) Nobel-díjasok nagy száma, nem olimpiai érmeink, nem az Aranycsapat emléke (Puszkasz stb.) , még csak nem is az egy főre jutó GDP (az NDK-ban és Csehszlovákiában nagyobb volt), és végképp nem a kicsi külső adósság (a jó adós kedvesebb szívünknek, mint a rossz nemadós), hanem a Nyugathoz való közelség.
Ebből a szempontból viszont valóban mintaország voltunk egy ideig, és ez nem kádárista ámítás. Ezt igazolta vissza a Nyugat a legnagyobb kereskedelmi kedvezménytől mindenféle idetelepített konferenciákon át Franz-Josef Strauss vadászgatásáig.

A közelség három összetevője: 1. a belpolitikai alapok (többpártrendszer, szabadságjogok, effélék), 2. a gazdaság (magyarul a kapitalizmus), 3. közvetlen közelség a nemzetközi politikában.

Nézzük:
1. A belpolitikában, nincs mese, diktatúra volt. Az egypártrendszer és a 99,8%-kal megválasztott népfrontjelöltek korában nagyítóval sem lehetett felfedezni a nyugati típusú szabadságot. Nem is az a kulturális "nyitottság" számított, aminek kellemes langyosságára a Nagy Generáció olyan szívesen emlékezik. Hogy nálunk lehetett "beatzenét" hallgatni, heti háromnegyed órában, esetleg Jugoton lemezről, az Ecserin vett farmerban. És hasonló örömök a magaskultúrában, illetve a tudományokban. De a nyitottság valójában elzártság volt, minden megszűrve és késve érkezett, az eredmény a tömény, önmagából ki nem látó, önmagára büszke provincializmus, amit máig nyögünk. (Lásd még kelet-európai hard-rock-fan effektus.) Fontosabb volt – és ez tökéletesen megfelel a "Nyugathoz való közelség" kritériumának – a kék útlevél, azaz ténylegesen a kivándorlás joga. Ez máshol nem volt, és erre kaptuk meg a lenagyobb kedvezményt. A nyolcanas évek elején, amikor létrejött a szervezett ellenzék, visszalépés történt, de az évtized derekjától sem a Demokratikus Ellenzék, sem a nemzeti irányzat sztárjai nem panaszkodhattak a nyugati kapcsolatok és támogatás hiányára. (Ha ebből némi sértettséget hallanak ki, jól hallják. Akkoriban ugyanis nem egy olyan ösztöndíj-pályázatomat vágták vissza nyugati intézmények, ami szakmailag több mint hibátlanul megfelelt a kiírásnak, csak menet közben eszükbe jutott, hogy a kiíráshoz képest ők inkább a politikai tematikát részesítenék előnyben.)

Szintén fontos volt, amit egy bölcs kollégám úgy fogalmazott meg: "a kaja is szabadság". Végül: az "új gazdasági mechanizmus"  nem kommunista, hanem baloldali szocdem kísérlete ugyan kifulladt, de volt egyazonnali és  maradandó eredménye: megszüntette a gazdaság közvetlen pártirányítását. A hatalom ettől fogva kétfejű volt: a nagyobb téeszek elnökei, a vállalati igazgatók és vezérigazgatók (minél nagyobb volt a vállalat, és minél többet exportált, annál jobban) kiválóan tudták érvényesíteni érdekeiket a Fehér Házzal szemben, hiszen a rendszer fenntarthatósága elsőrendűen tőlülk függött. (A két hatalmi halmaz között volt keresztezés, de az átfedés korántsem tökéletes, mint azt utólag be akarják állítani a későn jöttek.) Egyébként ennek is máig ható átkos következményei vannak, alighanem külön poszt lesz róla.

2. Gazdasági értelemben a Nyugathoz való közelséget kapitalizmusnak hívják. Éspedig jelző nélkül. "Szociális"-ban ugyanis mi voltunk a "jobbak", és nálunk valósult meg a 100%-os foglalkoztatás +  ~ 0%-os adózás, 3 uszkve 8 százalékos sztk +  70%-os nyugdíj, (névleg) ingyenoktatás, ingyenegészségügy, dotált mindenféle, népes néphadsereg stb. gazdasági csodája. Oszt mégse volt nekünk jó.

A kapitalizmushoz való közeledés nem az új gazdmechhel indult meg, hanem paradox módon a 72-74-es keményonalas fordulattal, aminek a következménye a 74 utáni rohamos eladósodás volt (ez egyáltalán nem volt a Nyugat ellenére, sőt), annak a következménye pedig egy fordulópont: az 1982-es likviditási válság. Az akkori politikai (nemcsak a gazdasági) elit nagy részében ekkor tisztázódott véglegesen, hogy a kommunizmus világméretű győzelmének (ami még 10 évvel korábban is az ideológia sarokpontja volt) nulla az esélye, a fejlődésnek egyetlen útja van: a nyugati, és ekkor jelent meg a reális lehetőségek között a birodalom felbomlása. (Erről a pártállami vezető réteg jó moszkvai kapcsolatokkal bíró része értesült először.) Úgy gondolkoztak, hogy hacsak nem lesz vége a világnak (akkor meg úgyis mindegy), Moszkva nem tudja a végtelenségig megregulázni a csatlósokat, és lehet, hogy Magyarország megtart némi kommunista politikai jellegzetességeket, de amúgy egyre jobban Nyugat felé csúszik. Ezt követte a kisvállalkozások (legális meggazdagodási lehetőségek, eredeti tőkefelhalmozás) engedélyezése és a vegyes vállalkozások megszaporodása (a menedzserréteg feltőkésítése).

Majd az évtized végén, amikor a szovjet helyzet még inkább egyértelművé vált (világvége vagy bukás), a kapitalizmus jogi és intézményi előkészítése következett (kétszintes bankrendszer, adózás, társasági törvény). Minden ilyen kezdeményezés még a Grósz-kormány idején indult. A hatalom egyik (gazdasági) feje felülkerekedett a másikon, és eldöntötte, hogy itt kapitalizmus lesz. Ezt nemcsak a másik (ideológiai) fej, de még az ellenzék se fogta föl, nem hogy a civilek. (Emlékszem akkori főnököm humorizálására, hogy micsoda hülyeség ez a szja, az állam átteszi a pénzt az egyik zsebéből a másikba. Magyarország 99%-ához hasonlóan el se tudta képzelni, hogy nemsokára már nem lesz egyik zseb.) Nyugaton viszont észlelték, és ez nemcsak hogy hozzájárult a mintaállam-képhez, de tényleges lépéselőnyt is jelentett az 1990 utáni átalakulásban. Bár a bevezetés ilyen módjának és a nagyközönség meg az ellenzék értetlenségének is megvannak a máig ható katasztrofális következményei.

3. Végül a külpolitikában a Nyugathoz való közeledést a 4. gördülő folytatásban leírt "egyedül maradás" tette levetővé. 1976-tól Magyarország volt az egyetlen állam a blokkban, amelyikkel szóba lehetett állni. Az oroszok ezt rendesen ki is használták: IMF, műszaki hírszerzés stb. (Kitérő:  utóbbi rendesen ki van elemezve a Kenedi-bizottság jelentésének előszavában. Ha az ügyben a nyilvánosság annyira fontos az SZDSZ-nek, és annyira szidja a kormányt a lanyhasága miatt – ahhoz képest, hogy még mindig a kormány tette a legtöbbet -, akkor mért nem szán rá rongyos kb. kétmilliót, hogy a jelentés könyvformában megjelenjen? Akármelyik butus óriásplakát-kampányuk költségéből bőven kitelne.) A nyugatnémetekhez és az osztrákokhoz fűződő jó viszonyt kivételesen erőssé tette a gazdasági kapcsolat (a végén az NSZK volt a második legnagyobb külkereskedelmi partner) és a Balaton mint a német-német találkozók színhelye és osztrák munkanélküliek paradicsoma. A határnyitás erre a jó viszonyra (megint: helyzeti előny) csak ráütötte a pecsétet, nem ezzel kezdődött. És különben is, ez csak egy lépés volt a sorban. Hornék a birodalom felbomlása utáni állapotra készültek – egészen 89 augusztusig megint csak egyedül idehaza – no meg a blokkban.

Ha ebből áll a mintaországi mivolt, akkor mi lett belőle?

1. A belpolitikai helyzeti előny 1989 őszén egyik napról a másikra megszűnt. Utána még kenegettük magunkat azzal, hogy milyen jó ez a magyar stabilitás más országok kilengéseihez, képlékeny pártrendszeréhez, gyakori kormányválságához képest, de az igazság az, hogy az a merev, lebutított kétpártendszer, ami 2001 végére beállt, és amiből a de facto egypártrendszer a legreálisabb kiút, rosszabb az összes többinél.

2. A korábban kezdődő kapitalista átalakulás gyümölcseit kb. 1993-ig élvezhettük, azután kezdtünk elkanyarodni a régió fősodrától. 95-96-ban újra közeledtünk, de az átalakulás befejeződése elmaradt (gondolom, baloldali olvasóim közül ennek sokan örülnek, szívük joga). Amikor 2002 tavaszán Orbán a TF-en "a nagytőke és a pénztőke" uralmával riogatott (vö. a  "monopoltőke és finánctőke" száz évvel korábbi, lenini fogalmával), eldőlt, hogy nálunk az antikapitalizmus a nyerő. OK, az is egy irányzat, csak ettől éppenséggel nem fogunk "mintaországnak" számítani. Észak-Korea, Kuba és Venezuela véleménye érdekes, de nem annyira fontos.

3. Végül a külpolitika. sajnálom, de azokat a Nyugathoz és főleg a német nyelvterülethez fűződő különlegesen jó kapcsolatokat, amik a Kádár-kor utolsó másfél évtizedében alakultak ki, és amiket Antall és Horn is ápolt és kihasznált, úgyszintén Orbán fecsérelte el. A rajongók ezt sosem fogják elismerni, de külpolitikailag és külgazdaságilag akkor lettünk kedvencből az egyik zűrös államocskává a többi közül. Aztán másokat elkezdtek jobban szeretni.
Folyt. köv., remélem.