az ellenőrzéssel és a felrázással. Sólyom – ellentétben a nagy pártok szájaival – a valóságról beszél (nem, nem megbízást teljesít, annál sokkal… mondjuk, önérzetesebb). Legalábbis kifejezi azt, amit a közember valóságosan érez, lát  – vagy érezne, látna még pártbefolyás nélkül is. De semmilyen kényszer hatására nem mondaná ki egyértelműen a valóságot.

A kérdés nem az, hogy egyáltalán voltunk-e mintaország, és még csak nem is pontosan az, hogy "mikor" voltunk. Hanem hogy mikor, miben és mitől. Sólyom bizonyos értelemben a valót mondja azzal, hogy "néhány évvel ezelőttig". Szóval gyanakvó feltevésekkel ellentétben nem arra akartam kilyukadni, hogy "sohase voltunk a térség mintaországa". Hanem arra, hogy ha Sólyom ugyanilyen reális választ adna rá, hogy mettől, milyen tekintetben és kinek/minek a jóvoltából voltunk "mintaország", egész politikai énjét kellene megtagadnia. Ilyen szempontból – és tájékozottságában – nem különbözik a magyar politikai elit túlnyomó többségétől

A dolognak van egy szubjektív és egy objektív oldala. A szubjektív oldal letagadásához egészen magyaros méretű amnézia kell:
a jónép töbsége legkésőbb 1976-tól egészen 2006-ig meg volt győződve, hogy a régióban mi vagyunk a legjobbak. Aki azt állítja, hogy ez a közérzület 1998-ban született (és 2002-ig tartott), igen méreteset hazudik. És ez mélyebb, mint az ördögi kádári cselszövésnek való felülés,  vagy a "legvidámabb  barak" állítólag pitiáner előnyei, egy tál lencse, rántotthús, Trabant, brazil farmer, turistaútlevél, miegymás. Sokáig ténylegesen jobbak voltunk (nem "jók", de viszonylag tagadhatatlanul jobbak), és húsz-harminc év alatt ez a tudat nagyon megrögződhet. Nem csoda, ha a szétzúzódásakor nem az értelmes helyzetfelmérés, hanem az irracionalitás és az erőszak jön divatba.

A kezdetek:
A kivételesség tudata valamikor a 60/70-es évek fordulóján kezdett kialakulni. Addig a közérzület az volt, hogy egy vagyunk a blokk számos országa közül. A csehek jobban élnek, a lengyelek meg a románok rosszabbul, de nagyjából mindenütt ugyanaz a szabvány. Amnéziások és hiányosan értesültek figyelmébe: a 60-as évek a térségben viszonylag optimista korszak volt. Annyiban, hogy
– ugyan senki sem hitte, hogy ennek a micsodának valaha is vége lesz (legalábbis "a mi életünkben nem"),
– viszont a többség abban bízott, hogy hosszú távon, így vagy úgy, de egyre elviselhetőbb lesz a hétköznapi élet.
Ez volt az ún. konvergenciaelmélet fénykora. Vagyis: mivel ezen elmélet szerint a "műszaki-tudományos fejlődésnek" valamilyen misztikus önmozgása van, függetlenül a finanszírozástól és a kereslettől, tehát az ipari és posztindusztriális társadalmak élő piacától, bízni lehet benne, hogy ez a fejlődés legalább a mostani ütemben a végtelenségig tart Nyugaton is, Keleten is. A két rendszer pedig közelít egymáshoz: a Nyugat átitatódik szocializmussal, a Kelet pedig a növekvő jólét miatt élhetőbb szocializmussá válik, mert a nyomor és a felzárkózási kényszer nem indokolja majd a terrort. És hogyha majdnem ugyanolyanok lesznek, majd szépen ki is békülnek.
Lényegében ez az ideológia volt a prágai tavasz mögött, és a bevonulással látványosan meg is cáfolódott: a 48-ban Keletre szorított Csehszlovákia kapott egy anticivilizációs ökölcsapást, és ha már a technológiai fejlődésnél tartunk: jellemzően 20 évbe tellett, mire a kőkorszaki Skodákhoz képest összehoztak egy világátlagtól mindössze 10 évvel lemaradt, hátul dobálós modellt.
Az a magyar tudat, hogy "mi vagyunk a legjobbak", 1968 és 1976 között állt be.
"A csehek nem voltak elég taktikusak, ravaszak (mi bezzeg azok vagyunk), túlfeszítették a húrt, lám, ők is megkapták a magukét" – így a populáris nézet. A hatvanas évekig nálunk mint a világ kevés vezető ipari országának egyikét tartották számon Csehszlovákiát – a 70-es-80-as években először kezdett elterjedni, hogy mi működünk jobban.
A lengyeleknél Gierek életszínvonal-növelési kísérletének bukása után 76-ra visszatért az élemiszerhiány. Klasszikus agrárországban.
Ceausescu külpolitikai nacionalizmusát pár évig belpolitikai nyitás kísérte, ez a Conducator pekingi látogatása után őrült terrorba fordult át, riasztó nyomorral egybekötve.
A keletnémetek nevetségesek.
A Szovjetunió szörnyű.
Még a blokkhoz nem tartozó, irigyelt jugoszlávok is brutális válságba süllyedtek (bár Szlovéniában az élet minősége még ekkor is jobb volt, mint nálunk.)

Magyarország (népe és vezetőgárdája) azért érezhette magát a legjobbnak, mert a többiek sorra kihullottak mellőle. Mondom, ez nem kádári trükk, hanem visszaigazolt tény: Kelet-Berlintől Szófiáig általános volt a vélemény, hogy a lehetőségeken belül "a magyarok a legnormálisabbak", meg lehet kérdezni. A "lehetőség" azt jelentette, hogy nem lehetett látni az orosz uralom végét. Annyiban sem kádári trükk (szerintem), hogy nem Kádártól volt az egész, hanem a) a magyar kommunista vezető rétegben a moszkoviták elhajtása után megerősödtek a háború előtti baloldali (szocdem és "népi") hagyományok, b) ez szerencsésen találkozott a középosztály hivatáserkölcsével és kompromisszumkészségével. Mondom, nem lehetett látni a végét.

A "mi vagyunk a legjobbak" tudatát erősítették a késői Lázár-, a Grósz-, a Németh-, az Antall- és a Horn-kormány lépései. Ezekről részletesebben a következő, "objektív  mintaállamiságról" szóló posztban. Igen, jól látták a sort, "mintha nem lett volna rendszerváltás". A politikai rendszert ugyanis mindenhol megváltoztatták, ettől ugyan nem lettünk mintaország. Sőt: 89-90-nel megszűnt az az objektív/szubjektív előnyünk, hogy mi vagyunk a legközelebb a Nyugathoz, nálunk nincs szükségállapot, sztrájkolókra rontó rohamrendőrség, nyílt ideológiai vagy fizikai terror, hivatalos előzetes cenzúra stb. Még sőtebb: húsz év mérlegén kiderült, hogy a politikai rendszert végösszegben mindenhol jobban változtatták meg, mint nálunk.

Az első jeleket – hogy Budapest helyett Prága lett a térség kedvenc városa, vagy hogy általános vélemény szerint a lengyel gazdasági folyamatok egészségesebbek, mint a mieink – még könnyű volt kimagyarázni. Csehország és Szlovákia ráadásul a szétválás kínjaival és a megelőző évtizedek ballasztjával küszködött, Meciar Szlovákiáját amúgy is Európa szívének szegezett orosz tőrként tartották nyilván. A Baltikumra senki sem figyelt, és persze nagyon szegények voltak. Lengyelország szintén. Románia még inkább, és bányászjárásról korrupciós botrányra vergődött.

Az Orbán-kormány idejének vége felé érkező hírekről, mint hogy a lengyel reálbérek máris magasabbak a magyarnál, hogy másutt eleven a tőzsde, míg nálunk sorvad, vagy hogy a beruházók kezdenek máshová menni, még csak a nagyon szorgalmas újságolvasók értesültek. A 95%-kal mindent meg lehet etetni, és ez bizony a politikai szférára is érvényes. A 2002-06 között időszakban a gazdaság komótosan, de a nyugati-európai átlagnál jobban, évi 4% körüli ütemben növögetett tovább (ld.még "dübörög a gazdaság"),  az szinte senkit sem izgatott, hogy milyen eladósodás árán. A régióbeli társak reformokkal kombinált 5-6%-os adatai nem voltak sokkolóan jobbak.  (A lengyel növekedés még 2006 I. negyedévében is kisebb volt.) Az ellenzék semmit, ismétlem, semmit nem tett a felvilágosítás érdekében- Ez volt a Fidesz gázárazós, nemzeti petíciós, garanciatörvényes korszaka, amikor a "több pénzt az embereknek" idióta jelszavára azzal tromfoltak rá, hogy ezek a nagytőkések/pénztőkések/bankárok/brókerek az ő genetikus komcsi szemétségükben nem adnak még több pénzt az embereknek. Majd mi. (2005 második felében természetesen sok decibellel ismételgették a kormánynak rendkívül kínos uniós kritikákat – egyetlen célzás nélkül, hogy mit is kellett volna, illetve mit kell majd tenni strukturálisan, de legalább áht szinten ezek elhárítására. Jellemző módon a 2005-ös Financial Times-botrányban egy igaz tényállításon  akadtak fenn a leginkább: hogy a magyar GDP/fő közelít az EU-átlaghoz. Ekkor már nyilván jól fejlett, egészséges magzat volt a "rosszabbul élünk, mint négy éve" jelszava.)
Nagyjából azt lehet mondani, hogy az istenadta nép abban a pillanatban értesült az elkúrás és a 7/24 hazugság tényéről, amikor Gyurcsány szavait leadták. A nagyobb baj az, hogy a jelek szerint a politikai szféra sem volt jobban értesülve. A Fidesz népsége-katonasága nem látott ki a baloldali álomvilágból, az MSZP élgárdájának pedig  szintén csak a szavak elhangzásakor, Őszödön esett le, ha leesett. Nehéz nem úgy értelmezni, hogy őszintén meglepődtek a hallottakon.

Tehát Sólyom bizonyos értelemben pontosan fogalmazott, amikor arról beszélt, hogy "néhány éve" még mintaország voltunk: ezt ugyanis mind a nép, mind a politikai osztály túlnyomó többsége néhány évvel ezelőttig így élte meg. Gyanúm szerint Sólyom is, őszintén. És ha valamit "úgy élnek meg", az talán nem a valóság, de nagyon úgy működik.

Az objektív háttérről a folytatásban.