A magyar szomszédságpolitika béna. Közvetlenül kárt okoz a magyar kisebbségeknek: És az örökös kudarc miatti jajongással, meg azzal, hogy a felelősséget áttolja a szomszéd országok defaultból gonosz többségi politikusaira, közvetve az anyaországnak is. Bár ez utóbbival csak egy kicsit sötétíti az összképet.

Mielőtt kiveséznénk a különféle politikai tényezők próbálkozásait, pár szó az elvekről. Van két pont, amiről Magyarország, illetve szomszédai szögesen ellentétesen gondolkoznak, és nem azon a szinten, hogy szeretni kell-e a magyar kisebbséget, mert magyarok, vagy sem.

1. A magyar szomszédság- és nemzetpolitika művelői bele vannak szerelmesedve a kollektív jogok fogalmába, és képtelenek kigabalyodni belőle. Az a képzet uralkodik, hogy a magyarok jogait csak mint közösségi jogokat lehet megvédeni a többség által dominált állam ellen. ""Egy kisebbség jogalanyként való értelmezése feltételezi a közösségi jogok elismerését" – foglalja össze tömören Markó Attila, csakhogy fordítva is igaz: ahhoz, hogy egyáltalán létezőnek fogadjuk el a kollektív jogokat, a kisebbséget jogalanynak kell elgondolni. Mármost kérdés, hogy hogyan lehet jogalany valami, ami nem egyén (természetes személy), nem szervezet, nem állam, nem önkormányzat stb., nem perelhető, és nem mehet Strasbourgba. Hanem egyének önkényes definíció szerint megállapított összessége? A vitát átengedem a szakértőknek, csak három tényt részletezek mint dilettáns:

a) A kollektív jogok fogalmának Kelet-Európában használatos változata (és itt használják a legtöbbet) egyenesen levezethető a lenini-sztálini "nemzetiségi" politikából, ahol az egyénnek nem voltak jogai, a "nemzetiség" mint közösség viszont kapott jogokat, bár nem követelte (követelni semmit sem lehetett). Ezek kulturális-nyelvi és bizonyos értelemben politikai jogok voltak, azaz mindig együtt jártak valamilyen fokú "autonómiával" (etnikai alapon elkülönített közigazgatással), de legalább valamilyen etnikai kvótával. Ennek a politikának a gyümölcsei a század végére értek be pl. a Kaukázusban. Lehet esküdözni, meg elhinni magunknak, hogy mi magyarok béketűrő, nyugis nép vagyunk, és autonómia nélkül akarunk nemzeti jogokat. De a feltételes reflex mégis az, hogy vagy egyéni jogok vannak, vagy ha a parlamenti képviselet nem elég, akkor szervezeti elkülönülés, azaz autonómia. Az autonómia pedig lószőrön függő szeparatizmus, azaz revízió. Aminek ugyan a mai európai rendben és a magyar katonai adottságok mellett semmi esélye, de a tartós, fölösleges és romboló balhénak bőven van. (És erre a mi kopaszaink bölcsen rá is játszanak.)

b) A világpolitikában általában fáznak a kollektív jogok emlegetésétől, valahogy szinte mindig balhék kísérik, amik közül a legenyhébb az egyéni jogok megsértése (hogy ne kelet-európai példát mondjak: az angol anyanyelvűeké Québecben), a legsúlyosabb a háború. Egy nagy engedmény volt a nyugat részéről: Koszovó, és ezzel a kivédehetetlen precedenst teremtettek, amit az oroszok ki is használtak, szintén a Kaukázusban.

c) Mondom, a kollektív jogok puszta létezése is vitatéma. Tudomásom szerint Magyarországon az az uralkodó nézet, hogy léteznek, de van, aki szerint nem (és ezért könnyen megkaphatja a liberális nemzetáruló bélyegét). Viszont tény, hogy olyan szomszédaink vannak – Szlovákia és Románia -, ahol a kormányzat határozottan elveti, érvénytelennek tekinti a kollektív jogok fogalmát. (Történetesen egyikük sem ismerte el Koszovót.) Figyelem: nem arról van szó, hogy "a magyarok" szerintük túl sok kollektív jogot követelnek, hanem arról, hogy szerintük kollektív jog nincs. Ezért kollektív jogokat számonkérni rajtuk, majd megsértődni, amiért lepattintják a számonkérést: meddő időpazarlás. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy milyen történelmi és aktuálpolitikai okokból tesznek így: nemzetközi viszonylatban teljesen legitim az álláspontjuk, és nincs olyan fórum, amelyik egy kollektív jogok mellett kardoskodó magyar kormánynak gyakorlati következményekkel igazat adna.

2. Amennyiben viszont az álláspont legitim, és úgy nézzük, hogy nincsenek kollektív, csak egyéni jogok, akkor azok a jogok, amiket magyar részről számonkérnek/követelnek, egyéni többletjogok, azaz pozitív diszkriminációt jelentenek. És erre sem kötelezhető egyetlen állam sem.

Van például egy nagy különbség  a magyar és a szlovák alkotmányos rendszer között. A magyar alkotmánybíróság szerint (pl. 9/1990. (IV. 25.) a pozitív diszkrimináció alkotmányos lehet, ha nem sért alapjogot, és nem sérti az általános jogegyenlőséget (Alk. 70/A. § (1)).A szlovák alkotmánybíróság határozata szerint (2005. X. 18) a pozitív diszkrimináció alkotmányellenes, pont, mert sérti a törvény előtti teljes (mármint egyéni) egyenlőség elvét. Ezzel egyébként egy koalíción belüli vita zárult le, ahol történetesen Csáky Pál, kisebbségi ügyekért felelős miniszterelnök-helyettes (ma MKP-elnök) szállt síkra a PD mellett (kimondva főleg a romákra való tekintettel) Daniel Lifsic igazságügy-miniszterrel szemben. Ebben a részletben nagyon jól tükröződik a két ország alkotmányos rendszerét meghatározó kétféle politikai filozófia (a szocialisztikus és a liberális) különbsége. Lehet váltig bizonygatni, hogy a magyar filozófia jobb, szebb, humánusabb stb., de egyvalamit nem lehet: a nemzetközi viszonylatban szintén legitim (és hozzám pl,. közelálló) jobboldali-liberális szlovák politiko-jogi gondolkodást átnevelni magyarra.

Márpedig politikusaink, tekintet nélkül pártállásukra, ezzel próbálkoznak fáradhatatlanul. Folyt. köv.