Bár most mindennél jobban érdekel a rendes munkám és bloggerként a Kenedi-jelentés, ez nagyon nyomja a bögyömet.

Stumpf István (előéletét nem ragozom  huszadszor) a tegnapelőtti válságkonferencián mély elégtétellel kijelentette, hogy a neoliberális paradigma megbukott, újra kell gondolni az állam szerepét. A "paradigma" szó hallatán megszólal az agyamban hátul egy csengő, mivel olyan marha öreg vagyok, hogy emlékszem a nyolcvanas évekre, amikor még a szociológusok töltötték be a politikai elemzők funkcióját. Ez azt jelentette, hogy akadtak közöttük kiváló elmék, és sok hasznos munkát is végeztek, de jellemzően ők voltak azok, akik politikai állásfoglalásuktól függetlenül vagy azt leplezve, szakzsargonba csomagolva, az autenticitás felsőbbségével közölhették tök szubjektív nézeteiket. Na, ebben a kultúrában volt az egyik kulcsszó a paradigma, ami ugyan a legtöbbször nem jelentett semmi kézzelfoghatót, de azt sugallta, hogy "ne vitatkozz velem, ha nem tudod, mit jelent".

És pontosan ebből a kultúrából jött Stumpf, aki nyilván pontosan tudja, hogy Magyarországon több mint egy évtizede nincs semmi, amit neoliberális politikának lehetne hívni, illetve ha valaki bármilyen halvány kísérletet tett effélére, azt úgy fejbesomták minden irányból, hogy attól koldult (a szó szoros értelmében). A "paradigma" szó – fordítok – magyar viszonylatban azokat a közgazdászokat  jelöli, akik az említett több mint egy évtizedben ilyen politikára tettek javaslatot, nemcsak a "steril" angolszász elmélet, nemcsak a szlovák példa, hanem a posztkommunista k-k-európai térség túlnyomó többségének tapasztalatai alapján.

Hogy ne legyek méltánytalan Stumpffal, erre a felismerésre nem most jutott, hanem már évekkel ezelőtt. Ezt a G. Fodor Gáborral közösen írt tanulmányt érdemes elolvasni, annak, akit érdekel a magyar létező jobboldal észjárása.  Az elején gondosan megkülönbözteti a government (nála: kormány) fogalmát a governance (poszt)modern fogalmától. Mely utóbbi "interaktív process" (így!), bevonja "a társadalmi aktorokat a problémák kezelésébe". Majd lesöpri a good governance "neoliberális paradigmáját", tudomást sem vesz a modern európai kereszténydemokrácia (gyk. jobboldal)  alapvetéséről, a szubszidiaritás-fogalomról. És olyan tendenciózus, bogárlacista badarságok kíséretében, mint hogy "a neoliberálisok számára a piacot a fogyasztói tömegek jelentik" (Reagan forog a sírjában), valami elképesztő logikai flikflakkal bebizonyítja, hogy a régimódi government-fogalommal szembeállítható governance letéteményese nem más, mint az állam. nem törődve azzal, hogy ugyanebben a szakirodalomban a government nem "kormány"-t jelent, hanem az állam szinonimája.  Az "állam feladata a közérdek érvényre juttatása abban az értelemben, hogy a gazdasági és szociális erőforrások kezelését mindenki szempontjait tekintetbe véve kell elvégeznie." (Kimelés tőlem.) Namost ezt nem governance-nak hívják, nem is demokráciának, hanem szocializmusnak, és akkor még enyhén fogalmaztam. (Jut eszembe: van az MSZP, amelyik baloldali párt, most már aztán enyhítő körülmények nélkül. Van az SZDSZ, amelyik balliberális. Van a Fidesz, amelyik de facto baloldali párt, de zsigerből és szilajul. Stumpf – ezt nehéz átlátni – vagy a Fidesz ideológusa, vagy, mint az UD Zrt. körüli némely értelmezések álíltják, új "jobboldali" pártot szeretne gründolni, ami viszont a fentiek értelmében szabályos szocialista párt lenne. Végül most jelentkezik a harmadik erő Lehet Más a Politika! néven, ami viszont szintén baloldali párt. Kifejezetten hiányzott egy ilyen.)

Stumpf és G. Fodor fő támasza ebben a gondolatmenetben egy Stein Ringen nevű, viszonylag mérsékelten jegyzett balos szociológus, Oxfordi Professzor, aki egyebek közt a gyerekek választójogának szószólója. (Nagy a világ, mindenki talál magának a szakirodalomban olyan Oxfordi vagy Párizsi, New York-i, Pricetoni, Berkeleyi Professzort, akire mint megdönthetetlen tekintélyre hivatkozhat saját rigolyái védelmében.) Namost Ringen norvég, és tudni kell, hogy a norvégok 1. azon kevés európai nemzet közé tartoznak,  melyeknek nincs történelmi arisztokráciájuk, azaz kvázidemokratikus szabadparaszti-polgári hagyományuk van, amellett a 19. század első felében, nyomorukban fejest ugrottak a vadkapitalizmusba, 2. kulturálisan egészen máshol vannak, mint mi, 3. nyugat-európai viszonylatban is nagyon gazdagok, nem egészen függetlenül az olajtól. A "neoliberális paradigma" bírálóinak fő érve az, hogy a hazai  hívek más viszonyokra kitalált elméleteket akarnak a magyar népre erőltetni. Akkor ehhez mit szóljunk?

Ugyanaznap, amikor Stumpf a fenti bölcsességet kinyilatkoztatta, a lengyel pénzügyminiszter a magyarokat hibáztatta a zloty zuhanásáért. Miután előző nap még ugyanez a pénzügyminiszter büszkén és nem minden alap nélkül mondta, hogy " a lengyel gazdaság azon kevesek közé tartozik Európában, amelyik fölkészült a helyzetre… talán még Finnország és Szlovákia gazdasága van hasonlóan jó helyzetben." Tudni kell, hogy Lengyelországban szocialista és konzervatív kormányok egyaránt eltökélten és sikerrel alkalmazták a "neoliberális paradigmát", Varsó rendesen manhattanesedik, a varsói tőzsde fel akarja vásárolni a prágait, a lengyel tőke hatol be Magyarországra és nem fordítva, élvezik a globalizációt, amellett a "társadalmi közérzetük", de a nemzeti önérzetük is sokkal jobb állapotban van, mint a miénk, a nyugaton próbálkozó fiatalok szépen költöznek haza. Akkor hát föl lehetne tenni a kérdést, hogy mi a frász is bukott meg.

Erről az állítólagos magyar neoliberális paradigmáról valahogy az az atyai jóakaróm jut eszembe, aki első munkahelyemen a kollégák testi-lelki bajaira a következő okot nevezte meg: "a túlzásba vitt nemi élet – hiánya".

Update:

Meg vagyok nyugodva:  Stumpf nem magányos hős, újra együtt a Hazafias Népfront (szó szerint).
Krausz kronológiája kissé zagyva (a neoliberális fordulat megelőzte a Szovjetunió összeomlását), de annyiban fontos, hogy gyakorlatilag ugyanezek az emberek, különböző árnyalatú ööö reformkommunisták, már 20 éve sem akarták azt, amit ők neoliberalizmusnak hisznek. És egyáltalán, senki. Nem is lett. És ennek most örülnek.