Marczali Nagy képes világtörténete már a MEK-en is olvasható. Ellentétben azzal, amit a címe sugall  a mai közönségnek, nem gyerekkönyv, hanem rendkívül alapos, kiegyensúlyozott és olvasmányos pozitivista összefoglalás, az eredetiben ráadásul gyönyörű képekkel. Ami engem illet, egypár részletét megtenném iskolai kötelező olvasmánynak, sok marhaság és közepes régi szépirodalom helyett.

Különösen ajánlom azoknak, akik azt hiszik, hogy az orosz expanzionizmus bolsevik találmány. Tehát a kommunista uralom megszűnésével az oroszok jó útra tértek. És a mai zsugorított, beszorított, "körülzárt", legyengített helyzetük természetes állapot, a Nyugat szép szeméért jól érzik magukat benne, de legalábbis tudomásul vették, hogy hozzá kell szokniuk. És ha ki akarnak kitörni belőle, az csak a bolsevik reflexük miatt van, amit ki lehet nevelni belőlük.

Nem.  Tessék elolvasni a XI. kötetben az 1828-as év (a görög függetlenség) történetét, a csecsencz Samyl (nem Baszajev) imám pályarajzát, vagy a XII. kötetből a krími háborút. Az orosz hadsereg eddigi története során nem 1945-ben, hanem még 1814-ben jutott a legnyugatabbra. A cári birodalom a 19. században többször is a legerősebb európai hatalom pozíciójába került. A mi térségünk nyugati keresztény erőinek fő gondja vagy létkérdése szinte mindvégig az orosz elleni harc és védekezés volt. (Még a bécsi udvar is a végsőkig halogatta a magyarok ellen már 1837-ben /!/ felajánlott orosz segítség elfogadását. "Stadion megőrült belé.") Mivel döntő győzelmet nem lehetett aratni ellene, az egyetlen értelmes stratégia Oroszország erejének tudomásul vétele és a feltartóztatás.

Szóval a történelmi trend ismeretében csak ülök és nézek, amikor reális lehetőségként beszélnek Ukrajna és Grúzia NATO-tagságáról. Ez a két állam nemcsak hogy a hagyományos orosz érdekszféra része, nemcsak az ortodox kereszténység miatt szorosabbak a szálak (az ukránok negyede nem is a kijevi, hanem közvetlenül a moszkvai pátriárka alá tartozik), hanem létét és főképpen határait is az oroszoknak köszönheti. Ukrajna köztudomásúlag nem létezett a középkorban, törzsterülete a  lengyel-litván uniótól szakadt el, Grúzia pedig az oroszok nélkül ma török és/vagy iráni terület lenne.(Különbség: a Baltikum egyrészt a nyugati kereszténységhez, Köztes-Európához, másrészt a mai lett és észt terület a német érdekszférához tartozik, és ezt a cári hatalom majdnem az utolsó időkig respektálta is.)

Azonkívül ez a két ország se nem szilárd demokrácia, se nem szilárd diktatúra, ami stratégiailag kétségessé teszi a hasznukat a Nyugat szempontjából. Ukrajnában  éppen csak hogy veszített a választásokon az "újorosz" Janukovics-blokk, területileg-politikailag az ország kettéoszlik. Eléggé belga helyzet, és tudjuk, mi van Belgiumban, viszont itt a politikai kultúra meg se közelíti a belgákét (meg a hollandokét vagy a franciákét). Ha megvalósul a csatlakozás, a NATO egy szép napon azt veheti észre, hogy orosz tisztek vannak a döntéshozó testületeiben.

Katonailag különösebb érdeke a Nyugatnak nem fűződik ahhoz, hogy a Fekete-tengernél a NATO-tag Törökország mellett legyen még egy kis csatolmány, ami meg Ukrajnát illeti, keletkezne Oroszország lágy belső részeiben egy jó hosszú frontvonal. Szerintem, izé, nem ésszerű azt képzelni, hogy ezt az oroszok hagynák. Próbáljuk a mostani déloszét esetet kivetíteni:  ingatag, a Nyugat szempontjából ellenőrizhetetlen rendszerek közvetlen fegyveres konfliktusba vonhatják a NATO-t Oroszországgal. Ilyen még a hidegháború alatt sem volt, és éppen ezért lehetett a hidegháború Európa történetének egyik legbiztonságosabb korszaka.

Végül: ez már nincs a Marczaliban, de a 20. századi történelem egyértelműen bizonyítja, hogy hullámvölgyben lévő nagyhatalmak "körülzárása", beszorítása, megalázása semmi jóra nem vezet. Münchent szokták a jellemtelen és kontraproduktív politika példájaként felhozni, de Münchenre nem kerülhetett volna sor, ha ugyanezek a franciák (és angolok) nem sokkal korábban nem élik ki irracionális bosszúvágyukat a németeken. (Akiket ugyanúgy elmondtak minden rossz forrásának, mint most az oroszokat. ) A franciák zseniális találmányának, a potens nagyhatalmak kiküszöbölése (Németország megnyomorítása és a Monarchia szétverése) után az oroszok ellen létrehozott cordon sanitaire-nek nem az orosz bolsevik rendszer fékentartása lett az eredménye, hanem az, hogy a Szovjetunió nem sokkal később fél évszázadra magához csatolta ezeket a nyomorúságos kelet-európai kisállamokat.

Szolzsenyicinről sok szépet és jót mondtak elhunyta alkalmából, de azt mindenki valami bocsánatra méltó különcségként értelmezte (már aki tudott róla), hogy az ominózus "Hogyan mentsük meg Oroszországot" pamfletben a pravoszláv területek egybentartását szorgalmazta. Nem volt ez hóbort, hanem csak mint mélyorosz (btw félig ukrán) nacionalista gondolkodó, Szolzsenyicin kifejtette, hogyan kell Oroszországot megmenteni. MInd a két szó nyomatékkal olvasandó.  Nem a  teljes birodalmat akarta megmenteni a letűnő kommunistáktól, hanem a szerinte történelmi jogon orosz területeket a külvilágtól. És ez a  "szerinte "számillió orosz szerint ugyanígy van.

A blog olvasója esetleg azt gondolhatja, hogy az oroszok pártját fogom, de fordítva: az orosz birodalom nekünk  történelmileg ellenségünk, és tökéletes hülyeség a le sem győzött, csak időlegesen visszaszorult ellenséggel úgy bánni, mintha a gyengeség és az ártalmatlanság volna a természetes állapota. A döglött oroszlán rugdosása is ronda dolog, a gyógyulófélben lévő betegé pedig egyenesen életveszélyes.

"site