Nyilván mindenki elfelejtette az előzményeket, lassan már én is, tehát 1 + update, 2, 3.

Ezt még a csiszolt kőkorszakban kezdtem írni, amikor egy kedves kommentelő megkérdezte, nem unom-e az orbánozást. Nekem akkor úgy derengett, hogy ha lehet, kerülöm a témát, csak akkor veszem elő, ha nagyon muszáj. Különben az a véleményem, hogy az "Orbán-fóbia" (valamint a "bérrettegés" stb.) emlegetése is egy prefab durung, érvek hiányában alkalmazzák, reflexből, ahányszor valaki merészel komoly fenntartásokra hivatkozni az ügyben, hogy hősünk lehet-e még egyszer  a Magyar Köztársaság csúcsvezetője. (És most ne tessék Gyurcsánnyal jönni. Az egyik alkalmassága semmiképpen nem következik a másik alkalmatlanságából, bár ezt mindketten mindenáron be akarják bizonyítani, nincs is nehéz dolguk.)

Ritkán van akkora szerencsém blogíróként, hogy sejtésemet olyan nettül, adatoltan  igazolhassam, mint most. A tavaly december 19-i posztot azzal kezdtem, hogy "úri blogger nem szívesen ír Orbánról, mert olyan kommersz a téma". Akkor tehát kivételesen muszáj volt írni róla. Aztán december 19-től a kérdés időpontjáig, június 20-ig, hét hónap alatt 124 poszt közül a címkék szerint összesen 9-nek  volt a témája Orbán Viktor (másokkal együtt). Ebből négynek a Kéri-féle zártkörű előadás utáni héten, amikor ettől zengett a média. Ezzel az átlagot feljavító kiugrással együtt tehát O. V. egy elsőrendűen közéleti webnapló minden tizennegyedik posztjában volt lényeges szereplő. Szerintem ennyit azért megérdemel, már csak udvariasságból is.

Persze a legkényelmesebb nem törődni a droidokkal. A helyzet viszont az, hogy a mai magyar politikai kommunikációs teret 96%-ban (optimista becslés) ilyen automata beszédaktusok töltik ki, akár politikusokról van szó, akár publicistákról, akár fórumozókról, akár más kommunikátorokról. Nagyon sajnálatos. Amellett a létező jobboldalnak még a legnívósabb agyaiban is az a képzet él, hogy aki Orbán azonnali hatalomra kerülését rossz lehetőségnek tartja, az a szocialisták zsoldjában áll vagy legalábbis elvtelenül befekszik nekik. És úgy képzeli, hogy  ez a szerinte monolit értelmiségi had – tökéletesen kritikátlanul – az adott baloldali góré, ez esetben Gyurcsány  további regnálását akarja. Ez az összeesküvés-elmélet különféle változataiban egyidős a rendszerváltással. Szerintem pedig nem más, mint kivetítés), bőven ellentmondanak neki a tények, de lévén hogy CT,  híveinek a szemében sehány ellenpéldával nem lehet cáfolni. (Jellemző, hogy Dávid Ibolya különútját még azok sem képesek másként felfogni, mint szocibérenc taktikai manőversorozatot, akik a tágabb Fidesz-körben valamennyire szkeptikusak Orbánnal szemben. Pedig ha az ember kibújik a vagy-vagy keretéből, akkor teljesen világos, hogy itt egy konzervatív és gyakorlati politikus személyes tapasztalat nyomán kialakult, izé, tartózkodásáról van szó, de olyan fokúról, hogy még a homályos szerepű szoci-közeli üzletemberrel és egylettel felvett kapcsolat is a kisebbik rossznak tűnik fel. Főleg ha az önálló fennmaradás a tét.)

Mindegy, a következő gondolatmenet Tisztelt, Megcélzott Olvasója az, akit legalább érdekel, mi van a fenntartások mögött. Józan ész (nem "fóbia") szerint, és nem szoci parancsra vagy belvárosi szadi reflexből.  Mielőtt bárki beleköt: hálistennek nem vagyok politológus. Nem bírom ki, hogy bizonyos dolgoktól ne rágjak be nagyon. Nem tudok úgy tenni, mintha Orbán legalább 1998 óta nem csinálna és mondana rendszeresen olyasmiket, amik ellentétben vannak az értékeimmel. Viszont nem is közvetlen személyes érdekem, hogy O. ne kerüljön hatalomra, megélhetésem független attól, hogy ki van kormányon. Sőt. Ami most van, nem működik. Tehát minden nappal, amivel tovább húzza,  csak a bomlás fokozódik (szó szerint tessék érteni: rothadás). Ennél – a gyorsuló hanyatlásnál – még az is jobb lenne, ha Orbán kormányra kerülne, mert legalább képes lenne csinálni valamit. Ha nem jól csinálja, legalább kiderül, hogy az se jó. Csak azt akarom magyarázni, hogy ez önmagában, nagy valószínűséggel nem jelenti a hanyatlás megfordítását.  Inkább a lassítását vagy legföljebb a megállítását, a hiszterizált és lebutított hadak győzelmi buliját és lassú megnyugvását, rengeteg alakoskodással, számlarendezéssel és túlteljesítéssel kísérve. Ennél vannak jobb lehetőségek.

Még valami, egy módszertani kérdés. Bocsánat, ha unalmas lesz. Ez a poszt nem jóslási kísérlet. Nem tippmix. Nem arról fog szólni,  hogy a (nagyon valószínű) tekintélyelvű eltolódás mellett milyen a számszerű esélye annak, hogy az újból kormányra kerülő Orbán kapitalizmusbarát fordulatot tesz. (Ami kompenzálná az előbbit.) Főleg nem arról, hogy ki lehet-e zárni az ilyen fordulatot. Semmit sem lehet kizárni. De előre tudni sem, szerintem. A politika nem szigorú matek, és nem is bizonyos előre tudással, hanem bizonytalanságokkal dolgozik.

Politikust kétféle alapon lehet megítélni, az egyik szubjektív, a másik objektív. A szubjektív: hogy a deklarált értékeiben mennyire osztozom. (Vagy mennyire tudja szállítani azt, ami nekem tetszik.) Az objektív az, hogy – függetlenül a deklarált értékeitől – szakmailag mennyire "jó" politikus. Bár ez sokaknak olyan "nyilvánvaló", mint átlag közértjárónak az, hogy 10 dkg sajt = 10 dkg trappista, a kettő között mégsincs egyenes arányosság. Olyan kapcsolat viszont van, hogy ha valaki nem deklarálja egyértelműen, racionális, fogalmi nyelven az értékeit, akkor vagy nem gondolta őket végig, vagy hazudik. Tehát eleve nagyon kicsi a valószínűsége, hogy szakmailag jó politikus.
 
A (professzionálisan) jó politikus
a) véges számú (persze a lehető legtöbb) ellenőrzött információval, de végül is fuzzy alapon, többféle bizonytalan kimenetel számbavételével igyekszik a saját értékei szerint optimális döntést meghozni, és
b) ez viszonylag gyakran sikerül is neki.

Az itt következő szöveg tehát főleg arról szól, hogy jó politikus-e Orbán (nem az), éspedig nem egy "elemző", hanem általam elképzelt, döntéshelyzetbe kerülő (lehetőleg  jó) politikusok szemszögéből. Vagyis azonkívül, hogy nem jóslás, nem is deduktív "elemzés", vagyis nem valamilyen fix mércéhez méri Orbán nyilatkozatait és cselekedeteit, hogy aztán a súlyozott átlagból levonjon valami következtetést, hanem egy éles döntéshelyzet szimulációja.

Tegyük fel, hogy van egy vagy több másik politikus, egy politikai szervezet, testület, az egyszerűség kedvéért: párt, amelyik a hozzám közel álló értékeket képviseli. Konzervatív-liberális, jó értelemben labanc (építkező és kompromisszumra kész nacionalista), motorját nem sérelem hajtja, és nem indulat keni. (Amellett nem osztozik abban a sajátosan magyar felfogásban, hogy "jó politikusok pedig nincsenek", tehát egyik kutya, másik eb, azaz a politikát nem is lehet tisztességes szakmának/hivatásnak felfogni.) Ez a párt tehát döntéshelyzetbe kerül, és megmondhatja, ki legyen a miniszterelnök. A párt nem függ Orbántól. Olyan értelemben sem, hogy kormányra kerülésével aránytalan károk érnék. És olyan értelemben sem függ, hogy Orbánon kívül nem egyetlen más választás létezik. Hanem vannak saját pártján, egy álom- (normális) Fideszen belül tényleges vetélytársak, kritikusok, sőt ellenfelek, bukás esetén posszibilis utódok. Sőt, előállhatnak olyan koalíciós viszonyok, hogy a közbülső térből választanak miniszterelnököt. Valamilyen kis vagy közepes méretű párt nyugis, kompromisszumokra képes, józan, munkabíró vezetőjét, esetleg pártközeli, de bizonyítottan hozzáértő technokratát. Egyszóval Orbán elfogadhatóságát nem az dönti el, hogy az egyetlenegy Másik milyen (mint most). Hanem 1. hogy deklarált értékrendje, ha nem is azonos a döntéshozó pártéval, még elfogadható távolságra áll-e tőle, és 2. eddigi pályafutását felmérve mennyi a becsülhető esély rá, hogy a jövőben jó döntéseket hoz. A válasz: 1. nem (illetve ami nagyobb baj, nem lehet egyértelműen tudni), és 2. kevés. Tehát más miniszterelnököt kell választani. (Gondolom, aki idáig eljutott, az nem droid, és érti, de megismétlem: a másik miniszterelnök nem Gyurcsány, és nem is valaki más a pillanatnyi szocialista vagy liberális vezető garnitúrából.)

Még valami: a szocialisták és a szárnyaik alá menekülő balliberális értelmiségiek vissza-visszatérően azt követelik, hogy Orbán "határolódjon el" – a "szélsőségesektől", a "rasszistáktól", az "újnáciktól" stb. Ez teljesen meddő hülyeség,  pótcselekvés. Először is azért, mert Orbánnal nem ez a fő baj, másodszor mert sohase csinálja azt, amire "felszólítják", harmadszor pedig ha elhatárolódik (pl. a Színművészetin csak úgy magától, a pofonok beígérésének formájában), akkor mi van? Semmi. Magyarországon a nyilasok hatalomba kerülésének 0 az esélye, és attól, hogy X. Y. politikus elhatárolódik tőlük, se csöndesebbek, se hangosabbak nem lesznek. A szellemi és politikai környezet szennyezettsége nem változik, Orbán politikai ízlése pedig nem lesz jobb. Amennyiben a politikai ízlésével van baj, azon sem felszólításokkal, sem akárhány cikkel nem lehet változtatni. Nem fog "megjavulni" úgy, hogy a kritikusainak tessen.

Szóval: most egy hosszút írok róla, később talán egyszer – mókából – Oakeshott alapján nézem a működését, ebből itt is lesz egy kis előleg.  De azonkívül megint nem fogok erőlködni egy jó darabig, legalább addig, amíg nem csinál valami cifrát (mondani mindig mond valami bődületeset, dehát úri blogger stb.).

Lélegezzünk mélyeket, nyomjuk be a kávét. Megnyitom az álompárt taggyűlését. Ha tehát mérlegre tesszük, akkor az Orbánban hívők vagy Orbánt legalább elfogadók alapjában véve négy érvet hoznak fel mellette. Az első kettő az értékekről szól, a második kettő a döntéshozó képességről.
1. O. nem kommunista, Ezek meg kommunisták.
2. O. erkölcsösebb. Ezek lopnak és hazudnak, O. nem lop (vagy lényegesen kevesebbet lop), és nem hazudik  (illetve ha mégis, akkor azt kényszerből, a nagyonhülye Zemberek érdekében teszi).

3. O. mögött van négy év jó kormányzás, ezek meg pocsékul kormányoznak.
4. O. zseni (amihez nyúl, az működik), ezek meg idióták (amihez nyúlnak, az elromlik, de egyben démonian ügyesek is, mert ezt a tényt mindig képesek elfedni ellenállhatatlan médiagépezetükkel és sebészi precizitású csalásaikkal),

Ezeket itt nem kell kifejteni, kifejtik eleget, inkább nézzük azt, hogy mi van a másik serpenyőben.
1. Az antikommunizmus lehet erkölcsös dolog (nem feltétlenül az, mint világtörténelmi példák bizonyítják). Továbbá itt és most az antikommunizmus a helyes (erkölcsös) politizálás egyik alapfeltétele. De biztosan nem erkölcsi érték, mint a lelkiismeretesség vagy a jóság. Politikai használatban inkább morális tolvajkulcs, amelyik minden erkölcsi értéket helyettesít, minden szobát nyit, de nem jár vele garancia, hogy a felhasználó odabent kitakarít, vagy kieszi a hűtőt, vagy szétveri a berendezést, vagy egyszerűen lefekszik aludni. Úgy értem, mélységesen hamis az az érvelés, amelyik arra hivatkozva bocsát meg, sőt felejt el minden disznóságot (még sőtebb: nem is tud feltételezni semmilyen disznóságot), hogy az illető nem kommunista, sőt szidja a komcsikat. (Ez, ugye, verbális aktus, nem több.)

Az is tény (mélyen sajnálom), hogy Orbán látványosan toleráns az  "én kommunistáim" (vs. a "te kommunistád"), a Fidesz oldalára időben átállók iránt. Most nem is az olyan lúzerekre gondolok, mint Pozsgay vagy Szűrös. Hanem például az Orbán-kormány második emberére, Stumpfra, aki mégiscsak a nómenklatúra tagja volt, és most valósítaná meg azt a programot, amit 88-ban kívánatosnak tartott. Vagy az örök politikai államtitkárra, a Hazafias Népfront apparátusából indult Bogár Lászlóra. Vagy a belügyi-titkosszolgálati gárdára, a hivatalában meggazdagodó  rendőrfőkapitánytól a nembesúgó-nemkémig, aki már egész fiatalon köpte-vágta a kommunista zsargont, és akit 25 éven át üldözött a rendszer, egészen Brüsszelig. Esetleg Schmitt Pálra. Nem mintha nem lehetnének tehetségesek és hozzáértők – az emberi minőség más kérdés -, csak "demokratikus" karrierjük egyértelműen bizonyítja, hogy a kommunistázás itt nem sokkal több, mint biankó erkölcsi önfelmentés a vezérkarnak, és napi gyűlölettáp a legénységnek.

2. a) Lopás: nem akarok a "ki lopott többet és miért" játékba részletesen belemenni. Csak annyit:
A szocikra mélyen jellemző, béna és antidemokratikus húzás – Keller feljelentésügyi államtitkárrá való kinevezése – megkönnyítette a szintén pártkatona Polt apparátusának, hogy a rendőrségi szűrőn átjutott látványos korrupciós ügyeket a megsebzett ártatlanság védelmének örvén pacsmagolja el. (Úgyis elpacsmagolta volna, de így sokkal média-kompatibilisebb volt a dolog. ) Szó se róla, ronda ügy a kormányszóvivő.hu, de például a Millenniumi Országjáróval hasonló nagyságrendű túlszámlázások voltak – minden egyes számnál. (Akinek van kedve és ideje, megnézheti, milyen módszerekkel vágta el az ügyészség a hűtlen vagy legalább a hanyag kezelés gyanúját.) Ronda ügy a völgyhíd, de arról kevesebb szó esik, hogy az ÁSZ rokon nagyságrendű pénzkidobást regisztrált az M7 Orbán-kormány alatti felújításánál. Stb. stb.

Ennél fontosabb  – és egy másik posztban bővebben elemzendő -, hogy Orbánnak és belső körének a párt többi része előtt is ismeretlen, lepapírozatlan üzletei a 90-es évek elején, főleg a székházügy, hogyan határozták meg  a párt későbbi politikai arculatát. Később  Tokaj – ami érdekes fényt vet az "érett" Orbán mentalitására – szintén meglepetésként érte a pártot. És – szerintem – olyan kényszervágányra terelte, ahonnan máig nem  tért vissza. Török Gábor annak idején azt mondta, hogy ha a Tokaj-ügy megbizonyosodik, Orbánnak ki kell vonulnia a politikai életből. Nos, ugyan józan ész szerint bebizonyosodott – bárki saját szemével láthatja a fakszimiléket -, de a bizonyítékok ellenére nem csekély jogi akrobatikával kimosták, legalábbis a hívek előtt. Ezzel fényesen igazolódott az a stratégia, hogy kulcsfontosságú, névleg pártsemleges – de a politikára hatással lévő – posztokra megbízható embereket telepítenek. Ettől Orbán nem lett erkölcsösebb, csak a nyilvánosság erkölcsi ingerküszöbe süllyedt megint lejjebb egy kicsit. A Fidesz pedig bennragadt egy reménytelenül látványpolitikai adok-kapok meccsben.

Összefoglalva: Orbánék összesítésben bizonyosan kevesebbet loptak, mint a szocialisták rokonai, barátai és üzletfelei, már csak azért is, mert az utóbbiak rajt- és többnyire pozícióelőnyben voltak. De gátlástalanságban nincs mit tanulniuk egymástól. Illetve egyvalamiben aszimmetria van: Orbán és belső köre (megint csak nem "a Fidesz") 1998-tól módszeresen úgy formálta a rendészeti és igazságügyi apparátust, hogy biztonságban legyen. Ez egyrészt rongálja a jogállamot. Másrészt a szocik – talán valami hamis biztonságérzetből – ugyanúgy elmulaszották, mint például az Alkotmánybíróság vagy – látszat ellenére – a média megbízható emberekkel való feltöltését és "karbantartását". Komoly meglepetések érhetik őket.

b) Hazugság: Egyetértek KFG-vel abban, hogy morálisan 1 – 1 (ez önmagában megint csak nem indokolna váltást). Hozzátéve, hogy szerintem a Fidesz erkölcsi számláját nemcsak a 2006-os nagy hazugság terheli, hanem a következő is: ha a szociálliberális kormányzás 2002-2008-ban rossz volt (márpedig rossz volt), akkor 2002 és 2008 között a Fidesz nemcsak hogy nem kínált valóságos alternatívát, de a valóságos alternatívának még a lehetőségét is lehazudta. Másképpen: ezt a minősíthetetlen propagandahömpölyt,  a baloldali politikát baloldalról korrigáló (egyébként kamu, Potemkin-) programok sorozatát adta el a nemzetnek jobboldal címén. Mondhatnám, a Fidesz elkúrta a magyar jobboldal ügyét, nem kicsit, nagyon. És tartósan. Egyszerűen nem értem, hogy szemernyi józansággal -  a másik oldal véleményformálóin örökösen számonkért elfogulatlanságnak akár a töredékével – hogyan vállalhatja bárki is Orbánt ennek az erkölcsi csődnek a fényében. Hogyan tekintheti egy közeljövőbeli "társadalmi támogatáson alapuló morális, politikai és gazdasági erőfeszítés" fókuszának. Figyeljünk: a "morális" van az első helyen. (A 2002 előtti hazugságokról, amiket még igazolni látszott a politikai siker, a 4. pontban lesz szó.)

3. Magánvéleményem az, hogy Orbán nem válsághelyzetben két évig (átlagban) közepesen, majd két évig kifejezetten rosszul kormányzott.  A fent említett álompárt vezetői nem látnának semmi olyat az akkori  teljesítményében, ami őt és csakis őt tenné alkalmassá a jelenlegi válsághelyzet megoldására. Külpolitikailag pl. egy gázmező volt (erről egy kicsit később), és a gazdasági teljesítménye messze nem olyan fényes, mint hirdeti.  Erről persze lehet vitatkozni, nem itt szeretnék. Ami viszont biztos: az utóbbi hat évben mindvégig rossz – eltökélten ostoba, immorális, tartós kihatással kártékony és ráadásul sikertelen – ellenzéket  vezetett.  A magyar jobboldali ellenzék, mondjuk úgy, OECD-viszonylatban páratlan mértékben lebutult és militarizálódott, azaz kulturális értelemben rohamcsapattá vált.  És ezt a destrukciót a szociálliberális kormányok semmilyen bűne vagy hibája nem indokolja. Azt nem mondom, hogy ezért Orbán az egyetlen felelős, de bizony kulcsszerepet játszott. Tankönyvi példa arra, amit Oakeshott a "leading" új politikai mesterségének/művészetének nevez, szemben a "ruling"-gal. (Megszabadítja a "tömegembert" az önálló döntés terhétől, "megváltást" ígér neki. Rationalism in politics, 380) Tömören és magyarosan: rövid távon visszafordíthatatlanul eltolta az ellenzéket balkuruc irányba, elhitette vele, hogy ilyennek kell lennie. A rövid táv azt jelenti, hogy ezen a megnyert választás sem változtatna. Vagy ahogy Tölgyessy összefoglalta a 2006-os választás előestéjén:

Orbán Viktor sokszor inkább ráérez az emberek gondolataira, mint a társadalom tudós kutatói. Ám már jó ideje a magyar lélek árnyékos oldalára alapozza politikáját. A nemzetkarakter régi jellegzetességeit: az örökös nagyotmondást, a délibábos reménykedést és a sültgalamb-várást, a személyes felelősség hárítását, a megoldást kívülről, felülről váró vágyakat, a sérelmi magatartást igyekszik módszeresen aktivizálni. A nemzeti hiúságra, az ebből fakadó önáltatásra, az irigységre és a másik magyar elleni "agyarkodás" régi ösztönére épít.

Mitől javult volna meg azóta, hiszen az események (látszólag) fényesen igazolták? És mitől javulna meg kormányon, amikor már a célracionalitás  sem jelent kontrollt? (Tehát hogy van valami, nevezetesen a hatalom megszerzése, aminek érdekében ésszel kell válogatni az eszközök közül. mert a kudarc egyértelmű próba.) Papírforma szerint akkor tudna – akár csak – közepesen kormányozni, ha a kormány, amit felvált, előkészítette volna neki a terepet, mint Ficónak Dzurinda, vagy az első Orbán-kormánynak a Bokros-féle trendfordítás. De erről most nincs szó. Már csak azért sincs, mert a terep előkészítését Orbán Fidesze – kihasználván az elfuserált magyar politikai rendszer minden lehetőségét – a végsőkig akadályozta. De azért sincs, mert a válság nem annyira gazdasági, mint inkább politikai és szellemi. Sokkal átfogóbb és mélyebb trendeket kellene megfordítani a Fidesznek, mint mondjuk a nagy államháztartási hiány. Olyanokat, amiknek a létrejöttét a szocialisták és liberálisok gyávaságával és korruptságával együtt segítette a Fidesznek a mindig a rövid távú politikai nyereség maximalizálására törekvő, gyermeteg erőszakossága és intézményesített parasztvakítása. (Túl infantilis már ez a harcmodor ahhoz, hogy machiavellizmusnak lehessen nevezni. És nem lehet tudni, a parasztvakítás mögött mennyi őszinte meggyőződés van. De az se jó, ha sok, az se, ha kevés.) Ebből Orbán aligha tud kilépni, azaz a trendek megfordításához nincs szellemi/erkölcsi kapacitása.

4. A feltételezett zsenialitás kérdése a leglényegesebb. Orbán elvben ettől pótolhatatlan, ezért nincs alternatívája a maga oldalán. Kivételességéről kitűnő (és nem annyira kitűnő) szakemberek és értelmiségiek voltak meggyőződve a legutóbbi időkig, amikor ugyan meginogtak, de a pozitív hit intenzitását jól pótolta egy negatív indulat, a Gyurcsány iránti gyűlölet. Úgyhogy sokan észre sem vették viszonylagos kiábrándulásukat, majd a Fidesz óriási fölénye és a népszavazás látványos sikere visszaállította a hitet is.

A zsenialitásban van valami, ugyanis Orbán páratlanul jól van eleresztve a politikusi szakmához szükséges szellemi képességek egy részével  – taktikai ösztön, beszédkészség, ravaszság, penge helyzetfelismerés, antennák, emberismeret, szervezőképesség, határozottság, a választók többségét adó vidéki "közép" iránti affinitás.

Ezek a tulajdonságok kiválóan szolgálják a politikust, amíg célracionális cselekvésre van szükség, a cél pedig nagyon egyszerű, nevezetesen hogy Magyarországnak legyen nem (ex)kommunista kormánya, és annak ő legyen a miniszterelnöke. Orbán sajátos tehetségét a cél elérésének pillanatáig parádés eredmények igazolták. A maroknyi nemzedéki csoportból két év alatt parlamenti párt lett, aminek kormányzóképességét (mármint esetleges koalíció részeként) senki sem vitatta. (De Orbán neve kávéházi körökben már 91-ben felmerült közeli miniszterelnökként.) Bebizonyította, hogy kiemelkedhet egy olyan  új politikai osztály, amelyik nem a Kádár-kori funkcionáriusok kapcsolati tőkéjét és igazgatási tapasztalatát hasznosítja, de nem is a diktatúra viszonyai miatt túlértékelődött két nagy értelmiségi irányzatból kerül ki. Profi, demokrata politikus, és kész. Ezért volt a rendszerváltás, nemde? Majd a kis, eredetileg nemzedéki párttal az eltűnés széléről négy év alatt eljutott teljes jobboldal vezetéséig és a kormányalakításig. Aztán – Európa legfiatalabb kormányfőjeként a magyar antikommunista demokrácia kivételes életerejét bizonyítva  – újabb négy évig  "jól kormányzott". A valóságos teljesítménytől eltekintve: Nem követett el semmi olyat, amiért le kellett volna mondania.  A hívek közül azonban senki sem figyelt arra, hogy még ez a minimálszint is mennyi hazugságba és elhallgatásba kerültt. Nem is csak a Torgyánnal kötött szövetségre és Torgyán politikai likvidálásának módjára, Csurkáék felhasználására és lemorzsolására/asszimilálására gondolok, hanem pl. arra, hogy az ÁSZ (még "Fidesz-közeli" források szerint is) a talált adatok alapján gyakorlatilag lehúzathatta volna a Fidesznél a redőnyt , de ennek nem volt politikai realitása.

Csak sokára lehet felmérni, hogy ez az egész mennyit rontott a magyar politikai kultúra és általában a közélet állapotán. Érdekes ebből a szempontból Debreczeni József kiábrándulása: 2002-es, egyértelműen Orbán-párti életrajzában már tisztán lát minden aljasságot, de vagy megmagyarázza,  vagy megbocsátja kb. azzal a mentséggel, hogy a politikusra más szabályok vonatkoznak, mint az utca emberére. Amikor aztán kiderült, hogy Orbán ezzel együtt sem tudja elérni célját,  elmúlt a mentségek hatálya.

Nagyarcúan úgy lehetne mondani, hogy ilyen mennyiségű hazugság – magáról, magának; a pártról, a pártnak; az országról, az országnak – kivédhetetlenül felőrli a kognitív funkciókat. Azaz tönkreteszi a valóság észlelésének műszereit. Elválasztja a politikust a valóságtól. Egyszerűbben: Orbán túl korán volt túl sikeres. Ellentétben a matematikával vagy a lírai költészettel, a politikus papírforma szerint nem 35-40 éves kora előtt van a topon. A forradalmár, a gátlástalan karrierista vagy – másfelől – az arisztokrata/politikusdinasztia sarja talán igen; de a komplex modern hatalmi rendszerekben a politikusnak nem Nagy Ötletre van szüksége (ami általában fiatalon jön, a 40-en túli Nagy Ötletekkel rendszerint van valami baj), hanem szakmai és élettapasztalatra. A megfelelő tanácsadók kiválasztására. Orbánnak viszont, amíg a kormányzati hatalom megszerzése és saját kezében való összpontosítása volt a cél, kb. 38-39 éves koráig, lényegében minden bejött.  Ez visszaigazolta számára a machiavellizmus, a píár (gyk. hazugság-)politizálás és az egyoldalú akaratérvényesítés (vs. alku) hatékonyságát. Onnan kezdve – 2002 kora tavaszától 2008 kora tavaszáig – lényegében semmi sem jött be, pontosabban az önigazolásra ráerősített a két választási forduló közötti kampány majdnem-sikere ("csak még egy kicsit jobban kell akarni, és győzünkl"). A 2004-es EP-választási győzelem fordítva sült el:  Medgyessy bukásához és így az MSZP váratlan feléledéséhez vezetett, Sólyom furcsa megválasztása is  több okból pirruszinak bizonyult, és Orbán eredetileg nem is lelkesedett érte.

2002-től nem volt senki és semmi, aki/ami Orbánt a "bevált" stratégia lecserélésére figyelmeztette volna. A pici vereségért  könnyű volt az ellenség álnokságát meg démoni médiáját okolni, és ki is iktatta a visszacsatolás lehetőségeit a szervezeti szabályzat átírásával, a pártelit ismételt "felrázásával" (a szó maói értelmében), illetve azzal, hogy az ellenzéki politizálás súlypontját egy időre a párton kívülre, a frissen kreált műcivil mozgalmakba helyezte. A polgári körök egyébként arra voltak jók, már amennyire jónak lehet mondani az ilyesmit, hogy fideszes ernyőt adtak annak a borzasztó értelmiségi-középosztálybeli sokaságnak, amelyik addig csak azért nem állt szervezetileg a MIÉP mellé, mert lerítt róla, hogy mekkora lúzer bagázs. A Terror Háza avatási napján még csak Csurka meglepetésszerű húzása volt, hogy szimpatizánsainak tömegével becsatlakozott az Orbán-fan tömegbe – pár hónappal később Orbán intézményesítette ugyanezt. Elmosva minden választóvonalat a  "mérsékelt jobboldal" és a nemzeti szocialista kuruc vircsaft között. Azok a "polgári", szoftnyilas tízezrek, amik 1998 és 2002 között a MIÉP-gyűléseken tolongtak, most a Fidesz nagygyűlésein tolonganak, és közben további szimpatizánsokat szereztek.

Orbán tehát a választási vereség után a 2002 előtti "bevált" stratégiát folytatta, a kormányzás taktikai kényszerei nélkül, így csapott át a machiavellizmus infantilizmusba. Mndkét választási vereség után végül is a saját pozíciója erősödött meg,  a második vonal pedig gyengült. Illletve 2006-ban Orbán bukását már csak az is indokolta volna, hogy a kampányra önhatalmúlag leértékelte a 2002 ősze óta (hagyjuk, milyen eszközökkel) robotoló másodvonalat, plakátfejekkel helyettesítette Ádert, a csereszabatos Répássy-Szíjjártó-Révész triót, Matolcsyt. Megtette viszont kampányfőnöknek a kétbalkezes Deutsch Tamást, a semmiből kulcsszerephez juttatta Kubatov Gábort, és az amerikai mintát gépiesen követve fölvette maga mellé a "ticketre"  Mikolát. Mely lépésről napok alatt kiderült, mennyire kontraproduktív. Ekkora hibasorozatot nem szoktak megbocsátani – feltéve, hogy van valaki olyan helyzetben, hogy ne bocsásson meg. Mivel a Fideszben Orbán módszeresen felszámolta a pártdemokráciát, ilyen kritikus nem létezett. Ehelyett – az, hogy "megbukott", erős kifejezés – elsüllyedt egy időre Mikola, hátérbe vonult Deutsch (tudhat valamit, ha ennyi komikus affér után még mindig virul), egyik napról a másikra eltűnt az előtérből Áder (akit lehet nem szeretni, de mégiscsak  fegyelmezett és intelligens vezető) stb., és semmi sem történt azzal aki ezt és a megelőző (úgy látszik,  be nem vált) felállásokat kitalálta. Mindehhez semmi köze az ellenség álnokságának és propagandájának.

Orbán 2002-től kezdve módszeresen megfosztotta magát a visszajelzéstől, azaz attól a lehetőségtől, hogy felnőtt politikusi tapasztalatot szerezzen. A Sarkozy-affér, amiből nem hű darabontjai bírták kimosni, hanem a jótékony feledés (na meg a sajtó trehánysága), jól mutatta, hogy képtelen kilátni a saját maga által kreált agitprop-mítoszból a való világba. Ez azt jelenti, hogy újra hatalomra került politikusként egyszerűen hiányozna  belőle a jó kormányzáshoz szükséges szemmérték. Elvontabban: tökéletes tájékozottság nincs, de Orbán saját maga határolja el magát a beérkező információmennyiség nagy részétől, ha mástól nem is. Köztudomásúlag nem gazdasági szakember,  durvábban szólva nem ért a gazdasághoz, és ezt a hiányosságot láthatóan nem pótolta száműzetésének évei alatt. Ami nem baj addig, amíg a politikus érett ítélőképességgel megfelelő tanácsokra hallgat. Orbánnál viszont egyszerűen kiszámíthatatlan, hogy kire hallgat éppen. Egyéb rossz tulajdonságaival együtt ez már túlságosan nagy kockázat.

Ugyanez másfelől nézve: a politikusnak bizonytalan kimenetelekkel számolva kell optimális döntéseket hoznia, és ezért még a legjobb politikus is szükségszerűen hoz rossz (izé, szuboptimális) döntéseket is. De mivel ezeknek a kimenetele a saját későbbi választásaira is kihat, egy idő után felgyülemlő hibái elérnek egy bizonyos határt, ahol emelt fővel ki kell – és lehet – szállnia a játékból. Mármint a liberális demokrácia viszonyai között. Maradhat, sőt dirigálhat minden határon túl is, de akkor már a liberális demokrácia sérül. Illetve eleve sérült. (Tölgyessy szerint az "üzemidő" legfeljebb, a legjobbaknál 20 év – és ezt Orbán kapcsán mondta, 1989-től számítva. )

Egy fokkal konkrétabban: a magyar politikai rendszer génhibáiból következően a Fidesz olyan óriási, természetellenesen heterogén gyűjtőpárttá nőtt, amit nem a jobboldaliság egyesít, hanem boldog-boldogtalan belefér, aki bármilyen okból szembenáll a) az utódpárttal, b) a vele 14 éven át együtt élő liberális értelmiséggel. Gazdasági filozófia és elmeállapot szempontjából Cséfalvaytól Bogár Lászlóig terjed a skála. Ha Orbán hatalomra kerül, választania kell az irányzatok között. Nemcsak az a rizikó, hogy nem a jó megoldásokat választja, hanem az is, hogy élvezvén a látványos többséget, elsumákolja a választást. Ez esetben a legkisebb (legbutább) közös többszörös érvényesül.

Túl a bevadult kurucokon (akiknek a bevadítása bizony a lelkén szárad) okos konzervatív és k-wanabee hívei úgy látják Orbánt, mint az Emberekre tekintettel lévő,  pragmatikus, józan, megfontolt, "inkrementális" változásokban bízó posztkommunista út képviselőjét. Szemben a sztalino-neoliberális ideológusok mindenkin áttaposó és kudarcra ítélt reformtébolyával. Ennek a képnek legalább két fontos dolog ellentmond.

Az egyik, hogy éppen Orbán volt az, aki  – jóval érzéketlenebb és alpáribb stílusban, mint Antall, akinek az ízlése neveltetéséből és tapasztalatából adódott, és a parlamenti demokrácia fontosságának hangúlyozása nélkül – megpróbálta visszaideologizálni az országot, az alcsúti Szűz Máriától a Szent Korona-törvényig. Miközben erre nem volt többségi igény a kommunista diktatúrától függetlenül, az európai trendnek megfelelően szekularizálódott és k-európai összehasonlításban is erősen baloldali-republikánus reflexű országban. Az ember azt gondolná, hogy a vallásosság és a nacionalizmus ("Isten, haza") ugyanúgy természetes dolog, mint a család (van magától, nem kell és nem lehet akarni, hogy legyen, csak azt lehet akarni, hogy ne legyen). Ha viszont természetes,  akkor a nemzeti szuverenitás és a lelkiismereti szabadság viszonyai között (sőt, a történelmi egyházak vallásszabadságnak ellentmondó állami támogatása mellett) magától beáll a természetes szintre. Nem kell a színpad oldalában lógó hatalmas keresztekkel, strigázással, idegenszívűzéssel és a Mackó Muki ténsúr 1896-os világlátásával erőltetni, összekötve a kellemetlent a haszontalannal.

A másik: Orbán teljes csőd minden olyan helyzetben, ahol az akaratérvényesítés helyett alkura volna szükség, ahol muszáj figyelembe venni egy vagy több másik fél eltérő érdekeit, másféle hátterét. Ehhez sincs köze az egyszerre "idióta" és "démoni" belső ellenségnek. Miniszterelnöksége alatt a külpolitikában sikerült mindenkit magára haragítania, akit lehetett, Schrödertől Bushig, a hagyományosan magyarbarát lengyelektől a csehekig. Míg ellenfeleit szokás azzal vádolni, hogy agyrémeik kergetése közben mindenkin átgázolnak, és még a kudarcból se okulnak, ez pontosan Orbánra illik külügyekben, beleértve a magyar-magyar viszonyt. A Sarkozy-epizód vagy az a tény, hogy az összes külföldi  vezető közül éppen a nemzetközileg már-már kiközösített, nem is ENP-tag Kaczynskiékkal ápol jó kapcsolatot, előre jelzi az elszigetelődés komoly esélyét. A magyar-magyar politikát úgy tartják számon, mint Orbán specialitását. Nos, Erdélyben sok éves munkával óriási hasraesést sikerült összehoznia, ami a szocialistáknak okot adott a lelkendezésre,  a jobboldali médiának pedig  a síri hallgatásra. Kisebb feltűnést keltett itthon, hogy amióta Orbán (fórsriftosan elvtelen és korrupt) felvidéki embereinek sikerült megbuktatniuk a (szerintem legalábbis) legjobb magyar politikust, Bugár Bélát, egy májusi tüskétől eltekintve az MKP népszerűsége alaposan elmaradt a régitől.

Orbán 2006. öszi hatalomátvételi akciója, a parlament blokádjával, a "kettős hatalom" tervével és Sólyom alkotmányellenes befolyásolásának kísérletével egybekötve, kudarcot vallott. Hogy közben mennyit rombolt azon, amit az ország alkotmányossági kultúrájának nevezhetnénk, most ne piszkáljuk. Annyi biztos, hogy 2006-2007 fordulóján, akár a tavaszi választási vereség után, az ellenzék józanabb – O.-tól egzisztenciálisan vagy érzelmileg nem függő – köreiben végre-valahára evidencia lett, hogy valami nincs rendjén vele. "Jones gazda nem jön vissza" – nyilatkoztatta ki még Schmidt Mária is. Aztán egy év állóháború következett, majd Orbán 2008. március 9-én besöpörte hat év óta az első – és rögtön hatalmas – igazi győzelmét.

Ekkor viszont Orbán bukásra sokszorosan megérett politikusból hirtelen mágussá avanzsált. Vajon azért, mert annyi kudarc és zsákutca után hirtelen jó politikussá lett? Nem, dehogy. Egyszerűen ajándékba kapta a nép "egészséges" (értsd: ortodox szocialista) politikai reflexeit. Ajándékba kapta az elfuserált poliitkai rendszert, ami ezt az egész botrányt lehetővé tette. Ajándékba kapta Gyurcsány összes politikai hibáját is, meg a kényszerű kötöttségeit is, mármint hogy a fundamentumától, nevezetesen a kádárizmusban hívő tömegektől kellett megfosztania az MSZP-t, és nem volt képes ezt valamennyire is pótló támogatást szerezni más csoportokban. (Err mondta Orbán, hogy Gyurcsány "egy idióta", míg Horn Gyula "nagy politikus" volt, mert nem rúgta össze a port a nyugdíjasokkal.) Ajándékba kapta Őszödöt és 2006. október 23-át (a "kitől?" kérdésre szerintem mindkét alkalmommal az a válasz, hogy az állambiztonsági lobbitól.) Végül tulajdonképen ajándékba kapta azt a bamba és prostituálódó médiát (tisztelet a kivételnek), amelyik úgy tudja, hogy a politika kb. egyenlő a Fidesz rövid távú kommunikációs meccseivel. Azért "tulajdonképpen", mert bár a Fidesznek nagy szerepe volt a "negyedik hatalmi ág" lerombolásában, ezt főleg a médián , gazdasági és szakmai okok tették lehetővé. Itt eljutunk ahhoz az egy dologhoz, amit nem ajándékba kapott: a "pártfüggetlen", de politikai befolyással bíró posztok módszeres megszállásához. Konkrétan az Alkotmánybíróságról van szó, de másra is érvényes. Bár ha szigorúan nézzük, ehhez sem kellett zsenialitás, csak a polarizált rendszer adottságainak józan felmérése, amit a szocialisták a rájuk jellemző szuicid maflasággal elmulasztottak. Azazhogy maguk ellen dolgoztak: arra a konkrét aktusra, amivel elvesztették a velük szimpatizáló A-bírók szavazattöbségét, Czúcz Ottó Luxemburgba küldésére, senki sem kényszerítette őket.

Március 9. után  mindenesetre végleg elhallgattak a kételkedők. A Fidesz kiszivárogtatott (hehe) sokadik de-most-már-tényleg-igazi programszerűségének első pontja az, hogy Orbán lesz a miniszterelnök. Stumpf megerősítette, amit a figyelmes olvasók már egy éve tudtak: hogy Orbán igaziból erős elnök akar lenni (aki kedvére rendelkezhet a miniszterelnökökkel). Schmidt Mária pillanatnyi álláspontját nem ismerem. A magukat gondosan beásó, pragmatikus fideszes polgármesterek igyekeznek nem összeveszni a központtal most, amikor megy a szekér. A legkülönbözőbb irányzatú szakértők pedig keményen dolgoznak, hátha pont ők lesznek azok, akiket a Sikeres Politikus meghallgat.

A kérdés az, hogy a létező jobboldal, ahol  bőven vannak okos és jószándékú emberek is, miért nem szabadul meg Orbántól mint egyértelmű rossztól. Ennek egyik oka természetesen a "győztes csapaton ne változass" elve. Ha a vesztes csapaton a fent említett okból (ez a második) nem változtattak, akkor a győztesen pláne miért? A harmadik ok a szervezeti tehetetlenség – Orbántól nem lehet megszabadulni, illetve ehhez olyan bizánci stílusú puccs kéne, amilyen a Szovjetunió Kommunista Pártjában megtörtént egyszer-kétszer. (Vagy – más – gondoljunk az Iskola a határon végére.) A negyedik okot "kelet-európai hard-rock-fan" effektusnak nevezném. Emögött az a feltételezés rejlik, hogy ha valakit egyszer régen, kellő összehasonlítási alap híján, jónak tartottunk, csápolással bezárólag, akkor az már a világ végéig jó marad. Ez természetesen az aktuális jó minőségek észlelését is eltorzítja. Így kapja meg nálunk a Budapesten kívül még Krasznojarszkban is rendkívül népszerű Deep Purple a "rock királyai" címet. Végül az ötödik ok az, hogy ezt a fajta politizálást szokták meg. Orbán sok éves nevelő munkája nem volt hatástalan. Szolzsenyicin után szabadon:  "A  lenini Az orbáni agy ilyen elmélyedt állapotokban kész jelszavakat gyártott. Minden megfeszített agymunka végső eredménye az adott pillanatra érvényes jelszavak kimunkálása volt. És még valami: következtetéseit lefordította közhasznú marxista fideszes nyelvre: hívei és követői nem voltak fogékonyak más nyelvezetre."

A furcsább az, hogy a kormánypárt és a két kis párt – bár n-szer demonstrálták Orbántól való irtózásukat – úgy állnak hozzá, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, és semmit sem tesz ennek a megelőzésére. Természetesen tudni lehet, hogy a Fidesz közvélemény-kutatásokban látszó fölénye kopni fog. Egyértelmű, hogy ennek a hatalmas százalékaránynak elég nagy része mögött a "nincs más" homályos érzése dolgozik. Üvöltő ellentét van a Fidesz potenciális választási győzelmének óriási aránya és az ebből adódó felhatalmazás, illetve a között a tény között, hogy vezetője és megszemélyesítője nemzeti vetületben egyáltalán nem népszerű politikus, az indexe évek óta tartósan 50% alatt van. Ez utóbbit sem ellenzéki pozíciója, sem az önmagának kiosztott nemzetmentő szerep nem indokolná. És noha Magyarország parlamenti demokrácia genetikailag el van fuserálva, és a választópolgárság szívós munkával le van butítva politikailag, remélhetően nem leszünk unikum abban is, hogy demokratikusan megszavazzuk a kvázi-egypártrendszert. Hogy ne is legyen más. De az MSZP, az MDF és az SZDSZ mintha befeküdne saját megalázásának. Optimális eredménynek azt hiszik, ha a Fidesz nem kap kétharmadot. Pedig a lengyel példából okulhatnának, hogy Kaczynskiék a koncepciós letartóztatásoktól a sajtószabadság semmibe vételéig mi mindent bevetettek paranoid stílusban megjelölt  "ellenségeikkel" szemben – miközben nem is volt abszolút többségük, egy ingatag koalíció közepes méretű vezető pártjából jöttek, és nem gazsulált nekik az alkotmánybíróság stb. Ha ennek a súlyosbított változatát akarják a nemfideszes pártok (beleértve a kisebbek eltűnését), természetesen érdemes folytatniuk az elvszerűen impotens pilinckázást.

Összefoglalva: a "miért nem Orbán" kérdésére több választ lehetne adni, ezek közül az első három rögtön ki is esik:
1. Orbánnal mint politikussal erkölcsileg súlyos bajok vannak, de a sajátos magyar viszonyok miatt ezek nem voltak elegendőek a bukásához, és ezután se lesznek.
2. Az én hipotetikus pártomnak nem felelnek meg Orbán politikai elvei, módszerei, stílusa, de ilyen párt  Magyarországon ma nincs döntésképes helyzetben.
3. Akárhogy értékeljük (föl, le) Orbánt, teljesen mindegy. Ma Magyarországon se a pártjában, se azon kívül nincs tényleges vetélytársa. Nem lehet tehát azt mondani, hogy azért nem őt választom, mert X. Y. jobb.

Marad egy indok, amit viszont a saját táborából is észrevettek néhányan egy-két gyenge pillanatban, és a többiek is észrevehetnék: Orbán elég régóta egyszerűen rossz politikus. (Mindegy, hogy milyen a legendája, és milyen sikerei voltak 10 évvel ezelőtt.) Megválasztása tehát nem használ az országnak.

Eltekintve attól a ki nem zárható, de kis valószínűségű eseménytől, hogy beiktatása után hirtelen megjavul, két tényezőre szoktak hivatkozni, amiért nem lehet túl nagy baj az újabb miniszterelnökségéből: "Európa" nem engedi a túlkapásokat, és a jogállamiságot ő sem rúgja fel.

Ehhez képest "Európa" (a mag-Unió)  semmit sem tud kezdeni  a félperiféria különceivel, nem érti másfajta politikai hagyományaikat, és nem is érdeklik. Cipruson kommunista elnököt választottak, Lengyelországban Kaczynskit.  Ráadásul az EU-ban, mint par excellence (szuper)állami, bürokratikus képződményben, a pártérdek ugyanúgy felülbírál elvet, erkölcsöt, akármit, mint a mi államilag pátyolt, bürokratikus hazánkban. Az ENP vezetőinek a száján az jön ki (Magyarországról, Erdélyről), amit Orbán a fülükbe mond. Az ESZP azután ölelte vissza keblére Ficót, hogy megalakította katasztrófakoalícióját az, izé, nemzeti radikálisokkal. (És eleve azért vették fel, mert Kovács László lobbizott érte.)
Azt, hogy Orbánékat csak olyankor érdekli a jogállamiság, ha nekik kedvez, most ne részletezni. Volna még egy megnyugtató körülmény, csak azt nem szokták emlegetni, mert Magyarországon megint nem működik. Máshol a rossz (és a feltűnően erkölcstelen) politika szükségszerű kövekezménye a belátható időn belüli bukás. Nálunk már most sem, és a politikai kontroll intézményei tovább béníthatók.

Annyit talán mégis lehet jósolni, hogy nagy valószínűséggel rosszul kormányozna, ha kormányra kerülne, de ha "jövő vasárnap" tartanák a választásokat, biztosan kormányra kerülne, mert Magyarországon ma nincs olyan párt, amelyiknek a rossz kormányzás elhárítása elsődleges szempont . Hogy a hatalomváltás után  majd mi történik, vagy mit lehet tenni, arról teljesen fölösleges most agyalni, tiszta spekuláció.

Ez az egész azt is jelenti, hogy a poszt címének nincs értelme. Tökmindegy, hogy mi szól Orbán ellen. Nem az a baj vele, és nem is az a válságtünet, hogy  nem alkalmas miniszterelnöknek. Ez a politikusok óriási többségéről elmondható, beleértve az aktív és volt miniszterelnököket. Normális, default állapot. A válságot az jelzi, hogy az adott posztra való alkalmatlanság már rég nem számít. Ez se számít.

"hit