Az antikommunista tömböt – nevezzük létező jobboldalnak – A kommunizmus fekete könyvének 2000-ben megjelent magyar fordítása, pontosabban annak Stéphane Courtois által írt bevezetője és utószava húzta ki ideológiai nyomorából (nem nagyon: kicsit).  “Meglátták az igazságot”, amit mindig is gyanítottak, illetve amit “tudtak”, mint az az 1993-as, nyíltan aktuálpolitikai célzatú Btk-módosításban kifejeződött (“önkényuralmi jelképek”, nácizmus = kommunizmus) , de nem bíbelődtek az elméleti megalapozással, nem is volt rá képességük. Most  valaki más összegyűjtötte az anyagot, és valaki más megfogalmazta helyettük a teóriát. Ez – nem véletlenül – pontosan az, amire az aktuálpolitikai pozícióharcban a létező jobboldalnak szüksége volt. A nagyrészt túlkompenzáló baloldaliakból verbuvált létező jobboldali értelmiség pedig ugyanúgy készen, importban kapta a Courtois-elméletet, mint fél évszázaddal korábban a szellemi hatalomátvételre vágyó, neofita baloldali értelmiség a marxizmus sztálinizált változatát. És a párhuzam ezzel nem ér véget.

Courtois számára a kommunizmus nem a Tökéletesen Más, aminek a fertőzésére az antikommunista immunis, hiszen az antigénjeit idegenként kiveti a szervezete,. m az ellenfél, amit a maga másmilyenségében meg kell ismerni és le kell győzni. Nem is egy adottságként felfogható politikai erő, ami a népesség X %-a számára vonzó, de többségbe sohasem kerül, ezért nem félni kell tőle, hanem kordában tartani.Hanem ellenkezőleg, a lélekben – a maoistaként indult Courtois lelkében is – alattomosan fertőzési gócokat képző Gonosz, amit egzorcizálni kell. (Ez határozottan emlékeztet az ötvenes évek “éberségi” rituáléira. A KFK egyszerűen nem vesz tudomást a realista antikommunizmusról, a bőséges amerikai szakirodalomra csak elvétve hivatkozik. A forrásnak tekintet folyóiratok listájáról pl. látványosan hiányzik az Abe Brumberg szerkesztette Problems of Communism.) Courtois tehát szintén “meglátta a fényt”, és ez nem történettudományi munka, hanem valláslélektani folyamat eredménye.

A reveláció a kilencvenes évek elején jött, amikor megnyíltak a szovjet levéltárak. Courtois ekkor úgy érezte, hogy amivel régóta bíbelődött mint baloldali kommunizmus-szakértő és a Communisme c. szaklap szerkesztője – a politika, az ideológia, a társadalmi, kulturális stb. vetületek – az mind nem az “igazi” kommunizmus. Az igazi az, aminek “egyik leglényegesebb” vonása a tömeggyilkosság és a rémuralom. Elég sokára jutott el ehhez a felismeréshez. Szolzsenyicin másfél évtizeddel korábban hétpróbás marxistákat ábrándított ki a marxizmusból mint olyanból. Meglepő, hogy Courtois-t még ehhez képest is érhette meglepetés. Amellett árulkodó, hogy a kritika nála Leninnel kezdődik, Marx legföljebb “kétértelmű” volt, elméletileg durvult csak, és ha rajta múlik, a XX. század mentes lett volna a terrorista erőszaktól – sejteti a KFK utószavában, ahol igyekszik minél jobban homályba burkolni saját ideológiai alapállását. Sikerrel, mert jobboldali magasztalói nem veszik észre, hogy az író nem egyszerűen baloldali, hanem olyan baloldali, akinek Marx és Engels – már keletkezésekor ignoranciával és hazugságokkal körülbástyázott – elmélete fix viszonyítási pont. Magyarul olyan TGM-szerű kritikus, aki meg van győződve, hogy ha az elméletről és a mozgalomról lemetsszük Lenin-Sztálin-Maót-(Kádárt), akkor alapjában véve semmi baj vele. Olvasásakor az a benyomásunk támadhat, mintha a kommunizmust – akármi légyen, a definícióra még visszatérünk – nem is Marx találta volna fel.

A mélyszerkezetben  egyébként feltűnő hasonlóság van a kommunizmus marxi feltalálása és Courtois-féle “leleplezése” között. Mindketten egy heurisztikus Nagy Ötletet próbáltak igazolni tűzön-vízen át. Marx azt, hogy  a hegeli teleologikus dialektika az anyagi valóságban, az élő történelemben érvényesül. Ami Hegelnél az önmagába visszatérő abszolút szellem, az Marxnál a gyári munkás, aki felismeri, hogy csak láncait vesztheti, és így a kaotikus őskor után megkezdődhet “az emberiség igazi története”.* (Mint tudjuk, ebből semmi sem lett, Marx még csak nem is hamis premisszákból vont le hamis konklúziót, hanem a kész, igazolatlan konklúzióhoz barkácsolta össze a premisszákat Courtois viszont döbbenetes butaságot állít, amikor azt mondja, hogy Marx Darwin elméletét alkalmazta a társadalomra. A Kommunista kiáltvány 1848-ban jelent meg, A fajok eredetéről 1859-ben. A szociáldarwinizmus a pozitivizmus egyik leágazása. Kénytelen vagyok azt hinni, hogy a francia guru iszonyúan felkészületlen annak az ideológiának a témájában, aminek a tanulmányozásáért világéletében a fizetését kapta.) Courtois Nagy Ötlete az, hogy a “valóságos kommunizmus” – egyelőre hagyjuk a definíciókat – “alapténye” a rémuralom. Ezért – a II. világháború utáni európai konvenciókat meghaladva – tudatos erőfeszítéssel ugyanúgy kellene tabusítani több évtizedes késéssel a tömeggyilkosságai miatt, mint a háborús győzelem után a nácizmust. (Megjegyzendő, hogy a könyv megjelenésének évében 3 kommunista miniszter volt a francia kormányban, míg náci vagy másképpen fasiszta 1945 után soha egy se.) Azért éppen most, mert ő, Courtois most számolta össze a 100 milliót.  Az egyenlő tabusítást a számok indokolják szerinte: míg a nácizmusnak hat év alatt 25 millió civil áldozata volt Európában, addig kb. hatvan év alatt a kommunizmusnak “majdnem” 100 millió áldozata volt Bolíviától Európán át Kambodzsáig.

Itt két dolgot kell megjegyezni. Ami a kommunista oldalt illeti, Courtois saját szerzőtársai elemzik, milyen hamisításokkal tornászta fel a body countot a hatásos kerek szám közelébe. Ami a másik oldalt illeti: nincs rá semmilyen magyarázat, hogy ha pl. beleszámolja a kínai éhínséget – ami a fejezet írója szerint is az ideológiából következett ugyan, de Mao részéről nem volt tudatos népirtás -, akkor miért nem számolja bele Hitler  japán szövetségeseinek szerényen becsülve (nem a harci cselekmények miatt meghalt) 10 millió civil áldozatát. Egyszóval Courtois gátlástalanul barkácsol a számokkal. Ahogy Marxnál, a Nagy Ötlet Courtois-nál is lehetővé, sőt kívánatossá teszi a tények önkényes kezelését; az izzó erkölcsi felháborodás pedig összefűzi a manipulált tényeket, pótolván a módszeres kifejtést és elemzést. Amellett vitahelyzetben helyzeti előnyt jelent. (“Hogy nem 100 millió, csak 65? És?”)

Mindketten elhárították a valósággal való érintkezést: Marx soha be nem tette a lábát egy gyárba, Courtois-nak semmiféle közvetlen élettapasztalata nem volt a kelet-európai rendszerekről. Egyikük sem hajlandó tudomásul venni a látomásának ellentmondó tényeket. Marx a hazugságig elment, hogy ne kelljen észrevennie: az ipari munkások helyzete már az ő korában sem folyamatosan romlik (ami a forradalom előfeltétele lett volna), hanem folyamatosan javul. Courtois ugyan kénytelen volt elismerni, hogy idővel “veszített erejéből a rémuralom, és megszilárdultak a rendszerek”, de egyetlen szót sem veszteget arra, hogy mik voltak ezek a rendszerek, amiknek a fenntartásához szerinte a “rémuralom emléke” is elég volt hosszú évtizedeken – megjegyezzük: a sztálini terrorénál jóval hoszabb időn – át. Ha a tömeggyilkosság tartósan nem volt a rendszer “alapténye”, akkor mi volt a szervező elem valójában?

Ahogy Marx a kapitalizmusról, úgy Courtois a “kommunizmusról” feltételezte, hogy van egy – a heurisztikus felismerés módszerével, az erkölcsi felháborodás megvilágosító fényében absztrahálható lényege, amit a kapitalisták, illetve a kommunisták mindenféle szemfényvesztésekkel el akarnak titkolni (és nekik még külön meg kell küzdeniük azokkal, akik ezeknek a csalásoknak bedőlnek). Arra az ellenvetésre, hogy mindez CT-szagú, és nem minősíthető (történet)tudománynak, Marx szellemében Courtois is olyasmit válaszolt sértetten, hogy a baloldali elhivatottság indokolja a politikai és ideologikus megközelítést. (Vö. “Annál rosszabb a tényeknek.”)

Courtois tehát jobb tanítványa Maxnak, mint saját maga sejtené, s főleg, mint azt jobboldali hívei feltételeznék róla. A magyar létező jobboldal úgy fogadta el bibliájának a posztmarxista ideológus munkáját, hogy abból semmi sem derült ki arról a rendszerről, amit  ugyanez a magyar létező jobboldal le akart váltani (hogy aztán máig panaszkodjék a sikertelenség miatt). Viszont  kiválóan lehet használni mint bunkót a legpitiánerebb napi politikai harcokban. Jellemző, hogy Jobbágyi Gábor katolikus jogászprofesszor (sejtésem szerint az ő tanításainak köszönhetjük ezt az agyrémet) lelkendező recenziójában így ír: “A könyv baloldali kritikusai alapvetően ezért a két fejezetért [az elő- és utószóért ] támadják a szerkesztőt, a részterületek levéltári kutatásokon nyugvó tényeivel nem tudnak vitatkozni.” Láthatóan fogalma sincs a botrányról: Courtois-t a saját szerzőtársai támadták meg (akik a tényleges kutatásokat végezték), amiért becsapta őket, megkérdezésük és értesítésük nélkül illesztette a könyvhöz a két ideológiai pamfletet. Tartalmilag pedig pontosan azért a bizonyítatlan állítássorozaért, ami Jobbágyi professzornak és általában a magyar létező jobboldalnak kapóra jött mint “letaglózó erejű” (csinos elszólás) reveláció: Nem igazolja, hogy a kommunista elnyomásnak központi (szükségszerű) eleme a tömeges bűncselekmény. Egybemossa az ideológiát az alkalmazással. Nem tudja bizonyítani, hogy a terrorizmus az ideológia lényegi, szerves része volna. A kommunizmus és a nácizmus ilyen egybevetése: hatásvadász publicisztika. Hamis számokkal dobálózik. Stb. Figyelem: ezt nem sértett kommunisták és kekec “baloldaliak” (kommunistaszimpatizánsok) mondják, hanem ugyanazok a kutatók, akik a tényeket feltárták, és Courtois keze alá dolgoztak.

De maradjunk annál a tézisnél, amit a derék magyar professzor így fogalmaz meg: “az egész rendszer 1917-től napjainkig egy példa nélküli terroron nyugvó tömeggyilkos szervezet volt “. Ez nyilvánvalóan ostobaság, mert ha pl. a magyar rendszer mindvégig egy példa nélküli terroron nyugvó tömeggyilkos szervezet lett volna, akkor pl.Jobbágyi a maga származásával és meggyőződésével nem érhette volna meg a szovjet jogrendszert oktató egyetemi docensként a rendszerváltást. És itt kezdünk visszatérni a posztok eredeti témájához.

Courtois-nak az ideológiára vonatkozó állításai – kommunizmus-szakértő létére – annyira pontatlanok, hogy azt csak kétféleképpen lehet magyarázni: vagy nem tanulta meg rendesen a marxista-leninista dogmatikát ifjú maoista korában, és aztán elfelejtette pótolni – vagy céltudatosan meghamisítja a tényeket, hogy rögeszméjét jobban elhitethesse a témában járatlanokkal.  (Mivel magyar apostolai között nem egy olyan van, aki azon túl, hogy nem-középiskolás-fokon fújta a marxizmus-leninizmust, még tanította is, esetükben nem kérdéses a magyarázat.)

Itt egy központi fontosságú hazugságkomplexumról lesz szó. Courtois egyrészt a hamisan megnevezett rendszert a mozgalommal összemosva “a kommunizmus” örök és változatlan tömeggyilkos-lényegét a kommunizmus ideológiájából vezeti le. Az ideológiát pedig,ad usum Delphini, Lenin és Trockij (!) bolsevik puccs utáni megjegyzéseiből, töredékeiből hámozza ki. Azt az egyet jól látja, hogy a proletárdiktatúra, ami a létező jobboldal szerint a kommunizmus elméleti leglényege, Marxnál eléggé periferikus téma, Lenin pedig a pillanat lendületében csinált egy diktatúrát, és erre alkalmazta a Marxnál talált terminust. (Tartok tőle, hogy Courtois itt csak Marx emlékének megvédése céljából ragaszkodik véletlenül az igazsághoz.) Viszont úgy tesz, mintha nem tudná, hogy Trockij mordulásai, amiket úgy kell nyugati könyvtárakból előásni, semmiféle hatással nem voltak a létező szocializmus későbbi történetére. Lenin ideológiáját pedig nem kell külön kihámozni a puccs után elejtett megjegyzésekből, mert nettül összefoglalta két hónappal a puccs előtt, az Állam és forradalomban.

Ez utóbbi írás itt két okból érdekes. Az egyik, hogy világos szakaszolás van benne, útikalauz a jövőhöz
0. szakasz: Proletárdiktatúra, az átmenet, ez áthúzódik a kommunizmus 1. szakaszába, más néven szocializmusba. Erről konkrét gazdasági leírást ad: mindenki dolgozik, igazolást kap a munkája mennyiségéről, és ennek megfelelően felveheti a kollektíven megtermelt javakból neki járó részt – ekkor az állam már sorvad, de megmarad a tényleges egyenlőtlenségeket szentesítő “burzsoá jog”. 2. szakasz: Kifejlett kommunizmus – eltűnnek a munkamegosztás béklyói, mindenkinek szükségletei szerint, elhal az állam.
Ebből annyi maradt meg, hogy a szovjet típusú rendszerekben lezárult a “szocializmus” és a “kommunizmus” közötti jelentéshasadás: kommunizmusnak azt a távoli jövőre megelőlegezett, csábítónak szánt valamit nevezték, ami nincs, ezzel ideológiailag tehermentesítették a jelenbeli állapotot, a szocializmust, a van-t, “ami még fejlődni fog”. Az ortodox szovjet típusú rendszerek sohasem nevezték magukat kommunizmusnak vagy kommunista társadalomnak (a sztálini alkotmány első cikke: “A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége a munkások és parasztok szocialista állama”). Amikor Courtois “valóságos kommunizmusról” beszél (felváltva a “létező szocializmus” közkeletű terminusát), egyszerűen hamisít.

A másiknak az ideológia és a valóság kapcsolatához van köze, és jobban determinálta Oroszország későbbi történetét, mint a nihilista hagyomány, vagy a bolsevikok személyiségvonásai. Itt igazából két hasadásról van szó az ideológia és a valóság között:
1. A bolsevikok az európai munkáspártok kisebbségéhez tartoztak azzal, hogy ellenezték az “imperialista célokért vivott háborút”. Lenin, mint Marx hű követője, osztályharcos hevületében nem volt hajlandó tudomást venni a nacionalizmusnak mint egyesítő erőnek még a létezéséről sem. Az Állam és forradalom előszavában ejt pár gúnyos szót a “szociálsovinizmusról”, de a háborúban a forradalmi helyzet közelhozóját látta, némi okkal.Nem gondolta végig, hogy mi történik, ha a háború előbb ér véget, mint hogy a két oldal hadviselő országaiban, nagyjából egyszerre kitörne a forradalom – akkor ugyanis a győztesek nacionalista eufóriája feledtet minden gazdasági gondot, és a megerősödött rendszereknek semmi okuk nincs rá, hogy ne támadják meg az esetleges magányos “proletárállamot”. Amint az meg is történt.
2. Courtois helyesen látja meg, hogy amit Leninék proletárdiktatúrának neveztek, az egészen  más, mint amit Marx elképzelt. Ahelyett, hogy a társadalom szélsőséges polarizálódásának eredményeként egy óriási munkástöbbség  állt volna szemben maroknyi tőkéssel, Oroszországban maroknyi munkás (a 100 milliós országban 3 millió) állt szemben  négyzetgyök-maroknyi tőkéssel. De a francia szerző mivel úgy tesz, mintha nem olvasta volna az Állam és forradalmat, nem vesz tudomást Lenin sorsdöntőnek bizonyuló ideologikus önbecsapásáról. Uljanov ugyanis nem volt annyira hülye, hogy egy törpe kisebbségre támaszkodva kísérelte volna meg a forradalmat, hanem a munkásosztály és a szegényparasztság szövetségét szorgalmazta a “kapitalista kizsákmányolás” megszüntetése céljából. (A vidéki népesség aránya 85% volt.) A baj csak az, hogy a szegényparasztok túlnyomó többsége semmilyen érintkezésben nem volt a kapitalista kizsákmányolással, hanem saját földjét vagy a faluközösségét művelte. Így tökéletesen alkalmas lehetett rá, hogy a régi központosított állam vidéki nyúlványait és az agrárkapitalizmus kezdeményeit felszámolja, viszont alkalmatlan arra a proletárszerepre, amit Lenin megálmodott neki. Ez a tény rányomta a bélyegét a következő 15 év orosz-szovjet történelmére, meghatározta a hadikommunizmus idejének gyötrelmeit és a sztálini terror fő tartalmát.

Lenin nem a “szavakat forgatta ki”, mint Courtois mondja feddőn, hanem a valóságot, és ez visszaütött. Már 1921-ben kénytelen volt elismerni az álom csődjét: “Nem vagyunk elég civilizáltak, hogy közvetlenül áttérjünk a szocializmusra.” Hadd dicsérjem a magam lovát: a sorozat 6.és 7. részében próbáltam összefüggő magyarázatot adni arra az ellentmondásra, hogy a kis, szélsőradikális városi értelmiségi szekta hogyan szilárdíthatta meg uralmát egy mélységesen konzervatív, vallásos paraszti országban. Hozzáteszem, az autochton – nem exportált – szocialista rendszerek kivétel nélkül agrárius országokban jöttek létre, ahol nem volt hagyománya a joguralomnak, annál inkább a vallásnak, és gyenge volt a városi középosztály, egyáltalán, a kapitalizmus. És az összes ilyen rendszernek, szemben Marx és Lenin látomásával,nagyon erős nacionalista színezete volt (van). Annyit lehet tehát mondani, hogy a szovjet rendszer az első fázisban nem tankönyv szerint, hanem igen nagy részt az ideológia ellenében alakult. A következő hetven évben pedig az ideológia önálló életet élt, gyakorlatilag évtizedről évtizedre változott. Szerintem teljes amatőrség pl. a Hruscsov vagy Brezsnyev alatti politikai elméletet közvetlenül visszavezetni Marxra vagy akár Leninre.

“Akkor káros egy utópia, ha a követői közlik, csakis ezt fogjuk megvalósítani. Ezt vagy semmit. Kizárólagos jellege teszi az utópiát nagyon veszélyessé. Utópia és hatalom összekapcsolódása a fő probléma” – mondja Courtois (Furet nyomdokain) Seres Lászlónak adott interjújában. Nos, a szovjet típusú szocializmus története nem arról szól, hogy “ezt vagy semmit”. Nem az utópia és a hatalom párosáról, hanem az utópia, a hatalom és a kényszerítő valóság háromszögéről. Ezt a bizonyos valóságot még a legelvakultabb kommunisták se tudták kikerülni. Ellentétben Courtois-val, akit nem izgat, és létező jobboldali híveivel, akik nagyon szeretnék, ha kikerülhető lenne.

Innen folytatjuk.

—-

* Lukács György majdnem-prófétának bizonyult, amikor ezt írta a Tanácsköztársaság idején: “A proletariátuson múlik, megvalósítja-e már most azt, hogy véget érjen az emberiség őskora”, a gazdaság uralma az ember, a jog, az intézmények, a kényszer uralma az erkölcs fölött.” Az “ember” valóban legyőzte a gazdaságot (olyan is lett), az igazságtalanság mIatti, öngerjesztő és önigazoló erkölcsi felháborodás legyőzte a jogot és az intézményeket. Az elképzelés csak ott hibádzott, hogy a proletariátusból nem lett történelmi ágens, így egyvalami maradt meg a régi rendszerből, sőt erősödött meg rettentően: a kényszer.

"web