Ez a poszt és folytatása a vastort kommentelővel való beszélgetésből nőtt ki. A vita a "kommunista" fogalom eltérő definíciójából támadt. Nekem például az első számú szakértő, Rainer elemzéseiből (és olyan szószerkezeteiből, mint "a kommunista sorsa" vagy "haláláig őrzött kommunista-szocialista meggyőződésével") teljesen egyértelmű, hogy Nagy Imre haláláig kommunista maradt. A konkrét szovjet modellt és fennhatóságot elutasító, nemzeti kommunista, amilyen még volt néhány rajta kívül Kelet-Európában az 1950-es évek közepétől, de mégiscsak komm. (Attól még lehetett – élete végén – kiválóan tisztességes ember.) Az én definícióm szerint ugyanis a "kommunista" szó két halmaz unióját jelöli: 1. valamilyen kommunista párt tagja, 2. hisz a kommunista társadalomban mint kívánatos és megvalósítható célban.
– Lehet úgy valaki párttag, hogy nem hisz;
– lehet párttag és hívő (ismertem ilyet is);
– és lehet hívő, de nem párttag, sőt a párt üldözöttje, mint élete végén Nagy Imre (és nem ő az egyetlen). Simán belefér a definícióba.

Vastort meghatározása szerint azonban "akit ma kommunistának nevezünk, az a megvalósult kommunizmus híve", a megvalósult kommunizmus pedig nem más, mint "a létezett szocializmus/kommunizmus". Ez utóbbi azonosítás nekem elképesztő, egyszerűen azért, mert már viszonylag felnőtt fejjel éltem az előző rendszerben, annak is még a végső bomlás előtti szakaszában, amikor is a tankönyvektől a jogi szövegeken át a viccekig evidencia volt, hogy ami létezik, ami mostanáig megvalósult (praesens perfectum), az nem a kommunizmus, hanem a "népi demokrácia" (vagy "szocializmus" – e kettő között a különbséget csak ideológiai szakértők értették, valami homályos összefüggésben volt a szorosabban vett állami tulajdon arányával). A "kommunizmus'" avagy a kommunista társadalom pedig csak meg fog valósulni (jövő időben). Ez utóbbi lenne az a csodás állapot, amikor mindenki örömmel dolgozik, mert magát valósítja meg, szükségletei szerint részesül a javakból (de nem akar egyszerre négy nercbundát, mert az ember jó lesz, és különben sem illik majd mohónak lenni); amikor csak az elmebetegek bűnöznek, mert az ember jó lesz (nincs szükség államra); amikor nem lesz szükség pénzre, mert az ember jó lesz, és ennélfogva a nagyvárosokban helyenként aranyból készülnek a nyilvános vécék, csak úgy poénból, mint Lenin emlékezetesen megfogalmazta.

Emberek komolyan hittek ebben, vagy legalábbis nagyon igyekeztek, hogy elhittessék, hogy hisznek. Tanították és vizsgáztattak belőle. Mondom, az, hogy "mi lesz majd, ha megvalósul a kommunizmus", egyszerre volt az ideológiai sulykolás és az ideológia ostobaságát gúnyoló viccek tárgya. (Nem mellesleg több kelet-európai sci-fi regény próbálta érzékletesen ábrázolni ezt a jövőbeli állapotot, néha nem is rossz szerzők.) Ezerszer le volt írva, ki volt mondva. Ha a nálam egyebekben felkészültebb kommentelőnek ennyire nem ismerős a tény, ami nekem evidencia volt, akkor itt valami generációs problémáról van szó, súlyos információdugulásról.

Borzasztóan idétlen, hogy az életkoromra kell hivatkoznom, de muszáj, mivel, úgy látszik, saját bőrömön tapasztaltam olyasmit, amit a rendszerváltás ideológiai váltókezelői – az antikommunizmust oktatók és terjesztők – valami okból nem közölnek. Míg a realista történészek Romsicstól Valuchig és tovább egyre árnyaltabb elemzéseket adnak arról, hogyan működött a Kádár-kori politika és a mindennapi élet – addig az ideológusok jóvoltából teljes a homály afelől, hogy ebben a par excellence ideologikus rendszerben valójában mi volt az ideológia. Illetve hogyan vezethető le az ideológiából, vagy hogyan mond ellent neki a rendszer. Különösebb összeesküvés-elméletet (a továbbiakban: CT) nem kanyarítanék, de tény, hogy azokat, akik már nem lehettek a "marxista-leninista" ideológiai drill célpontjai, azokat főleg az első időben olyanok tanították antikommunizmusra, akik átestek ezen a drillen. (Sőt csinálták, mint Földesi Tamás professzor, aki ma is tanítja a gazdaság és erkölcs kapcsolatát politológushallgatóknak. A "másik" oldalról nem mondok neveket, unalmas.) Ha pedig evidenciákról – így a saját maguk által vallott és leírt dolgokról – nem tájékoztatták a tanítványokat/olvasókat , annak az a legnyilvánvalóbb oka, hogy nem érdekük. Szün. Folytassuk más szögből.

Az információdugulás azért érdekes, mert azt jelenti, hogy a mostani rendszer antikommunista elitje hamisan értelmezi azt a rendszert, amit hite szerint ő váltott le. Tehát amennyiben ezt az ideológiai vélekedést hivatalosnak tekintjük, a mai rendszer is hamisságon alapul, és erről szólt a múltkori Sólyom-poszt. Hogy ez az elit hogyan lett antikommunista, azt nem tudom most részetesen elemezni, de az tény, hogy kb. a rendszerváltás utáni első tíz évben a magyar antikommunizmus szellemi állapota siralmas volt. (Ez Csurka, Torgyán dr. és Lovas István felívelő korszaka, ha még emlékszik rájuk valaki.) Gyakorlatilag kimerült a napi politikai, gazdasági, médiabeli pozícióharcban. Ami még teljesen rendjénvaló lenne konzervatív szemszögből, hiszen ha valaki igazságtalannak tartja egy adott pozícióban az ellenfél túlsúlyát, akkor ezt a lokális problémát a túlsúly csökkentésével kell megoldani. A baj ott kezdődött, hogy ezt az alapjában véve ideológiamentes helyzetet általános, moralizáló ideológiával igyekeztek a maguk javára befolyásolni. És még az se sikerült. Ideológia megírása, stabil értékrend rekonstruálása helyett létrehoztak egy masszív CT-t, sőt abban is éltek: nem azért rossz a "komcsi", amit most csinál, hanem mert az "elődei" ilyen is ilyen gaztetteket követtek el. A jelenbeli tettek itt és most való megítélését valamiféle politikai genetika váltotta föl. A fenti két halmaz úgy módosult, hogy leszármazási alapon kommunista pártnak minősült az MSZP (sőt az SZDSZ is).

Ez háromféleképpen ütött vissza:
1. Ezer szembeszökő példa volt rá, hogy a "genetikától" az antikommunista tömb sem érintetlen (ez némileg összefügg baloldali gyökereivel).
2. Miután az antikommunista tömb morális kereszteshadjáratnak tüntette fel a pozícióharcot, ahogy az igazi kereszteshadjáratnál, itt is kiderült, hogy saját morális mércéjének képtelen megfelelni.
3. Bárhogy szerették volna ráhúzni a kelet-európai sémát a négy évtized történelmére, a szocializmus iránti vonzalom – ami az életszínvonal-romlás miatt hamar nosztalgiává alakult át – Magyarországon különlegesen erős volt, talán erősebb, mint az antikommunista indulat. Így azzal, hogy az antikommunista tömb propagandistái az MSZP-t nem úgy kezelték, mint pozícióelőnnyel bíró, de középméretű és korántsem szélsőséges csoportot, hanem a megelőző rendszer, úgymond. démonian hatékony működtetőivel azonosították, tulajdonképpen nagy szolgálatot tettek az utódpártnak. Ugyanúgy lehetetlenné tették az értelmes kritikáját, mint a saját magukét.

Az antikommunizmusnak sok változata van, de 1946-90-ben, a hidegháború viszonyai között az amerikai típus, annak is a "realista" (pragmatikus) változata dominált. Nem filozófusok vagy történészek, hanem diplomaták és külpolitikai szakemberek dolgozták ki, és a kétoldalú játszma jellegéből következően hozzátartozott a kommunizmus teljes elutasításán (amivel a dolog morális része el volt intézve), illetve létezésének tudomásul vételén kívül az is, hogy minél jobban meg kell ismerni az ellenfelet. Hideg fejjel fölmérni. Ehhez a disztingválás képessége is hozzátartozott. Tisztában voltak vele például, hogy a Sztálin utáni garnitúrában nem szörnyetegekkel van dolguk (nem szükségszerűen szörnyetegek azért, mert Sztálin is az volt), és Hruscsov bukásával az irracionalitás kockázati eleme is kiesett. A hidegháború nagyobbik felében, 1964-től kezdve nem forradalmárokkal, nem terroristákkal, nem is világmegváltókkal, hanem kiszámítható, öregedő – változást nem akaró – bürokratákkal álltak szemben. Bármelyik időszakaszban alkalmazzák a másik szakasz taktikáját , az ellentmondott volna a maximális nyereség elvének.

Ez az antikommunizmus nemzeti keretekben gondolkozott: nem "a kommunizmus" nevű, térbelileg szétszórt és lényegileg homogénnak feltételezett valami ellen harcolt, hanem annak messze legerősebb és legaktívabb potenciális terjesztője, a Szovjetunió ellen. A harcot közvetlenül nem az indokolja, hogy a kommunizmus mint cél abszurd, mint mozgalom és politika rossz, mert ezek evidenciák, és önmagában nem veszélyeztetnék súlyosan a szabad világot, hanem hogy a Szovjetuniónak X számú katonája, ügynöke és robbanófeje van. Fontos volt továbbá, hogy Amerikán belül, főleg az ötvenes évek közepétől már végleg nem volt tényező az ideológiai fertőzéstől, a szovjet modell esetleges vonzerejétől való félelem, és az átmeneti szputnyiksokk után egyre világosabbá vált a technológiai fölény, illetve az államszocialista gazdasági rendszer kilátástalansága. Ez tökéletes magabiztosságot adott, úgyhogy a feltartóztatás – amúgy bevált – doktrínáját a Carter-Brzezinski-féle, nem kicsit machiavellista emberjogi epizód után – a nyolcvanas években elkezdte háttérbe szorítani a visszagöngyölítés elve. A Reagan-féle "gonosz birodalma" ugyan határozott moralizáló eltolódásról tanúskodott, és fel is háborította a realista sakkjátszma kényelméhez szokott, Gorbacsov előtt szovjet vezetést, de még mindig sokkal realistább volt annál, amit majd mint moralizáló-esszencialista antikommunizmust próbálok jellemezni.

(Tény, és szintén a realizmus körébe tartozik, hogy Nyugat-Európában sohasem volt ilyen kérlelhetetlen a politikai establishment és a közember antikommunizmusa. Egyszerűen más volt a II. világháború után előálló helyzet és mások az erőviszonyok. De a magabiztosság ugyanaz, másfelől az ottani pártok is tisztában voltak lehetőségeikkel, nem voltak leninistábbak a bolsevizmus előtti szociáldemokrata pártoknál. Egy 1947-es franciaországi próbálkozás után mindvégig – tehát az időt tekintve a kommunizmus történetének nagyobbik felében, térbelileg pedig a mai EU területének nagyobbik felében – betartották a parlamenti demokrácia játékszabályait (a francia párt 68-ban kifejezetten szembenállt az újbalosokkal), közjogi funkciókhoz jutottak, sőt egy látványos esetben (Spanyolország) tevőlegesen hozzájárultak a liberális demokrácia létrehozásához. Erre is utalt az a strasbourgi ítélet, amelyik akkora felzúdulást keltett Magyarországon azzal, hogy dekonstruált egy kettős azonosítást: a kommunista (baloldali munkás-)mozgalom azonosítását a rendszerekkel, illetve azoknak is korai, terrorisztikus szakaszával.)

A realista, hideg fejű, distinkciókat ismerő, sőt kutató, fertőzéstől nem tartó, magabiztos antikommunizmusnak nemigen volt keletje Magyarországon. Hanem hagyományos és napi politikai okokból annak, amit udvariasan moralizáló esszencialista antikommunizmusnak nevezek. „Ha valaki kommunista, akkor szükségképpen gonosz.” (Ahogy a náci = gonosz. Következésképpen ha valaki az értékelő szerint nem gonosz, hanem "rendes magyar/szlovák/lengyel/orosz ember", akkor nem lehet kommunista, hiába párttag, sőt pártvezető, és hiába tesz egyértelműen kommunista kijelentéseket.) Ezt a fajta antikommunizmust jellemzően renegát kommunisták vagy exszimpatizánsok művelik. Az előbbiek gondolkodását a szégyen határozza meg: "hogyan hihettem régen ebben az iszonyatos hülyeségben?". Az utóbbiakra nem annyira a szégyenérzet a jellemző, hanem a túlkompenzálás, saját bizonytalan erkölcsiségük vudu-stílusú tárgyiasítása és kivégzése. Itt a kommunizmus nem ellenlábas, amit meg kell ismerni -hanem démon, akit ki kell űzni. Természetesen nem saját magunkból, mert „mi” már túl vagyunk ezen (az egzorcista valamiért biztos abban, hogy őt magát az utóbbi időben nem szállta meg az ördög), hanem a kis naivakból, akik nem ismerik fel, hogy a Gonosz bennük vagy köztük lakik. Az ilyen típusú antikommunista képtelen elhinni (és nem hiszi el azt, hogy elhiszik neki), hogy a kommunizmusnak azok a változatai is rosszak, amikre nem jellemző a tömeggyilkosság – és ezek nem a máshol, máskor elkövetett tömeggyilkosságok miatt rosszak.

Ez a moralizáló-esszecialista antikommunizmus nagy szélhámossága (vagy élethazugsága?) Az összes megvalósult rendszert, összes állapotában, azért kell a kommunista mozgalom céljának, „a” („valóságos”) kommunizmusnak kinevezni, és a vérengző változatokkal azonosítani, mert akkor kijelenthető, hogy a létező szocializmusba (az efféle antikommunizmus nyelvén: „a” kommunizmusba) valahogy bele van kódolva a minden történelmi rekordot megdöntő vérengzés. Valójában a létező szocializmusba semmivel sincs jobban belekódolva a vérengzés, mint pl. az újkori fejlődő világ közönséges (többnyire katonai) diktatúráiba.

A kulcs éppen a létező szocializmus és a célfázis, a megvalósítandó kommunizmus közötti eltérésben rejlik. Marx és az 1917. szeptemberi Lenin is kifejti, hogy a kommunizmust, bármilyen csábító a képzett és nagyonokos forradalmi ideológus szemszögéből, nem lehet azonnal megvalósítani, mert az emberek nem elég intelligensek és érettek hozzá. A legszörnyűbb őrült zsarnokok – Lenin 1918-21-ben, Sztálin, Mao, Ceausescu, Pol Pot – arról voltak meggyőződve, hogy az átmeneti fázis akarati aktussal kihagyható vagy tetszőlegesen lerövidíthető. Mások meg – pl. Kádár, vagy a Brezsnyev-, Husák- és Honecker-szerű bürokrata diktátorok – nem voltak meggyőződve, és ez lényeges különbség. Kádár nem a népet akarta beleszabdalni az utópia Prokrusztész-ágyába, hanem mint egy dél-amerikai vagy ázsiai tábornok, politikai ellenfeleinek likvidálásával és elrettentő példa statuálásával megszilárdítani a saját hatalmát. Viszont tökéletesen tisztában volt vele, hogy a nép nem alkalmas a gyorsított menetre vagy a nagy ugrásra.

A régió 1989-es rendszerváltásai – az egyetlen román kivétellel – olyan diktatúrákat döntöttek meg, amiknek nem volt szervező elve az emberi adottságokkal nem számoló, gyorsított utopikus átalakítás, és a hozzá szükséges embertelen rémuralom. Nem ettől voltak rosszak és utálatosak. Hanem reflexeikben konzervatív, bürokratikus diktatúrák voltak, a nem-forradalmi status quót akarták mindenáron fenntartani. Sajátosságuk pl. a latin-amerikai caudillo-rezsimekhez képest az elvi alapú, elszánt antikapitalizmus és ezzel kapcsolatban nemcsak az állam roppant súlya, hanem bürokratikus jellege..A rendszerváltás célja tehát az elnyomás megszüntetése és a kapitalizmus bevezetése. (Kivétel a “magyar modell”, ahol megpróbáltak kapitalista mechanizmusokat átültetni az uralkodóan állami tulajdonú gazdaságba, illetve a végén az állami tulajdont is elkezdték bontogatni. Talán éppen ez az oka, hogy regionális összehasonlításban ma Magyarországon nemcsak a pro-szocializmus, hanem az antikapitalizmus is a legerősebb: a népi iskolához kötődő vagy középosztálybeli gyökerű rendszerváltók az antikommunizmus erkölcsi flepnijével élhették ki antikapitalizmusukat, míg a szocialisták minden aggály nélkül rájátszottak a “Kádár alatt jobb volt” népi érzületére, és többnyire így is gondolták.)

A magyar antikommunista tömböt – nevezzük létező jobboldalnak – A kommunizmus fekete könyvének 2000-ben megjelent magyar fordítása, pontosabban annak Stéphane Courtois által írt bevezetője és utószava húzta ki ideológiai nyomorából (nem nagyon: kicsit).
Innen folytatjuk.

"tracker"