A közhiedelem szerint Magyarországon a baloldal viaskodik elkeseredetten a jobboldallal. Szó sincs róla. Magyarországon szinte csak baloldal létezik a politikai spektrum minden hullámhosszán, a Jobbiktól (tessék elolvasni a programjukat) a Fideszen, az elnöki centrumon és az MSZP-n át a kommunista töredékpártokig. Fodor Gábor megválasztásával jó esély van rá, hogy az SZDSZ-ben a Demokratikus Ellenzék ősi liberálszocialista irányzata kerekedik felül a neofita piaci liberálishoz képest. Az MDF az egyetlen párt, amelyiknek a vezetői szimpatikus jobboldali dolgokat mondanak, de nem látni mögöttük sem az elkötelezett szakértőgárdát, sem a lelkes, ambiciózus közrendű tagságot.

Hogy a rendszerváltáskor miért volt elsöprő balodali túlsúly, azt a konzisorozatban próbáltam elemezni: 8., 10.,  11. Hogy a rendszerváltás után miért nem kapott erőre a jobboldal, annak a magyarázata (mondjuk, a magyarázat kísérlete) még hátravan.

Van tehát a placcon nemzetiszocialista, barankovicsi keresztényszocialista, keresztény-nemzeti szocialista (népbarát értelmiségi, Drábik-hívő szolidáris vállalkozó, melós és agrár változatban), valamennyi változat zöld árnyalatokkal is kombinálódik, zöld szocialista csak úgy, Guevara- és Chávez-fan, zöld anarchista, ortodox kádárista meg posztkádárista különféle színekben és szabásokban (vörös, rózsaszín, zöld, piros-fehér-zöld, keresztény, bürokrata, blairista, ószocdem, kenőpénzista, patópálista), anarchozöld, anarchoszindikalista, ó- és újkommunista, a két háború közötti Gulag-ártatlan munkásmozgalomba visszavágyó (TGM), franciás újbalos, és biztos kihagytam valamit.

A féloldalasság önmagában nem baj. 2005-ben,  Lengyelországban olyan dolog történt a politkai szférában, amire az előző századforduló, a szociáldemokraták áttörése óta nem volt példa: az új törvényhozás szinte csak jobboldalból állt, a baloldal összezsugorodott, ráadásul az SZDSZ-hez hasonló (bár érdemdúsabb) szociálliberális párt be se jutott. Egy jobboldali populista és egy jobboldali liberális tömb maradt a ringben. Ezzel együtt a legnagyobb és legbefolyásosabb napilap az inkább balliberális Gazeta Wyborcza maradt, kikezdhetetlenül (amúgy a vezető jobboldali hetilap kiadója nem más, mint a LEMP utolsó agitprop titkára), és olyan dinamikus volt még az újbalos szellemi élet is, hogy egy magyar indymediásnak elcsöppenne a nyála tőle.Aztán a Kaczysnki-rezsim gyorsan megbukott. Ez kb. azt mutatja, hogy ha a gazdaságnak van politikától független, egészséges önmozgása, ha a politikában van egy méretes szabadelvű erő, és a szellemi közeg nincs kiszolgáltatva, illetve nem fekszik be sem az államnak, sem a pártoknak, akkor nincs különösebb gond a rendszer önkorrigáló képességével, és bárhogyan szeretné korlátozni a kormány a szabadságjogokat, végső soron a szabadságot sem fenyegeti veszély.

Csakhogy Magyarországon egyik feltétel sincs meg.

A klasszikus konzervatív liberális, illetve libertárius álláspont szerint a szocializmus különféle változataival az a fő gond, hogy az egyenlőség / igazságosság / méltányosság érdekében vagy védelmében akarva-akaratlanul a szabadság ellen dolgoznak, azt veszélyeztetik, összeférhetetlenek vele stb. Én ettől egy kicsit eltérnék. Régimódi liberálisként elfogadom a szabadságot vezérelvnek, de szintén liberálisként tudomásul veszem, hogy ez ellentmondásokhoz vezethet, és léteznek teljesen legitim értékrendek, ahol nem a szabadságé a főhely. Van a baloldalisággal egy másik baj, amit nemcsak ortodox liberálisok ismerhetnek el: ez pedig nem más, mint hogy mindig másodlagos.

Az egyenlőség mindig csak úgy lehet cél, mint a létező egyenlőtlenségek csökkentése. Az igazságosság mindig csak mint valamilyen létező igazságtalanság orvoslása. A politikai baloldal nem teremt valamit, hanem bírál és kijavít.

És ha megvalósul a terv, akkor mi történik? Tökéletes egyenlőség és igazságosság nem lehetséges: A baloldali kormányzat tényleges szerepe véget ér  a terv megvalósulásának pillanatában. Ettől kezdve két és fél dolgot tehet (illetve negligálhat): 1. Egyre újabb egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat fedezhet föl, és próbálhat helyretenni, kielégíthetetlenül, a végtelenségig. 2. Megelégszik addigi eredményeivel, körömszakadtáig védelmezi őket, és megátalkodottan nem vesz tudomást a létrejövő új egyenlőtlenségekről és igazságtalanságokról, főképpen azokról, amiket ő maga hoz létre, követ el igazságtevő szenvedélyétől hajtva. (Sértésnek és ellenséges cselekedetnek fogja fel, ha valaki ezekre figyelmezteti.)

A baloldali kormányzat olyan, mint a kritikus, ha regényt ír: megvan a pontos elképzelése a jó műről, nem hiányzik semmilyen hozzávaló, cselekmény, jellemek, párbeszédek, hibátlan stílus. Biztosan jobb, mint a kritikus által megbírált regények nagy része. De nem alkot semmi újat, a műve érdektelen és reménytelenül szabályos azokhoz a szabadságból fogant művekhez képest, amik bekerülnek a kánonba, azaz tartósan a mércét jelentik majd egyszer, és amiknek a hibáit ugyanez a kritikus vég nélkül tudná sorolni.

Ha valaki a fentiekben többé-kevésbé a magyar baloldali kormányok ténykedésére ismer, nem téved. A maximális egyenlőség elvétől való elfordulás Horn Gyula idején átmeneti epizód volt, és nem a politikai elit meggyőződéséből  fakadt, hanem egyrészt a kényszerhelyzetből, másrészt a "kritikusi" hozzáállásból: tankönyv szerint  "így kell jó regényt írni". Később a Medgyessy-kormány a "több pénzt az embereknek" (NB kitől?) jelszavával az Orbán-kormány állítólagos igazságtalanságát tették helyre. Orbánék maguk is a Bokros-csomag "igazságtalanságának" korrigálásával nyitottak: vissza a teljes egyenlőséget, ingyen fogtömést a fogat-nem-mosóknak!

De általában is, a kifejlett Fidesz létének értelme egy balodali pozíció, a kozmikus Igazságtalanság helyretételének akarata. Az igazságtalanság egyrészt az, hogy a későkádári technokrata elit (ami nem azonos a politikai vezető réteggel, bár helyenként átfedésben volt vele) ahelyett, hogy kollektív öngyilkosságot követett volna el, érvényesíteni akarta helyzeti előnyét a nagyrészt saját maga által létrehozott piacgazdaságban. Másrészt az, hogy a diktatúra állampártjának utódja az öt szabad választás közül háromból győztesként került ki.  Hogy ezt a két cselekményszálat a Fidesz-mitológia miként egyesíti egyetlen terv- és összeesküvésszerű folyamattá, az külön posztot érdemelne. A dologban az a csavar, hogy az igazságtalanságban bűnös alany itt maga is baloldali származású. Ebből ered, hogy a Fidesz retorikájában az elementárisan felháborodott kommunistázás kényelmesen megfér a legközönségesebb kommunista érvkészlettel (a "nagytőke és pénztőke" uralmával való riogatás, bankárkormány, brókerkormány, luxuskormány, "szépen kérjük, adják vissza", az 1950-es Lúdas Matyi kévpilágát idéző óriásplakátok: Gyurcsány mint cilinderes nagytőkés stb.) Az orbáni Fidesz nem egyszerűen a másik oldal politikáját, hanem a létét tartja igazságtalannak (az egyéneknek minden meg van bocsátva, ha átállnak; az oldalt magát kell felszámolni) , és ezáltal minden saját lépése igazolva van, önkritikának, reflexiónak nincs értelme.

Ez a háborús ideológia együtt született a jelenlegi politikai rendszerrel. (Amibe, szó se róla, kétszeres igazságtalanság van beépítve: egyrészt valóban a posztkádári elit fennmaradásának és az ókommunista gárda büntetlenségének garantálása -  másrészt a gyér legitimitású "rendszerváltó" elit előre-privilegizálása, a posztkádári elit egyetlen lehetséges ellenfeleként még az első szabad választás előtt, bebiztosítása minden más feltörekvő politikai erővel szemben a leendő demokráciában. (A kommunistarellenes támadások hevességében talán része van annak az elfojtott tudatnak, hogy a rendszerváltó elitnek milyen kicsi volt a népi támogatottsága. Valamivel kompenzálni kell). Így tökéletesen belellik a minisorozat 2. részében leírt állóháborús helyzetbe, sőt annak a lényegéhez tartozik, elválaszthatatlanul. (Viszont minden állóháború eldől valamerre, és szeretnék emlékeztetni rá, hogy amikor  1918-ban a központi hatalmak elismerték a vereséget, pontosabban azt, hogy a háborút nem tudják megnyerni, a német csapatok még bőven francia területen voltak, a Monarchia meg valahol a görög határon és a Duna-deltánál. Aztán mi lett velük. Egy kimerítő és ostoba háború után nem lehet számítani a győztesek józan belátására, de ha már itt tartunk, az elemi igazságérzetére sem. Még akkor se, ha csak egy kicsit győznek, hát még ha nagyon. Hogy mire lehet számítani, azt pontosan mutatja – a balra szorulással párhuzamosan – a Fidesz értelmiségi-középosztálybeli seregének torz elkurucosodása.)

A Fidesz tehát nem jobboldali, és nem is egyszerűen baloldali, hanem radikális baloldali párt, és se jelét, se indokát , se feltételét nem látom semmilyen közeli jobboldali fordulatnak. de erről legközelebb.

"hit