Tehát politikai és szellemi válság van. Ezek közül a politikai a fontosabb; országok egész jól prosperálnak akkor is, ha nincs egy szál világhírű filozófusuk vagy publicistájuk. Ez megint csak nem válságtünet, csak állapot. Válságtünet ellenben a sajtó szegénysége, tekintélynélkülisége, gyávasága és/vagy léhasága. Válságtünet a médiában legjobban futtatott értelmiségiek tájékozatlansága, pozőrsége, gyávasága, szellemi lustasága. Vagy az a jelenség, hogy totálisan vagy módjával bulvárkurva médiaszemélyiségek egyszerre politikai véleménymondókká neveztetnek ki. Válságtünet, ha a tudományos élet és az oktatás ugyanúgy át van politizálva, és ugyanolyan gyakran másodlagos a szakma, mint harminc évvel ezelőtt. Stb. Túl az egyéb bajokon, a szellemi válság annyiban ront az ország helyzetén, amennyiben a politikai válság, mondjuk úgy, megformálja: ahogy különben értelmes embereken is úrrá lesz a pártszolgaság, a paranoia, a helyezkedési kényszer és az államfüggőség. (Függőség a szó addiktológiai értelmében, mint egy drogtól.) Persze ha ezekkel a tulajdonságokkal lehet érvényesülni, az a kevésbé értelmes értelmiségieknek kedvez.

A politikai válság szerintem egy folyamat és egy viszonylag statikus állapot egymásra hatásából lett.

1
A folyamat valójában maga is egy folyamat és egy stabil elv lehető legszerencsétlenebb kölcsönhatása, mely a rendszerváltással kezdődött. 

1.1
A választási törvénnyel a kész, bejáratott, kiegyenúlyozott nyugati demokráciák, főleg az NSZK és Ausztria modelljét akarták Magyarországra átültetni (ez a modell később válságba került, persze akkor még nem tudhatták.) A szándék bevált: kiemelkedett két, mereven szembenálló nagy parlamenti tömb, miközben szinte lehetetlenné vált új – szellemileg élénkebb, az adott helyzetre esetleg jobb válaszokat adó – pártok megjelenése ugyanúgy, mint a meglévő – közepesből összezsugorodott – kicsik újbóli megerősödése, vagy a nagyok széttagolódása eltérő érdekek és nézetek szerint. A nagy méret önmagában érdek, felvált minden más érdeket.
Tovább rontja a helyzetet az, amit a rendszerváltó ellenzék nem gondolt végig: az egyik tömb éppen az a posztkommunista erő lett, amit szerettek volna minél inkább kiküszöbölni a közéletből. Ez egyéb bajok mellett intellektuálisan és morálisan pusztító hatással volt a másik tömbre, mert az minden és bármilyen lépését megideologizálhatta azzal, hogy ő most tulajdonképpen a komcsik ellen harcol. Mármost azok számára, akiknek nem ez volt a döntő szempont, ez menthetetlenül utálatossá tette az antikomcsikat. 
Mindez pozitív visszacsatolásos polarizációhoz vezetett, ahol a pártok létének értelmét nem az adta, hogy kit képviselnek, nem a programjuk (valahányszor programot adnak, arról rövidesen kiderül, hogy ez még nem az igazi), hanem hogy az egyik nem a másik (de nagyon-nagyon nem), és a másik nem az egyik (kikéri magának).
A háború már csak azért is állóháború, mert a pártstruktúra és a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézménye miatt két választás között a parlament szinte mozdulatlan, egy stempliző intézmény, és nem a politizálás helye, pláne nem szellemi műhely. Akármilyen hibát vagy bűnt követ el a kormány, nem bukhat meg, mert azt a polarizált rendszerben az addig uralkodó tömb megsemmisülése követné. Optikai csalódás, hogy a Medgyessy-kormány megbukott – Medgyessy tanácsadójának és miniszterének kormánya 2004-től, a Fidesztől való rettegés miatt azt folytatta, amit elődje művelt, csak más eszközökkel. Itt két stratégia van: az igazság pillanatának végsőkig való halogatása (ezt csinálja az MSZP), vagy úgy tenni, mintha a bukás nem lenne bukás, és így az egész parlamenti rendszert érvénytelennek nyilvánítani (ezt csinálja a Fidesz).

1.2 
A valóságtól mint hátországtól elszigetelt állóháború (az önmagát fenntartó és önmagát folytonosan erősítő polarizáció) közben viszont hat egy szögesen ellentétes stabil alkotmányos elv: a konszenzus kényszere. MIközben az elit két nagy tömbje már rég nem az országra vagy a világra, hanem egymásra vonatkoztatja magát, a szembenállásból él, rettegése és bosszúvágya minden józanságot és erkölcsi belátást felülbírál - aközben gyakorlatilag minden fontos kérdésben egyetértésre van kötelezve, egymásra volna utalva. Mivel egyetértés nem lehet, marad a tehetetlenség.
Itt nemcsak a kétharmados törvények tömegére gondolok, hanem a hazug, mesterséges konszenzus olyan megtestesüléseire is, mint az Alkotmánybíróság, aminek a létfeltétele (formálisan) szintén a minősített parlamenti többség. Azért nem írom azt, hogy “a világ demokráciáiban páratlan rendszer”, mert a hazai politikai vitákban van egy olyan menetrend, hogy ha a parlamenti demokrácia szétverését kell megindokolni, akkor a szétverők mindig találnak egy darab kivételt, amit aztán a végtelenségig rágicsálnak. A parlament megalázása félbolondok sátortáborával: Szájer látott egy sátrazót az EP brüsszeli hivatala előtt. Népszavazás a napi kormányzás kérdéseiben: Svájc. Korporatív felsőház (erre most fogadok bárkivel egy üveg villányi rozéba): Szlovénia. Közbülső réteg az alkotmány és a feles törvények között: Ausztria. Hogy más helyzet, más hagyomány, más tartalom, az senkit sem izgat. A kérdés az, hogy miért kell nekünk ilyen fenemód, sokszorosan kivételesnek lennünk. A kétharmados rendszer – a magyar demokrácia egyik fő génhibája – esetében könnyű megmondani.
Ez a rendszer nem a nemzeti létezéshez szükséges konszenzusból lett (mint Ausztriában), hanem a kölcsönös gyanakvásból és információhiányból. Egészen pontosan 1989 nyári hónapjaiban, amikor a posztkádári elit okosabb tagjai már tudták, hogy itt nem lesz “irányított”, “súlyozott” demokrácia, értsd: véget ér a szovjet megszállás, és ha meg akarják tartani hatalmukat, akkor a parlamenti demokrácia viszonyaira kell felkészülniük – viszont a közvélemény-kutatások és más jelek szerint nem nekik áll a zászló. A lúzer bölcsész Pozsgay a hatalomátmentést,  a parlamenti rendszer megbarkácsolását úgy képzelte, hogy a rég vágyott pártfőtitkári, vagyis gyakorlatilag erős államfői posztot – mivel az állampárt ekkor már nem volt állampárt – köztársasági elnökségre konvertálja MDF-es íróbarátai segítségével.. Ez a meccs le is kötötte a publikum figyelmét az említett hónapokban. A jogászfrakció viszont nem személyes hatalomban, hanem rendszerben gondolkozott, ezért szorgalmazták a kétharmados törvényeket még a mainál is bővebb, gazdaságpolitikára is kiterjedő körben – hogy ha kisebbségben maradnak is, nélkülük ne lehessen végrehajtani az átalakítást. Teljesen más okból a kétharmados rendszer a tényleges (nem báb-) ellenzéknek sem volt ellenére, nekik ugyanis fogalmuk sem volt a szovjet összeomlás közeliségéről, vagyis arról, hogy így is, úgy is rendszerváltás lesz. És a bársonyos forradalmak előtt pár hónappal biztosítékot akartak rá, hogy nem lesz visszarendeződés, az esetleg újból erőre kapó posztkádári elit nem veszi vissza az alapjogokat és a demokratikus alapintézményeket (mint láttuk: jobb információk birtokában nem erre készült).
Hozzá kell tenni, hogy az egészet az átmenet idejére, rendkívüli helyzetre,  legföljebb egy-két évre szánták, amíg a demokratikusan megválasztott parlament el nem fogadja az új alkotmányt, amelyik fölöslegessé teszi a kétharmados biztosítékot. Ez azonban elmaradt, lassan két évtizede tehát rendkívüli helyzetben élünk.

1.3 
Részsumma: A választási és konkrét parlamenti rendszerből adódó, önmagát erősítő polarizálódás (egyre fokozódó gyűlölet és rettegés, erkölcsi és szellemi romlással kísérve)  a kétharmados rendszerből adódó tehetetlenséggel társul. Az ilyen helyzet: súlyos betegség. Felőrli a lélek és a test erőit, ellenállóképességét. Még az átlagembert is neurotizálja, hát még az elitet és rajta keresztül az országot, kiszámíthatatlan szomatikus tünetekkel. Megoldás csak az lehet, hogy megszűnnek a neurózis kiváltó okai, megváltozik parlamentarizmus gépezete, és nincs többé kényszerkonszenzus. De mivel a kétharmados világ megszüntetéséhez kétharmados többségre lenne szükség, és egyetértés nem lehetséges, az egyetlen kiút, ha az egyik oldal (a mostani kilátások szerint a Fidesz) nagyon legyőzi a másikat. Ám éppen a fent elemzett, lepusztult szellemi és erkölcsi állapota miatt nagyon valószínűtlen, hogy ez közeli megoldást hozna. (Illetve van még egy elméleti eshetőség: egy harmadik erő felfuttatása – de ez olyan anyagi befektetést igényelne, hogy az üzleti világ valamilyen fokú konszenzusára lenne hozzá szükség. Ilyennek nincs sok jele, a gazdasági elit, úgy tűnik, “hozott anyagban” gondolkozik.) 

2.
A Fideszben hívők úgy képzelik, hogy ez a megoldás a következőképpen festene: a Párt, azaz a “Jobboldal” elsöprő többséggel győz, és (mint Lengyelországban) a bajok fő okozója, a posztkomcsi baloldal jelentéktelenné sorvad. Így végre helyreállna az igazság, létrejönne a konszenzus, éspedig a természetes, jobboldali alapon.

A valóság ennek nagyjából a fordítottja. Magyarországon most és régóta elsöprő fölényben van a baloldal, és ahogy ez kinéz, döntő fölényben is marad(ez a válság másik fő összetevője, az a bizonyos statikus állapot). A Fidesz győzelmével rövid távon semmi más nem történne, mint hogy a – láttuk, mennyire rossz erkölcsi és intellektuális minőségű – baloldali elit egyik nagy tömbje legyőzné a másikat. Nem szűnne meg a rossz minőségű politika rátelepedése a gazdaságra és a szellemi életre – sőt konkurencia nélkül csak fokozódna, némi durvulással egybekötve.

De a jövőt egyelőre hagyjuk.
Folyt: Miért baj a bal(egy)oldalúság?

"tracker"