Bár Békés Márton szerint "nem olyan fontos", és a hazai konzervativizmus amúgy is "gyengécske", a tanulmányáról Letterforce blogján zajló vita igenis a lényegbe vág.

Az, hogy Friedrich August von Hayeknek van-e helye a konzervatív kánonban, vagy nincs,  valóban nem izgat sok embert.  Végül is definíciótól függ. Van, aki szerint konzervatív, és van, aki szerint nem. Viszont "nem mi kezdtük", és a hazai konzervativizmus nem lesz erősebbecske attól, ha egy hasonlóan nem túl mély gyökerű másik értelmezés jegyében a liberális/libertárius konzervativizmust nagy lendülettel kiközösítjük..

De: ennek a sorozatnak azaz alapkérdése, hogy mi Magyarországon, napjainkban az a tradíció, amihez 1990 után egy konzervatív nyúlhat (igazából nem visszanyúlásról van szó, hiszen ami lezárt múlt, és nem az élő, a máig érő hagyomány, az csak elméletileg érdekes). Ezzel nemcsak nálunk, hanem az egész köztes régióban van egy téridőprobléma.

Az idővel az a gond, hogy a hagyomány nem egyszerűen meggyengült – vagy a föld alá szorult – egy emberöltőnél rövidebb időre, mint a francia forradalommal vagy a náci hatalomátvétellel . Hanem az 1945-48-as rendszerváltások a politikai szisztémán kívül drasztikusan szétroncsolták a gazdaság és a tágabb értelemben vett kultúra szövetét is – olyan tartósan, hogy a végére szinte senki sem maradt, aki érett tapasztalatát az előző rendszerben, pláne annak viszonylag egészséges, békeidei állapotában szerezte volna. Nem jöhettek vissza a Bourbonok, és nem lehetett elővenni Adenauert. Az egalitarizmusra nevelt néppel pedig nem túl gazdag értelmiségieknek kellett (volna) megértetniük, hogy vissza kell állítani az egyenlőtlenséget  a nemzet és az egyének jóléte érdekében, még akkor is, ha ezt a sérelmet (mert eleinte a vesztesek vannak többen) egyelőre "csak" a szabadság kompenzálja. Ezt nem lehet "szervesen", "józan ésszel", "egyeztetéssel" csinálni, ehhez szellemi erőfeszítés kell.

A térbeli probléma az volt, hogy mivel a sokféle antikommunista árnyalat a rendszerváltást szakításnak fogta fel (ellentétben a reformkommunistákkal és csatolt részeikkel), helyben nem volt olyan teljes hagyomány, amit folytatni lehetett  volna. Legföljebb elemek a rendszeren belül. (Amennyiben rendszernek nem a politikai diktatúrát tekintjük, hanem mindazt, amiben az "emberek" éltek, amit a civil társadalom a diktatúra mellett létrehozott vagy örökölt, és aminek uniformizálására a diktatúrának nem volt ereje, esetleg hajlandósága.) Mivel senki nem gondolkozott azon, hogy ebből az átmentett – mondom, civil – hagyománytöredékből hogyan lehet kibontakoztatni az új rendszert, komplett modellt kellett átvenni, és máshonnan kellett átvenni, még akkor is, ha voltak szerves civil előzmények.

Modell ott és akkor négyféle állt rendelkezésre:

1. Demokratikus szocializmus – teljes szabadság a lehető legnagyobb egyenlőség mellett, vegyes gazdaság a köz- és kistulajdon döntő fölényével, többpártrendszerrel és sértetlen szabadságjogokkal. Ez nagyon népszerű volt, Magyarországon kiváltképpen (nemcsak a reformkommunisták, hanem az ellenzék körében is), csak az volt a baj vele, hogy soha, sehol nem létezett (talán 1956 néhány napján kívül). Semmi bizonyíték nincs rá, hogy tartósan létezhetne, nem dőlne el vagy erre, vagy arra.

2. Az ázsiai modell: erőltetett menet az ipari kapitalizmusba: masszív állami jelenlét és beavatkozás, az egyenlőtlenség tartós tűrése, sőt növelése, nagyarányú oktatási és infastrukturális beruházások a tömeges szegénység felszámolása előtt, csökött képviseleti demokráciával, a szabadságjogok negligálásával. Mindez évtizedek alatt hozza meg gyümölcsét (a jólétet és a demokráciát). Bár Magyarországon a rendszerváltás környékén akadtak, akik a "reformdiktatúrát" tartották üdvösnek (hogy máshol mi a helyzet, nem tudom), ez a modell annyira ellenkezett az uralkodó mentalitással, hogy kivihetetlen volt.

3. A nyugat-európai jóléti állam: vegyes gazdaság a magántulajdon dominanciájával, teljes szabadság az egyenlőtlenség lehető legnagyobb fokú csökkentése mellett, többpártrendszer, szabadságjogok stb.  Ez az összeállítás természetesen rendkvül vonzó, csak az volt a baj vele, hogy már a hetvenes években válságba került (ami persze, mint az 1987-es is, innen nézve boldog állapotnak rémlett). Itt vissza kell kanyarodnunk a Békés-vitához, és tisztázni egy félreértést. A szociális piacgazdaság az eredeti elképzelés szerint: háborítatlan piacgazdaság, amelynek működésébe a kormányzat (nem az "állam" mint gazdasági szereplő) vagy másmilyen, piacon kívüli alany semmi módon nem szólhat bele azonkívül, hogy garantálja a verseny szabadságát. (Ez később módosult.) Az államnak mint nem piaci szereplőnek az a dolga, hogy segítse a piaci mechanizmus veszteseit mint egyéneket. Németországban ebből a szemléletből fejlődött ki az évek alatt – nem induláskor! – az a hatalmas jóléti rendszer, aminek az áldásaival mostanáig küszködnek. Ilyen értelemben a szociális piacgazdaság legtisztább példája a mai Magyarország, ahol az állami tulajdon aránya igen csekély, az állam nagyon nem szól bele a piac belső működésébe, viszont minden olyan kísérletet halálhörgés fogad, ami az állam kezéből kiengedné a jóléti rendszer bármely elemét. Ez a kombináció a robusztus német gazdaság hanyatlásának is az egyik fő oka volt (mutatis mutandis), képzelhetni, hogy milyen hatással lesz (már van is) a magyarra.

4. Végül a Reagan-Thatcher-féle amerikánus kapitalista modell: az állam kihúzódása a piacról, a szabadság preferálása az egyenlőséggel szemben (megjegyzendő, hogy a 40-es–60-as években kiépített állami jóléti rendszert a zordul piacpárti és kínálatoldali  Thatcher és Reagan is csak áramvonalasította, de nem állította vissza az eredeti "könyörtelen" állapotokat), demokrácia, szabadságjogok.

Végül is (tudomásom szerint) a köztes-európai térség összes országa a 4., amerikánus modellt választotta élből vagy némi késlekedéssel, Magyarország kivételével. Most kihagyom azt a kérdést, hogy Magyarország miért kivétel. Inkább azt nézzük, hogy ha lehetséges egyáltalán ebben a régióban konzervativizmus (szektánál nagyobb, mondjuk, kormányképes párt méretében), akkor mi szól (mi szólt) az amerikai út választása mellett.

Először is: a közönséges érzelmi elem. A mai Amerika-ellenes közhangulatból visszanézve elég nehéz elképzelni a korszak Amerika-rajongását. Elvégre 45 évig Amerika volt a diktatúrák fő ellensége, és közvélekedés volt, hogy Reagan, nem más (nem az appeasement politikáját folytató nyugat-európai többség) győzte le a Szovjetuniót. A leszámolás a rosszal, az józan ész szerint váltás, nem az "elvagyunk azzal, ami van, csak javítgatni kell" politikája. .(Szlovákiában az ilyen szemléletű Meciar-kormányok harsány utálatossága győzte meg az emberek kis többségét a szükséges néhány évre a radikális változtatások kívánatosságáról.)

Másodszor, néhány esetleges ténybeli feltétel, például az, hogy általában az amerikai emigráció volt a legnépesebb és legpénzesebb.

Harmadszor, akik hivatásszerűen foglalkoztak a gazdasággal, tisztában voltak a jóléti állam válságával és a neoliberális modell sikerével.

Negyedszer, ami talán lényegesebb: a hazai fiatal konzervatívoknak (olvasmányszinten nekem is) oly kedves angolszász (de főleg brit)  paleokonzervativizmus létfeltétele a folytonosság. Persze hogy nem szép dolog a könyvizű, drasztikus beavatkozás ott, ahol 300 éve volt az utolsó forradalom, soha nem volt modern diktatúra, és a jogrendszerben a Plantagenetek óta nincs törés. (Már érdesebb a koninentális konzervativizmus kérdése, ettől ugyanis nem idegen, hogy megváltó receptet adjon.) . De itt érdemes idézni Hayek "Miért nem vagyok konzervatív?".c. írásának néhány kulcsmondatát:

"A tulajdonképpeni konzervativizmus a drasztikus változással szemben álló, legitim, valószínűleg szükségszerű, és kétségtelenül igen elterjedt attitűd. A francia forradalom óta, másfél évszázada fontos szerepet játszik az európai politikában. A szocializmus megerősödéséig a liberalizmus volt az ellentéte. Ennek a konfliktusnak az Egyesült Államok történetében semmilyen megfelelője nincs, mert amit Európában 'liberalizmus'-nak neveztek, az itt nem más, mint az a közös hagyomány, amelyre az amerikai állam/alkotmány (polity) épült."

Szemantikai megkülönböztetésekről van szó: Hayeknél a "tulajdonképpeni konzervativizmus" kifejezés az európai konzervativizmust jelöli. Amikor azt mondja, hogy ő nem konzervatív, akkor úgy érti, hogy nem európai konzervatív. Európai konzervativizmus az Egyesült Államokban nem lehetséges (illetve mégis, mert szabad ország, de akkor is csak értelmiségi kedvtelés). Ha "a" konzervativizmus egyenlő az európai konzervativizmussal, akkor Amerikában nem létezhet konzervativizmus egyáltalán. Az Egyesült Államok mint olyan, a múlttal való szakítás aktusában, "absztrakt, kollektív" lépéssel jött létre, egy ideológiára, nevezetesen a locke-i liberalizmusra alapozva. Ha viszont a konzervativizmus: hagyományközpontúság, akkor Amerikában a konzervativizmus nem más, mint a minél tisztább liberalizmus. (A jelenkorban: a szocialista tendenciákkal szemben.) Még akkor is, ha az egyéni szabadság kultuszával teljes harmóniában az illető – európai szemmel nézve – szinte nevetségesen konzervatív nézeteket vall.

Mindezek után nem véletlen, hogy a hasonló helyzetben lévő újszülött demokráciák, amelyeknek félig-meddig országalapításra kellett válllalkozniuk, hajlottak az egyensúlyozó európai helyett az ideológiai alapú amerikai konzervativizmus átvételére. Ha a konzervativizmus nemzeti keretek között értelmezhető, akkor az amerikai modell inkább "nemzetkonform", és ezt nem ellensúlyozta – mivel nem is létezett – semmilyen összeurópai identitás. Hozzá kell tenni, hogy a nyugat-európai politikai gyakorlatban 1945 után három évtizedig uralkodó "emberarcú" konzervativizmus-változat  igen nagyrészt a nacionalizmus miatti bűntudatból jött létre ( a német szociális piacgazdaság a nemzetiszocializmusra – mindkét tagszó hangsúlyos – adott válasz, az angol változat együtt járt a gyarmati visszavonulással stb.), így ha nem kapcsolta is ki teljesen, legföljebb bocsánatos aberrációnak tüntette föl a konzervativizmus egyik fő összetevőjét, a nacionalizmust. Ez szerintem természetellenes állapot. (Mindig egyik kedvenc könyvem, Lem Visszatérése  jut eszembe róla, olyan világról szól, ahol az embereket beoltják agresszivitás ellen, de úgy se jó.) A köztes-európai elitekben viszont nem volt nemzeti bűntudat, sőt.

Kivéve a gyevi bírót.

(Betoldás, kitérő: így utólag ránézve, érdemes volna elgondolkozni azon, hogy a jogrendszerek különbsége milyen hatással van a kontinentális, a brit és az amerikai konzervatív gondolkodásra, különös tekintettel a köznapi erkölcs/józan ész és a Szent Betű szabályozó szerepére, egymás közti viszonyára. A common law és az írott jog eleven, kreatív összjátékával itt is az amerikai példa látszik a legkövethetőbbnek az újrakezdő demokráciák konzervatívjai számára.)

Összefoglalva: ha a rendszerváltás szakítás, akkor szerintem több minden szól az amerikai, mint az
európai változat mellett. Ha nem szakítás, akkor viszont az antikommunista konzervatív retorikának van egy igen fals felhangja. És akkor nagyon fegyelmezettnek kell lenni ahhoz, hogy az amerikai változat elvetésében ne aktuálpolitikai indulatok felstilizálását lássa az ember – végső soron a gyengécske konzervatív oldal kárára.

"website