"Nővérem, Emese anyámmal a zongorához ült…"

A bejegyzésre a kitűnő Tory posztja adott alkalmat. Olvasható a Reakción is, linkel rá a Konzervatórium. A Heti Válasz tudósítására támaszkodva ír a kormányzatnak arról a tervéről, hogy  "megnyirbálná" az anyasági támogatásokat. (A HV cikkét most nem elemzem, csak annyi, hogy reflexből alkalmazza a szokásos, csúsztatással  határos elhárító retorikai csomagolástechnikát, amit pedig tisztán össznemzeti ügyekben mellőzni lehetne, még akkor is, ha az "ötletelés" Gyurcsány  közvetlen környezetéből jön. Tartják magukat az elvhez, hogy párbeszédnek helye nincs, és nem veszik észre, hogy ezzel a saját szájukat is leragasztják. leukoplaszttal.) Tory különben Bokros kritikájából indul ki, a Gyurcsány-kormányok romboló kiszámíthatatlanságának tényéből. (Ez persze nem csak Gyurcsányon múlik, hanem azon is, vagy főleg azon, hogy a szocik a legkisebb fuvallatra berezelnek, és minden ésszerű kezdeményezést képesek belefullasztani valami agyament kompromisszumba, nehogy valaki megsértődjön. Ettől viszont továbbra is mindenki meg van sértve, de történni sem történik semmi.) Bár a családtámogatás rendszere szerinte is újragondolható, a konzervatív blogger fél attól, hogy

ez a kiszámíthatatlanság, a kéthónapos tervezési horizonttal működő kafkai közpolitika most az anyasági támogatásokat veszi célkeresztbe. Féltem azokat, akiket a kormánypolitika nem félt: a gyermekeket. Féltem azokat a családokat, akik évekig terveznek, lakást vesznek vagy éppen bérelnek, számolnak – és akkor néhány kormányzati marketinges ötlete miatt hirtelen nyomorban találják magukat.

Igen ám, de ez most nem a napi politika marketingeseinek ötlete. (Elég rossz volna marketingnek.) Hanem egy szakmai konszenzus felszínre bukkanása. Gyurcsányra sok rosszat lehet mondani, de tény, hogy ellentétben Orbánnal (bár nem a Fidesszel), mégiscsak van egy normális énje, akámennyire igyekszik is elnyomni. Amelyik a publikus színjátszás és a hatalomtechnikai játszmák kéthetes vagy-hónapos időhorizontján túl legalábbis számol a hosszabb távú és valóságos folyamatokkal.

A Konzervatórium egyik kommentelője hivatkozik Bálint Mónika és Köllő János tanulmányára, aminek a lényege, durván:
A magyar állam, legalábbis arányában,  világrekord összegeket fizet – abból a célból, hogy fiatal, egészséges, többé-kevésbé (szintén az adókból) képzett nők ne dolgozzanak, ne élhessenek maguk és a társadalom szempontjából teljes életet, azaz még kevesebb pénzből lehessen ugyanannyit kilapátolni az ablakon. Teszi ezt a Bokros-intermezzót nem számítva a Kádár-korszak óta folyamatosan.

A tanulmány két dologról nem ejt szót, merthogy nem tartozik a tárgyához:
1. Az abszurd támogatási rendszernek érdemleges demográfiai kihatása nincs.
2. A támogatási rendszer Kádár-kori, rosszfajta politikai sakkhúzások terméke, és keletkezésének módja is abszurd volt: 1985-ben öltött végső formát,  a szenilis Kádár utolsó – a rendszert végleg tönkrevágó – "gyorsítási  kísérletével" párhuzamosan, két-három évvel azután, hogy az ország éppen csak elkerülte a fizetésképtelenséget, de még mindig – egészen 1995-ig, a Bokros-csomagig – a szakadék szélén táncolt.

És itt érünk vissza a sorozat témájához.

A Fidesz egyvalamiben következetes és őszinte: belpolitikájának középpontjában mindig is deklaráltan a család állt. Ez nagyon rendes dolog lenne, konzervatívhoz illő. Eltökélten családcentrikus vagyok én is, sőt be kell vallanom, nem áll tőlem még az a hagyományos, patriarchiális családeszmény sem, amit a KDNP hirdet. (Csak hát ami odavan, az odavan).

Kérdés azonban, hogy amikor a Fidesz, pontosabban Orbán Viktor családról, sőt "a Magyar Családokról"  beszél, miről beszél igazából.

Először is: a középosztálybeli családról. A középosztály definíciója itt korántsem tiszta – a Fidesz-retorika  bő évtizede kerüli is a fogalmat, ha teheti, vagy pedig opportunista rugalmassággal használja. Orbán a Bokros-csomag egyik vitájában (1995. április 12.) saját magához képest még nagyon konkrét volt:

Egyetlen kormány sem mondhat le a középosztály megsegítésérõl. Mindannyian tudjuk, hogy valójában az õ vállukon nyugszik az ország. Õket abban a helyzetben kell tartani – ha kell, az ország minden erejét megfeszítve -, hogy el tudják kerülni a szegénysorba süllyedést. Ha a szakmunkásokat, a tanárembereket, a hivatali dolgozókat, a fiatal családosokat önök belenyomják a szegénységbe, és annak esélyét is elveszik tõlük, hogy becsületes munkával, tisztességesen nevelhessék gyermekeiket, hogy erejüket megfeszítve ötrõl hatra jussanak, nos, akkor lesz itt igazi csõd, akkor majd lesz itt összeomlás!

Az így értelmezett középosztályba tehát beletartozik a szakmunkás (!), a tanárember (gyalog értelmiségi, aki történetesen állami alkalmazott), a hivatali dolgozó (nem túl jól fizetett állami alkalmazott csak úgy), a "fiatal családos". Orbán feltűnően kerüli a vállalkozók, a menedzserek és a szakértelmiség (a professziók) említését, noha a hagyományos meghatározás szerint ők a középosztály oszlopai. A retorikai erkölcstelenség nyilvánvaló, de attól még a szónok egy létező csoportról beszél, arról, amit középrétegeknek mondhatnák, vagy amit pl. Lengyel László középtömegnek nevez. Magyar viszonylatban: az elit és az egyértelműen szegények közötti milliók. Az, ami e milliókat, úgymond ,lenyomja a szegénységbe, a foghúzás díján és a felsőoktatási tandíjon kívül: a családtámogatások rászorultsághoz kötése. A közép jóléte a 95-ös és későbbi Orbán szerint a Kádár-korszakban kapott szociális juttatásokon, sőt előnyökön áll vagy bukik. Nem a munkájától függ, nem a kreativitásától, nem az ésszerű gazdálkodástól:, hanem az államilag szavatolt előnyöktől. A félreértések elkerülése végett: ezeket az abszurd mértékű előnyöket a közép nem "vívta ki", még annyira sem, mint az ötvenes évek végi béremeléseket a nagyüzemi munkásság 56-tal. Hanem kapta, miután egyes csoportjai kibulizták.

Hogy miért előnyök? Kezdjük a tandíjjal. Az ifjabb nemzedékekben uralkodó közhiedelemmel ellentétben a  Kádár-korszakban volt egyetemi tandíj, éspedig a tanulmányi eredmény és a család egy főre jutó jövedelme függvényében. (Ha megtalálom valahol a tanrendemet, beírom a táblázatot.) Az osztályharcos diszkrimináció a hetvenes évekre elhalt, sőt éppen ekkor lassult le végképp a mobilitás, és rögzült az az állapot, hogy diplomás nagy valószínűséggel diplomás gyerekéből lesz. Azt viszont  természetesnek tartotta mindenki, hogy ha egy jobb módú család (túl nagy különbségek persze nem voltak)  ragaszkodik nem túl szorgalmas gyereke taníttatásához, akkor fizetnie kell. Mármost ez valamikor a hetvenes évek és a rendszerváltás között eltűnt (ha valaki tudja, mikor és hogyan, megköszönöm), olyannyira, hogy az Antall-kormány csak óvatosan merte megpedzeni az újra-bevezetést. A jobb módú családok nem túl képességes és szorgalmas gyermekeinek taníttatása ettől fogva a családnak nem került semmibe.

A családtámogatás ugyanez nagyban. És a leplezetlen, egyszerre antiszolidáris és antikapitalista érdekérvényesítés mellett jó adag gyanús ideológia színezi. Láttuk: a gyedet – gyakorlatilag több éves táppénz folyósítását az amúgy jól kereső anyának – a pangó nyolcvanas évek kellős közepén, az államcsőd árnyékában, egy hazárd gyorsítási kísérlettel párhuzamosan vezették be. Ráadásul, ne feledjük, olyan időben, amikor még nem volt általános adózás, se szja, se áfa. Az állam ezt a pénzt valahonnan átcsoportosította, azaz közvetlenül elvette másoktól, vagy hitelből fedezte, azaz ráterhelte a kedvezményezettekre is, és a nem-kedvezményezettekre is, meg utódaikra,  "majd lesz valahogy" alapon. Érdemes megjegyezni, hogy pontosan egy évtizeddel később az Alkotmánybíróság abban a határozatában, amelyik szerintem a köztársaság történetének egyik tragikus fordulópontja volt  (43/1995, a Bokros-csomag szétcincálása) döntő érvként beszél "egy évtizedek óta fennálló, a családok által megszokott, ismert és kiszámítható ellátási rendszer"-ről. Vagyis egyszerűen meghamisítja a tényeket. Majd miután "egyszer használatosan" beemeli az alkotmányjogba a szerzett  jog polgári fogalmát, már könnyen eljut az AB-indokolások jolly jokeréhez, a jogbiztonság sérelméhez, amivel gyakorlatilag minden változtatást el lehet vágni, nikkelezett alkotmánybírósági szemmérték alapján.

Hogy miért éppen ezt vezették be, miért éppen nálunk, miért éppen ekkor? Több tényező:
1. Megint csak a közhidelemmel, pontosabban némely  történelmi egyházak propagandájával ellentétben a létező szocializmus, némi kezdeti kísérletezés után, egyáltalán nem verte szét a családot, sőt a maga neobiedermeier módján ápolta is. Emlékezzünk tankönyveinkre meg az iskolai nevelésre ("az úttörő szereti, tiszteli szüleit, nevelőit és az idősebbeket") , a házasodással járó kedvezményekre, a pornográfia tilalmára, a nemi kapcsolatokat szabályozó törvényekre stb. Az eredeti eszmény a puritán erkölcs, a stabil házasság és a harmonikus, kétkeresős, két-háromgyerekes, rendes monogám család volt ("magyar ember csak éjszaka, a feleségével és gyerekcsinálás céljából").

2. Ez az eszmény a gyakorlatban elég hézagosan valósult meg. 1956 után egyre több volt a válás, az abortusz és egyre kevesebb a gyerek. A teljes termékenységi arányszám (gyermek/nő), amely már a háború előtt is alacsony volt a régióhoz képest, éppenséggel meredeken zuhant az abortusztilalom megszüntetése után (erre szintén 1956-ban került sor). Pontosabban folytatódott a 19. század  óta tartó, a demográfiai átmenet egyetemes jelenségének megfelelő tendencia (lásd lejjebb a grafikont), amit az abortusztilalom pár évre megtört. Ugyancsak 56 után a magyar történelemben példátlanul gyorsan és tartósan – bár abszolút mértékben így is szerényen – nőtt az átlagos életszínvonal. A népi iskola ekkoriban talált újra magára. Mivel a kommunista kormányzatok tevékenysége nyomán az irányzat társadalompolitikai-gazdasági protest-mondandója egyre inkább fölöslegessé vált, fölerősödött a másik eredeti beszédforma: az etnikai jeremiád, a nép, a "mieink" morális kritikája a sejtett végveszély árnyékában. (A hagyományos közép- és felső osztály, valamint az Idegen Város mellett eredetileg, a harmincas években a dunántúli egykézés volt a bírálat fő célpontja. A tévúton járó nép.)

A hatvanas évek első felének demográfiai vitáiban a népiek és a vonzáskörükbe kerülő fiatalok kétely nélkül felállították azt a képletet, hogy a születések számának csökkenése a misztikus nemzeti életerő hanyatlásából fakad, s ez azért válik éppen most általánossá és kritikussá, mert a nép hagyományosan szegény tömegei inkább a szerény gyarapodást és a kevés gyereket választják a megszokott szegénység fenntartása és a több gyerek helyett. Romlanak az erkölcsök.

Bár van, aki mögöttes politikai szándékot sejt az akkori kommunista kormányzat erkölcsi alapú bírálata mögött, ez szerintem anakronizmus. A népi iskola, amiként a hagyományos középosztály is, ekkor ugyan nem juthatott be a hatalom nappalijába, de az előszobájába és az ebédlőjébe igen – úgy élvezhette a rendszer áldásait anyagiakban, nemegyszer stallumokban és megbecsülésben, hogy közben erkölcsi fölényével is büszkélkedhetett. Nagyon komoly szociológus fogalmazott úgy, hogy Fekete Gyuláék "belehajszolták" a kormányzatot a gyes és hasonló intézkedések meghozatalába, de az igazság az, hogy a népi iskolának nem volt ekkora nyomásgyakorló ereje. Kádárék (ekkoriban emelkedett föl a nagy egyensúlyozó Aczél) természetesen nem akartak elveszíteni egy tekintélyes értelmiségi szövetséges csoportot. Feltehető, hogy őszintén aggódtak a demográfiai apály miatt (A tta ekkor nálunk volt a legalacsonyabb.). Nyilván nem akartak nemzetietlennek látszani, meghazudtolva az "aki nincs ellenünk, az velünk van" szellemét. De abban, hogy éppen 1967-ben vezették be a gyest, talán* annak is része volt, hogy a népiek tétele, miszerint az anyagi gyarapodás, a "kispolgáriasodás" ellentétes a szocializmus önfeláldozó-közösségi szellemével, egybeesett az ortodox kommunista nézettel, és így Moszkváéval is. A Hruscsov bukása után kényes helyzetbe került Kádár pedig nem akart támadási felületetet adni egy ortodox egységfrontnak.
A megoldás – a gyermekgondozási segély – végül is a népiek helyzetrajzából indult ki, és/de a hamisan megfogalmazott problémára jellegzetes kádári választ adott: ha a gyermekvállalási kedvet valóban a nyers anyagiasság korlátozza, az egy főre jutó jövedelem csökkenésétől való félelem, akkor valami komolyabb, rendszeres pénzt kell adni a gyermekvállalásért. Az összeg nagyjából annyi volt, mint az egy főre jutó jövedelemben a szegénységi küszöb. És a gyes bevezetése nyomán egy-két évre valóban megnőtt a születésszám, de nem lett belőle se trend, se plató. Az is kiderült, hogy csak azokban a rétegekben nőtt számottevően a termékenység, ahol a gyes összege valóban sokat adott a családi kasszához. A hatás gyorsan elmúlt, a gyest viszont nem lehetett visszavonni, így könnyen adódott a recept: úgy megnövelni a juttatásokat, hogy egy szinttel magasabban is érezhető legyen a többlet, meghaladja a szegénységi küszöböt. (A "puha költségvetési korlátok" államszocialista korában a költség-haszon mérlegelésének egyszerűen nem volt értelme.) 1973-ban a gyes és a családi pótlék összegének megnövelésével, a szocpol kedvezmény és a szabadnapok bevezetésével fejlesztették tovább a rendszert, és a termékenység kisvártatva csakugyan meredeken nőtt. Majd szintén egy-két év múlva a feltételezett hatás elmúlt, és újabb zuhanás következett.

Itt érdemes egy pillanatást vetni a grafikonra. (Bocsánat a béna másolásért, lapszkennerrel se ment jobban. Itt nagyobb méretben.)

"tta"

Látványos a majdnem geometriai pontosságú ismétlődés. Az 1973 utáni évek lekopírozzák az 1953-56-os tüskét (Ratkó-korszak), utána az 1956-62-es meredek lejtőt, majd a nyolcvanas évek a hatvanas évek kissé hullámzó stagnálását, ami viszont sejthetően a háborús évtizedet ismételte. Az ellenpárt számára közhely - de a közvélemény számára nem – a közgazdászok és gazdasági szemléletű szociológusok azon megállapítása, miszerint itt egyszerűen annyi történt, hogy szülőképes korba értek a népesebb évfolyamok (miközben a "gyermekvállalási kedv" ugyanakkor maradt vagy válságok nélkül, mérsékelten, de lineárisan csökkent). Bár a népi állásponthoz húzó demográfusok igyekeznek ezt az állítást súlytalannak nyilvánítani, én még épkézláb, egzakt cáfolatot nem hallottam tőlük. Érveléseik tele vannak "feltehetően"-nel, "nyilván"-nal és közönséges logikátlansággal. Arra meg, hogy a beavatkozások feltételezett hatása miért ilyen múlékony, végképp nem adnak magyarázatot, meg se próbálkoznak vele. Summa summárum, itt olyan óriási – és egyre nagyobb – állami költekezési kampányokról van szó, amelyek hosszú távon elhanyagolható mértékben hatékonyak. Nem a gazdaság meg hasonló kozmopolita cuccok, hanem a vállalt cél, a termékenység növelése szempontjából. Az egyszerű reprodukcióról nem is beszélve.

3. Ezzel elértünk a mai család. és népességpolitikai rendszer Kádár-kori kialakulásának utolsó felvonásához. A hetvenes évek második felében a termékenység gyors csökkenése szinte pánikot keltett. Ez egybeesett a népi irányzat további erősödésével. A népesedés mint központi sorskérdés mellett megjelent a határon túli magyarok ügye – tényleges folyamatokon alapult az a félelem, hogy a magyarság – pusztán viszonylagos létszámcsökkenése miatt – egyre veszít súlyából a Kárpát-medencében, és nem látni a lejtő végét.

Közben, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján egyértelművé vált, hogy az életszínvonal-növekedés korábbi tempója nem folytatható, a belső erőforrások végesek, a hitelfelvételnek vannak fizikai határai. Az új közép  - amibe valóban beletartoztak a szakmunkások, az adminisztratív kulik stb. – erre ijedtében úgy válaszolt, hogy lefelé "zárt", választóvonalat húzott maga és a szegények között, igyekezett tudomást sem venni valamikori sorstársainak létezéséről (lásd Bertha Bulcsu: "Magyarországon nincsenek szegények"). Ez utóbbi csoport létszáma akkor egyébként kisebb volt, viszont akkor is nagy volt benne a cigányok aránya. A Kádár-rendszerben megnőtt közép minden rétege (beleértve a népi értelmiséget) azzal a ténnyel szembesült, hogy ilyen szempontból még a család- és népesedéspolitikai rendszer 73-as felturbózása is kiáltóan hatástalan volt. Egyre inkább közbeszéd és aggódó közmegegyezés tárgya lett, hogy sok gyereket inkább a szegények, a rosszul iskolázottak, az önhibájukból feljebb nem jutók vállalnak, "akinek úgyis mindegy". Másfelől az ÉS 1981-es népesedéspolitikai vitájában le is írták népi oldalról, hogy a "népszaporulat egyetlen etnikumtól származik".. Mindez rögzítette a képzetet, hogy a magyarság genetikailag felhígul. Ha… ha a kormány a közepet nem serkenti szaporodásra. Ennek lett az eredménye az 1985-ben kormányrendelettel bevezetett gyed, vagyis gyakorlatilag táppénz fizetése az iskolázottabb és nagyobb jövedelmű anyáknak éveken át ugyanúgy, ahogy a szoc.segély-szerű gyes járt a "proliknak".

A gyed bevezetését valóban a tta kis mértékű emelkedése követte, majd az évtized hátralévő részében hullámzó stagnálás. Az 1973 utáni "tüske" nem ismétlődött meg, ami megint csak a "közgazdász" értelmezést igazolja. Még az sincs bizonyítva, hogy ez az átmeneti javulás – ami a reprodukcióhoz korántsem volt elég – a gyed hatására történt (lehet, hogy a politikai hangulat javulása játszott közre).

Láttuk: az 1973-as kiadásoknál is többet követelő 1985-ös rendszer bevezetésére a gazdaság csődközeli állapotában, piacgazdasággal kompatibilis adórendszer nélkül, az elvetélt későkádári gyorsítási kísérlettel párhuzamosan került sor (valószínűleg ez a kudarc pecsételte meg a kádárizmus sorsát). És még valami: mivel túlnyomó fölényben volt a köztulajdon, és törvénybe volt foglalva a teljes foglalkoztatás, az állam úgy gondolhatta: saját kebelében el tudja intézni, hogy saját alkalmazottainak munkabér helyett huzamosabb ideig kvázi-táppénzt fizet, majd gondoskodik a megfelelő állami állásba való visszatérésükről. Kétes hatásfoka mellett ez a rendszer már bevezetésekor túlterhelte az államot (a 80-as évek végétől "az adófizetőket"), csak végső eladósodással lehetett finanszírozni. Amikor viszont a 90-es években a magántulajdon került fölénybe, a 80-as évekbeli állami kötelezettségvállalás és garancia egyszerűen értelmetlenné és lehetetlenné vált. Sok rosszat lehet mondani a multik és a foggal-körömmel kapaszkodó magyar vállalkozások HR-politikájára, mindenki tud rémtörténeteket. Az államnak viszont a gyakorlatban nincs lehetősége, hogy helyettük fizessen évekig táppénzt egészséges embereknek; másfelől hiába minden törvény, a gyakorlatban nem tudja kikényszeríteni, hogy évek múltával a tőle független gazdasági szereplők mindig ugyanarra vagy ugyanolyan minőségű posztra vegyék vissza az anyákat. Az Alkotmánybíróság, amely 1995-ben a jogbiztonságot a  "több évtizedes megszokásból" vezette le, láthatóan nem értesült arról a változásról, hogy Magyarország időközben átállt a piacgazdaságra, aminek másfajta szociális rendszer felel meg.

Összefoglalva: az a középosztályt favorizáló, de a szegényeknek – a közép adóiból – minimális megélhetést nyújtó rendszer, amit az Orbán-kormány "a rossz emlékű Bokros-csomag" után, a családközpontúság jegyében visszaállított, gazdaságilag már keletkezésekor irracionális volt, és gyanús ideológiák alapján erőszakolták ki. Nem egyszerűen értelmetlen, hanem kontraproduktív is, amennyiben mérhető hatáson a (tágabb értelemben vett) humán erőforrás  mennyiségének és minőségének javulását értjük. Mármost ezt az alapból értelmetlen, kontraproduktív és igazságtalan rendszert Orbánék – a 95-ös beszéd filozófiáját követve – nemcsak visszaállították, hanem még egy kicsit a középosztály javára billentették, a munkanélküli vagy kis jövedelmű néprétegek rovására. Ennek eszköze a gyerekek utáni adókedvezmény volt, ami az első lépés lett volna a családi adózás felé vezető úton. A családi adózásnak ez az elképzelt rendszere azonban messze nem kedvez minden családnak, hanem csak azoknak a teljes családoknak, ahol a házastársak jövedelme között nagy a különbség (magyarul a feleség nem dolgozik, vagy valami rosszul fizetett állásban van). Ebben természetesen az a patriarchális családmodell tükröződik, ami, mondom, nem idegen tőlem, dehát a lezárt múlt része. Feltételezi például, hogy minden házasság jó és megtartandó házasság (vesd össze a Karenina Anna első mondatával), és zárójelbe teszi pl. azt a tényt, hogy a diplomások többsége nő (tehát pontosan középosztálybeli családokban csak akkor adóznak jól, ha a feleség nem dolgozik a tanult szakmájában, vagy rosszabbul fizetik, mint a férfiakat).

Az ellentmondások így foglalhatók össze:
– A Fidesz belpolitikájának középpontjában legalább 1995 óta a család, éspedig a középosztálybeli család áll. A középosztály a család által valósul meg
– A családról alkotott képzetet viszont meghatározza a népi írók Kádár-kori, szocialistán belül is balos, nagyon nem középosztálybeli családszemlélete, a családpolitikát pedig az erre adott kádárista válasz.
– A Fidesz retorikája szerint a középosztálybeli család – legalább 1995 óta – pontosan azon a határon van, hogy elnyomorodna, ha a fent említett, velejéig kádárista, értelmetlen, ideológikus stb. rendszer ellátmányait megvonnák tőle.
– A középosztály tehát - noha egzisztenciájának lényege elvben a saját lábán állás (self-reliance)  – ki van szolgáltatva az állam jóindulatának.

Ennek a középosztály-/családpolitikának a célja nem pozitív (a feltörekvés, kiugrás, meggazdagodás lehetővé tétele és serkentése), hanem negatív (egy meglévő, szerény szint védelme). Az állam egy vastag és áthatolhatatlan szigetelőréteggel elválasztja a családot az eleven kapitalista gazdaságtól. (Mi sem jellemzőbb erre a középosztály-szemléletre, mint a Fidesz Erős Magyarország című, ún. programjának kulcsmondata: "A gazdaságpolitikánk végső célja, hogy növeljük a polgárok jólétét és ezáltal megteremtsük Magyarország gazdasági felzárkózásának alapját." Nem ám fordítva, mint normális helyen.) 
Ugyanaz a kormány, amelyik a középosztálybeli családot állami dotálással megszilárdítaná, egyszerű fogyasztási egységgé degradálja ("három gyerek, három szoba, négy kerék"), a másik oldalon kifejezetten lezárja a középosztály tényleges lételemében, a kapitalista gazdaságban való államfüggetlen részvétel lehetőségeit. (A "család mint fogyasztói egység" alól egyetlen kivétel van, a Fidesz által olyannyira magasztalt családi farm. De: egyfelől ezzel a társadalom többsége nem tud mit kezdeni, másfelől a magángazdaságnak pont ez a szegmense függ legjobban az állam kegyétől.) 

- A "polgári" párt a gazdaság feltőkésítését, éltető vérrel való ellátását - antiglobalista, nyugatellenes dühében – magára az államra, vagyis az önmagát hajánál fogva fölemelő középosztályra és – legújabban – az orosz és arab olajpénzre bízná. (Utóbbiak nem szakmai befektetők, tehát az állam állna a beérkező pénzszállítmányok váltóinál.)
– A "polgári" lét ismertetőjegye és biztosítéka a magántulajdon, ennek útja a többség számára a részvénytulajdon – a Fideszt a legkevésbé sem zavarta, hogy kormányzása idején pangott a tőzsde.
– A "polgárt" a magán-nyugdíjbiztosítás haszna helyett visszanevelik az állami nyugdíjrendszerbe vetett bizalomra. A több-biztosítós egészségügyi rendszer fideszes elképzelésének sorsát ismerjük – a "polgár" arra van nevelve, hogy bízza magát az állam jóságára, hiszen csak az a baj, hogy nem költenek többet az egészségügyre – abból a pénzből, amit ő fizet be az államnak.
– A "polgárnak" érdeke volna, hogy gyerekének olyan tudást adjon, amit jól tud érvényesíteni egy jól működő, virágzó, a világba bekapcsolt kapitalista gazdaságban – ehelyett arra nevelik, hogy ahhoz van joga, hogy olyan használhatatlan tudást adjon gyerekének, amilyet csak akar – a fő az, hogy "ingyen" legyen, cseppet se terhelje a nem túl használható tudással fenntartott családi kasszát.

Ha végignézzük a fideszes családkoncepció jellemzőit, gondoljuk meg újra: ez deklaráltan a párt bel- (társadalom- és gazdaság-)politikájának központi eleme, állítólagos konzervativizmusának fő hivatkozási alapja.

Milyen lehet a többi?

* Ez, bevallom, csak spekuláció, komoly levéltárazással + oral historyval lehetne igazolni, ha lehetne.

"hit