Azt írtam az előzőben, hogy az MSZP nekem teljesen idegen világ. Bár a tágabb rokonságban van, aki megszokásból rájuk szavaz, fel nem foghatom, hogy mit lehet rajtuk szeretni. Az igazságosság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy mint mindegyik ún. demokratikus pártban, itt is vannak rokonszenves fehér hollók.

A Szadesszel sokáig ambivalens voltam, mert erőszakosságuk, gőgjük és érzéketlenségük a rendszerváltás tájékán rajtam is csattant (mondom, teljesen személyes ügy), és attól fogva türelmes közöny volt jellemző viszonyunkra, bár 94-től kezdve mindig rájuk szavaztam "a legkisebb rossz" alapon. Türelmem csak mostanra fogyott el, amikor gőgjük és érzéketlenségük  valami bűnös mértékű pancsersággal egyesült. (Bár itt is voltak fehér hollók, amíg el nem szálltak. Jellemzően elszálltak.)

Amit az MDF csúcsvezetői mondanak, az szimpatikus, de intellektuális erőfeszítést kell végeznem, hogy akár csak öt évvel ezelőtti milyenségüket elfelejtsem (Dávid Ibolya annó még Balsaival és Lezsákkal egy teamben hirdetett normális Magyarországot), és úgy tűnik, erre az erőfeszítésre még mindig sokan nem hajlandók.

Marad a Fidesz, beleértve r. kat. tagozatát. Itt jön a szubjektó. Magyarországon a "jobboldali" mindközönségesen fideszest vagy Fidesz-barátot jelent, és a "középen állótól", "elfogulatlantól", "pártatlantól" is elvárják, hogy minimum egyformán utálja a Fideszt és a szocikat (+ Szadeszt, MDF-et). Namost, ha nagyon magamba nézek, én erre képtelen vagyok. A Fidesz iránti érzelmeimre nem a közöny, nem az értetlenség, nem a kiábrándultság és nem az óvatosság jellemző. A másik három pártnál valahogy mindig találok enyhítő körülményt, és nem valami polgármester magánakcióiban, akiből esetleg, majd, ha minden összejön, lehet valami, hanem a központ prominenseinél. Nem szeretem őket, de legalább értem. A Fidesz taszít úgy, ahogy van. Pillanatnyilag egy enyhítő körülmény nélküli kuruc seregnek tartom, míg a többit minden bűnükkel és pancserságukkal együtt sem. Ez a különbség.

Tehát vulgo balos lennék, "szoclib", ahogy bloggertársunk mondja kedvesen, pedig messzemenően nem tartom magamat annak. Maradjunk annyiban, hogy számomra a választóvonal a Fidesz és a Nemfidesz között húzódik, és én nem a Fidesz oldalán vagyok. Ha ezzel elástam magam becsületes jobboldaliak szemében, hát legyen.
A dolgot tovább színezi, hogy amikor magánemberként jövök össze kételymentes fideszistákkal, egyfelől nagyon rokonszenves, kiegyensúlyozott embereknek bizonyulnak, jól lehet velük inni és hülyéskedni, politikán kívül még az ízlésünk is sokban hasonló. Másfelől kellemetlen és baljós meglepetés a politikai érvkészletük egyszerűsége. Az ember azt hinné, hogy tudnak valami komolyabbat, vannak gondolataik a világról az internetes fórumok patronjain, az e heti fogalmazási ötleteken kívül – de nem. Örökösen ugyanazok a tőmondatok, összeesküvés-elméletek, ezerszer elsütött poénok, fóbiák, hívószavak. Koncepció egy szál se.

*

  • Ami az összeesküvés-elméleteket illeti, két verzió van: 1. képtelenek másféleképpen gondolkozni a másik oldalról, 2. magukból indulnak ki. Amikor pl. kedves bloggertársunk a kendermagosok kapcsán felteszi a kérdést, hogy "Vajon kik pénzelték őket eddig, akik idén már kihátráltak mögülük?, akkor automatikusan bekattan az a kérdés, amit a nemfideszes oldalon nem tettek föl ilyen reflexszerűen, amikor a Kossuth téri sátortábor lélekszáma rohamosan csökkeni kezdett. Csak azért mondom, mert engem is le-CT-bubusoznak, amikor különféle belpolitikai mozgások mögött nem általános társadalmi folyamatokat, hanem közönséges egyéni és csoportérdekeket, gátlástalan sakkmanővereket meg szervezéstechnikai húzásokat látok. Csakugyan: a vég nélküli, bennlakásos Kossuth téri cirkusz sokkal költségesebb akció volt, mint bármelyik kendermagos menet. (Őszintén szólva nem látom be, mi kerül egy drogliberalizációs tüntetésben többe, mint bármely másikban). Szóval: ki finanszírozta a Kossuth térieket? 

"hit