Bibó példáját azért volt érdemes idézni, mert jól mutatja, milyen volt az a népi és értelmiségi közhangulat, amelynek közegében 1945-47-ben, majd 1956-ban egy jobboldali pártnak működnie kellett (volna). A legendaiparos történelmi emlékezetben úgy fest, hogy a maroknyi moszkovita klikk az emberállatokból toborzott ÁVH segítségével képes volt ráerőltetni akaratát az apatikussá vált és szenvedő népre. Ezzel szemben a 47-es választásokon a kommunisták még kék cédula nélkül is kaptak egymillió szavazatot, közeli szimpatizánsaik még legalább félmilliót. Az MDP-nek a tagrevízió után is volt vagy 700 ezer tagja (és számoljuk hozzá mértékkel a családtagokat).
Az intelligencia igen nagy hányada meg volt győződve, hogy itt valami nagyon jó dolog történik. Az akkori rendszerváltó értelmiségi elitről lásd megint Németh G. Bélát (az egész könyv hideglelős, azt hiszem, csak ennyi van belőle a neten). A közepe táján az ember elkezd röhögni, de aztán abbahagyja, mert kiderül, kb. milyen ostoba és aljas tud lenni egy magyar értelmiségi, ha megérzi a hatalom szagát .Vesd össze korunkkal..

Ezenfelül: ahogy ma saját magukat jobboldalinak gondoló fiatalok hada zengi a dalt üde, mámoros ajakkal,  miszerint az igazság győzni fog a hazugság, a jóakarat a gazemberség, a nép az elnyomók ellen, akkoriban a fiatal, feltörekvő baloldali értelmiség gárdája támogatta lelkesen az "igazságos" átalakulást. A fényes szellők nemzedéke volt ez – nem ám csak a nékoszosok, hanem belvárosi zsidó családok sarjaitól parasztfiatalokig sok mindenki, aki később számított. (Volt egy nevezetes íróbarátság, amiről nem hogy kevesen tudnak, de elhinni is kevesen hinnék el – ekkoriban kezdődött, és a 80-as évek végig tartott. Eörsi István és Csoóri Sándor.) Nem is a Rákosi- és Sztálin-versek tanúskodnak a legjobban erről az értelmiségi közérzületről, hanem szépen csengő nevek, pl. Nagy László költészete vagy Sarkadi Imre prózája.

Ami a nép túlnyomó többségét, a kétkezi dolgozókat, főleg az akkor még nagy relatív többségben lévő szegényparasztokat illeti, számukra Nagy Imre "új szakasza" azt jelentette, hogy "a szocializmus hibái kijavíthatók", a tulajdonviszonyok alapjában véve igazságosak, és lehet ugyanazt csinálni fölös kínzások nélkül is. A kormány az erőltetett (de nem feltétlenül fölösleges) iparosítás befékezésével, adminisztratív eszközökkel egyik napról a másikra megnövelte az életszínvonalat. (Kitérő: Valószínűleg ekkor, és nem a Kádár-korszakban kezdett megrögzülni az az elképzelés, hogy a nagyobb jólét a kormányzat jóindulatától függ, ugyanolyan minőségű és mennyiségű munka mellett. Bár a legnagyobb hatást tényleg az 1956 utáni "közérzetjavító intézkedések" tették, később pedig  alighanem a szociális ellátások bővítése a nyolcvanas években, a stagnáló reálbérek korszakában. A gyedet akkor vezették be, amikor hajszálon függött Magyarország fizetőképessége. Lám, jó az állam, jót ád.) Nagy Imre nem szüntette meg, de enyhítette a beszolgáltatási terheket, és leállította a blokk más országaihoz képest amúgy sem előrehaladott, kb. 30%-ig jutott téeszesítést. Miközben Nyugat-Európában ekkor kezdődtek a "gazdasági csodák", nálunk mindez visszafordulást jelentett 1945-47 jobboldal-mentesített, uniform szegénységben élő "parasztdemokráciája" felé. (Meg kell jegyezni, hogy a beszolgáltatást nem Rákosiék találták ki, hanem már a háború alatt létezett. Az újjáépítés időszakában a – mondom, többnyire amúgy is szegény – parasztokra igen súlyos adó- és beszolgáltatási terheket rótt a kormány, miközben a hatósági felvásárlási árak is sokkal alacsonyabbak voltak a háború előttieknél. A 45-ös földosztás – a birtokszerkezet tartós tönkretételén kívül – inkább fájdalomdíjnak tekinthető, mint jótéteménynek.) A terror enyhült, egész jó filmek és könyvek jelentek meg, a magyar futball pedig történetének csúcspontjára ért, már csak a Patyomkin-többpártrendszer hiányzott az egalitárius társadalomból. 1956-ban a nép túlnyomó többsége hitt a szocialista tulajdonviszonyok igazságosságában, tehát működőképességében. A forradalmi önigazgatás szervei városon a gyárakat védték az esetleg visszatérő tulajdonossal szemben, falun a földeket.

A nemzeti és diktatúraellenes forradalom, baloldali céljaival és baloldali romantikájával, csak ráütötte a pecsétet a megelőző 12 év destruktív gazdasági és társadalmi forradalmára.  A magyar jobboldal ennél vadabb kognitív disszonanciákat is feloldott már. Az uralkodó nézet az, hogy miután 56 visszahozta a szabadságjogokat, a többpártrendszert és a nemzeti függetlenséget, az történt volna nálunk is, mint Ausztriában, láncainktól megszabadítva gyorsan felzárkóztunk volna a Nyugathoz. Erre azonban semmi bizonyíték nincs. 

(Félkitérő: A "mi "lett volna, ha" kérdése persze felelőtlen, de egyvalami biztos: a láncreakció miatt Moszkva nem tűrt volna el egy újabb Finnországot a saját határán, ráadásul a hű szövetségesek közé ékelődve. Ha tehát valami csoda folytán az október 29-i állapotban megfagynak az események , Magyarország akkor is legföljebb úgy úszhatja meg hosszabb távon a beavatkozást, ha a többpártrendszer mellett szigorúan megőrzi a gazdaság és társadalom szocialista jegyeit, külpolitikailag pedig "pozitívan semleges" viszony fűzi a Szovjetunióhoz. Vagyis előbb-utóbb ugyanúgy visszacsúszik a szófogadó csatlósok sorába, mint Gomulka Lengyelországa. Vannak továbbá kontrollpéldák: hasonló félperiférikus helyzetben lévő országok, ahol végbement az átalakulás. Jugoszláviában például, ahol a többpártrendszert a nemzeti pluralitás helyettesítette, megvalósult 56 álma: a munkásönigazgatás, a társadalmi összhang, a piramisszerű államszervezet és a nemzeti függetlenség. Mindez a nyolcvanas évekre iszonyú gazdasági válsághoz, a mérsékelt égövben példátlan elszegényedéshez és az állam széthullásához vezetett. Az 56-as Magyarországhoz hasonlóan szegény és agrárius Portugáliában – 2000 km-re a Szovjetuniótól, NATO-tagként, a bővíteni akaró EK szeme előtt, többpártrendszerrel -  11 évbe tellett, mire a 74-es balos forradalom után a többség elfogadta a szabad piac gondolatát. Talán ez is közrejátszik abban, hogy Portugália máig nem számít sikerországnak. Hogy Görögország II. vh. utáni rettenetes három évtizedéről ne is beszéljünk. Szóval a forradalom győzelmének lehetséges eredményei közül a legvalószínűbb egyetlen szóban is összefoglalható.)

Ugyanez pártpolitikai vetületben:
56-ban, miközben az utcán és a gyárakban baloldali forradalom zajlott, a  Kovács Béla körül csoportosuló valódi kisgazdák (közéjük tartozott id. Antall József) nem tartották méltányosnak, hogy a harmadik, nagykoalíciós Nagy Imre-kormányban 3-3-3-2 arányban oszlottak meg a miniszteri posztok a pártok között (a Parasztból lett Petőfi Párt volt a kistestvér). Úgy tartották ugyanis, hogy a 46-47-es kommunista leszalámizás nélkül övék lett volna a természetes többség, és egy szabad választáson ezt újra meg is kapnák.

De tévedtek. A Kisgazdapárt 1945-ös felfújt gyűjtőpárt jellegét nem lehetett fenntartani. Az 1947-es választások legnagyobb ellenzéki pártja, a keresztényszocialista DNP (16,5 %) nem közvetlenül a szalámizás terméke volt, nem az FKGP-ből vált ki, hanem tőle függetlenül alakult és nőtt nagyra.  Programjában egyébként úgy vegyül a keresztény állameszme és erkölcsiség propagálása az ATTAC-os stílusú antikapitalista propagandával, hogy azt Semjén-Simicskó, a komplett Jobbik és a legvadabb multifikázó polgárikörös úriasszony is megirigyelhetné: "Szocializálni elsősorban azoknak a nagyüzemi formában előállított javaknak termelését kell, amelyeknek magángazdasági termelése a közjót már nem elégíti ki, és a személyes szabadságjogokat veszélyezteti." (1947-ben ezt nevezték reakciós jobboldalnak.) Tényleges jobboldali pártnak csak a Magyar Függetlenségi Párt nevezhető, erre 12% szavazott. (Nem mellesleg az egyetlen olyan párt a magyar történelemben, amelyik a racionális alsó birtokhatárt akarta törvénybe hozni.), Balogh páter Független Magyar Demokrata Pártja, mely az eredeti kisgazda centrum ma talán balközépnek minősülő szellemét vitte tovább elég fakón, 5%-nál kevesebbet kapott. Létezett továbbá Schlachta Margit lényegében program nélküli Keresztény Női Tábora (1,4 %). És kész. Ha hozzászámítjuk azt a kb. 400 ezer, az országban tartózkodó állampolgárt, akit a választójog 47-es szűkítése kizárt a szavazásból, az is csak további 8%. Ekkora volt a jobboldal tényleges háttere 1947-ben – nagyságrendben nem nagyobb, mint a Magyar Élet Pártjának egymilliós szavazótábora 1939-ben -, és láttuk, hogy az 1956-ig történtek sem növelték. Ha 1956 után szabad választásokat rendeznek, a kriptokommunistáktól és meghunyászkodóktól megtisztított Kisgazdapárt akkor sem juthatott volna az abszolút többség közelébe.

Ezt követték előbb a terrorral párhuzamos közérzetjavító intézkedések, majd negyed századnyi "békés építkezés", "szélárnyékban" ((c) Illyés & Csoóri), vagyis a politikai pangás. Hogy ez a tekintélyelvű és kényelmes világ mennyire konveniált a régi (most már jellemzően szakértelmiségi és az államtól függő) középosztálynak, arról a sorozat 10. részében írtam. Ez azzal a következménnyel járt, hogy a jobboldal bázisát jelentő hagyományos középosztály balra tolódott. Vagy másképpen fogalmazva: a történelmi patinát viselő magyar konzervativizmus államszocialista (alapvetően egalitárius és rendszerfüggetlenül etatista) jegyeket öltött. Így sokkal inkább a nemzeti külsőségeket felöltő népi ideológiára volt fogékony, mint a Demokratikus Ellenzék tankönyvi szociálliberalizmusára. Egy induló jobboldali párt alapozhatott volna arra a főleg vidéken zajló polgárosodásra, amiről a 8. részben volt szó ("Közben viszont" bekezdés). Erről viszont az induló pártok vagy nem vettek tudomást, vagy utálták – egy kivétellel, de az nem Antall volt.

*

Antall, aki egész felnőtt életében arra készült, hogy vezető jobboldali államférfi lesz egy magyar demokráciában, 1988 őszén körülnézett, és mit látott?

A Kisgazdapárt, ami 45-56 hagyománya szerint a jobboldal gyűjtőedénye lenne, egy kudarc. Antall elment a Pilvaxba, az újjáalakuló gyűlésre, ahol főtitkár-helyettesi posztot ajánlottak föl neki. Körülnézett, olyasmit mondott, hogy csak lassan a testtel, aztán hazament, és többé nem volt kisgazda. Három évtizedes szünet után gyanakvó öregemberek – Pártay Tivadarral az élen . próbálkoztak az újjászervezéssel. Gyanakvásuk több okból is indokolt volt, a Pilvaxban pl. ott ültek a III/III. emberei is. Képességek viszont nem voltak erősebbek a gyanakvásuknál. Az agrárnosztalgia jegyében kifejezetten eltaszították maguktól az értelmiséget, a polgári tagozat létrehozását pedig egyenesen tiltották. Két kizárási hullámmal később a hordószónok akadálytalanul juthatott a csúcsra.

Bár Antall és az alakulgató kereszténydemokrata párt között is volt némi kölcsönös érdeklődés, a – legendákkal ellentétben nem túl mélyen hívő – Antall nyugatnémet vagy "dorottyás" típusú világias kereszténydemokrata, mérsékelt jobboldali, kapitalizmuson belül konzervatív pártot képzelt el, Erre nem volt igény.  Alkalmasint világnézeti katolikus pártra se, amit az is bizonyít, hogy a KDNP elődjét, a Márton Áron Társaságot egészen későn, 88 decemberében sikerült megalakítani. Ez nem Lengyelország.
(Kitérő: A szociáldemokrata párt kivételével – ezt az MSZMP más irányzatai tartották feltámasztandónak – a fontos "történelmi" pártoknak addigra már megvolt az utód-csírája a Hazafias Népfront védőernyője alatt: a Kisgazdapártnak a Kovács Béla Társaság, a Parasztpártnak a Veres Péter Társaság – ebből lett a Magyar Néppárt.  És volt még a Bajcsy-Zsilinszky Társaság nevű rejtelmes szervezet, amelyik értelem szerint valami kisgazda hagyományt vitt volna tovább, és pártként viselkedett a rendszerváltás fordulópontjain. Se azelőtt, se azután nem játszott lényeges politikai szerepet. Csak valahogy mindig ott volt, kissé emlékeztetve Hermann Thorze névsorolvasási módszerére. Ez a társaságosdi természetesen Pozsgay és az MSZMP-s fősodor céljait szolgálta – szó szerint népfrontos értelmiségi háttért nyújtott -, de tudni kell, hogy Pozsgaynak a többpártrendszer enyhén szólva nem volt szívügye. Azaz pontosan az volt a cél, hogy ezekkel a jól ellenőrizhető baráti körökkel "kiváltsák" az ellenzéki pártokat. Tekintettel arra, hogy Pozsgay sohasem volt túl jó szervező vagy stratéga, könnyen adódik a feltételezés, hogy a belügy stratégiája állt a dolog mögött. Lásd például a dr. Horváth József-kvízkérdés kapcsán előkerült adalékot.Pozsgay és a III/III. közvetlen együttműködéséről. Itt kénytelenek vagyunk lerombolni azt a mítoszt, hogy 1989-ben Pozsgay – a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain – előmozdította volna a rendszerváltás ügyét, míg Fejti György – az MSZMP-ben a belügyek és az igazságügy , azaz an törvénykezés legfőbb felelőse – akadályozta volna. Igazából a klasszikus jó rendőr-rossz rendőr szereposztásról van szó. Annál is inkább, mert az EKA is tele volt Pozsgay embereivel. A PB-ülések jegyzőkönyveiből kiderül, hogy Fejtiék és Pozsgay között voltak ugyan viták, de lényegében ugyanazt akarták: az MSZMP megmaradó uralmát, betört szövetségesekkel. Ripp Zoltán említ a rendszerváltás-könyvében egy levéltári anyagot: 1989 augusztusában, a kerekasztal-tárgyalások megakadásának idején legalább egy titkos találkozó volt – nyilvánvalóan Antall háta mögött – egyfelől Fejti és Tóth András – igen, az a Tóth András -, másfelől a kerekasztaltól távol maradó, pozsgaysta MDF-vezetők, Bíró Zoltán és Csurka István részvételével. Kitérő vége.)

A KDNP végül is az utolsó pillanatban, 89 márciusában alakult meg, tagsága szinte nem volt, alig tudott bekéredzkedni az EKA-ba. Képviselője az a Füzessy Tibor lett, akit Antall később titkosszolgálatokat felügyelő miniszternek tett meg, és egy elszólása (megtalálható a Rendszerváltás forgatókönyvében) azt sejteti, hogy már ekkor közelebbi kapcsolatban volt "a Belüggyel", mint a többiek. Egyébként pár httel korábban ment nyugdíjba a Párt egyik öklétől, a Legfőbb Ügyészségtől (ez azon szervezetek egyike volt, amelyiktől az emberek féltek), hogy a KDNP szervezésének szentelje magát. Nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy a magát nem modern, világias kereszténydemokrata pártként, hanem a Barankovics-párt utódaként, világnézeti pártként tételező KDNP létrehozásának az volt a fő indoka, hogy a búcsúzó diktatúra szervezési szakembereinek szemében az előd "evangéliumi szocializmusa" jól ileszkedik Pozsgayék "demokratikus szocializmusához" (Barankovicséknak a káros magántulajdonról alkotott véleményét lásd fenn. Hogy a katolikus egyház e pilanatban még kőkemény állambiztonsági kontroll alatt volt, azt nem is érdemes mondani. és talán nem véletlen az első vezető, Keresztes Sándor érintettsége – még akkor is, ha csak aláírt, és állítólag "senkinek sem ártott".) Antall mindenesetre néha nagyon gúnyosan beszélt Füzessyvel. Ekkor még.

Az SZDSZ és a Fidesz nem jöhetett szóba. Maradt az MDF. Ezzel három baj volt: 1. Egyáltalán nem volt jobboldali, 2. nem volt párt, 3. ködös nemzeti általánosságokon túl és a hatalomból való részesedésen kívül maga sem tudta, mit akar. Antall fiát Debreczeni idézi a könyvében: "jót mulatott", amikor apja 89 elején a nyugati kapcsolatainak decens jobboldali pártként mutatta be az MDF-et. Az ős-MDF vehemens baloldalisága (nemzeti—szocializmusa) sajnos nem közhely, viszont ordító tény. A párttá alakulás ellen kifejezetten tiltakoztak a lakiteleki atyák, egyrészt mert nagyon kényelmes volt a "se nem kormány, se nem ellenzék" státusz, másrészt mert ha egyszer ők a nemzet, akkor minek rendeljék alá magukat a parlamentarizmus versenyszabályainak? Végül és ezzel összefüggésben: a nép többsége a 80-as évek válságát gazdasági válságként élte meg (az is volt), az MDF-nek viszont semmi mondanivalója nem volt a gazdaságról, a jellegzetesen romantikus antikapitalista MDF-piacok megszervezésén túl. (Némileg következtetni lehetett igen nagyvonalú elgondolásaikra  Pozsgay ún. demokrácia-csomagtervéből, ahol a tulajdon "központi formája" a közösségi tulajdon lett volna, a két "szélső pólus" pedig az állami és a magántulajdon. Ebben az akkor Pozsgay körül ügyködő Bogár László keze nyomát sejthetjük, akiből aztán mindkét jobboldali kormányban államtitkár, később antliglobalista guru lett. Csodák csodája, itt megint csak van valami III/III-as pötty, természetesen ez is "rágalom"…) Az értelmiség és a "nép" nagy részét ezért és nem az antiszemitizmus miatt kerülgette a frász az MDF térhódításától.

Antall az akkoriban még tisztes gyakorlati érzéket mutató Csoórin keresztül kapcsolódott az MDF-hez, amelyiknek a bölcsész keménymagja afféle Hassliebe-viszonyban volt vele, pontosan azért, mert neki volt fogalma arról, mi az a miniszterelnök. "Nem közülünk való, nem is értjük, amit okoskodik, de a Sándor szereti", és szükségünk van rá. Egy kicsit. 1989 nyarán viszont, amikor a többi párt kezdett erősödni, az MSZMP viszont (benne Pozsgay és Fejtiék) rohamosan gyengült, egyre jobban szükségük volt Antallra, és őszre már benne látták, okkal, a párt aranykezű /szájú vezetőjét (ha már egyszer pártnak kell lenni). Debreczeni leírása szerint a kerekasztal-tárgyalásokon kiemelkedő politikus egyetlen remek beszéddel állította maga mellé az MDF kulcsembereit, október 1-jén.

Ekkor már érlelődtek a kelet-európai forradalmak. És miután sikerült tárgyalásos úton megállapodni a népköztársaságot követő alkotmányos rendszerről (ezt a tényt majdnem eltakarta a Pozsgay elnöksége körül cirkusz), kiderült, hogy erre nem is nagyon volt szükség: a rendszerváltás módja az, hogy elzavarják a kommunista kormányzatokat. Magyarországon viszont a kommunista kormányzat messze nem volt olyan népszerűtlen (eufémizmus), mint másutt. Az ellenzéki pártok ekkor vad versenybe kezdtek, hogy ki az antikommunistább (azaz jobboldalibb), és Antall most már ellenállás nélkül meg tudta valósítani álmát, az MDF jobbközépen való leparkolását. Közben viszont a tagság túlnyomó többsége és a lehetséges szavazói bázis rendíthetetlenül balos érzelmű maradt. Így az MDF meg tudta nyerni a választást (főleg a 2. fordulóban rászavazott annak a több mint egymilliós tömegnek a nagy része, amelyik 94-re visszaállt az MSZP mellé), Antallnak azonban nem lett több megbízható embere. Így állt elő az a helyzet, hogy kétségtelenül népes baráti és ismeretségi körének tagjait helyezte magas állami tisztségekbe. Sokat gúnyolták emiatt, a sajtó nem respektálta a kényszerhelyzetet. A nagyobb baj az volt, hogy ez a merítési kör hamar kifogyott.

Az MDF-ben és a koalíció más pártjaiban igen kevesen értették, mit akar Antall,. A nemzeti liberális, nyugatias kereszténydemokrata csoport csak felszíni réteg volt volt a posztkádári, népnemzeti MDF-en, ahol Lezsák dirigált. A 80-as években fölemelkedett technokrata-közgazdász réteggel a miniszterelnök csak nagyon válogatósan állt szóba – nem fértek bele konzervatív látomásába, ami emberileg érthető, gazdaságilag, a köz  szempontjából nagyon káros volt. Antall tudta, hogy mit akar a politikában, és nagyon sokat tudott a demokráciák működéséről meg Magyarország politikai és közjogi történetéről, viszont csak homályos ismeretei voltak Magyarország tényleges társadalmi és gazdasági viszonyairól. Ezért félrevezette magát: a jobbközépnek meglett volna a bázisa, csak nem ott, ahol kereste.

Noha viszolyogott tőlük, mégicsak a hatalom közelébe kellett engednie valamennyire a lakitelekieket, a mániákusokat, az ügynököket és a közönséges karrieristákat (ez a négy halmaz többszörösen metszi egymást). Így még jobban elidegenítette magától a kívülállókat, akik elgondolásaival amúgy szimpatizáltak volna. Bár azzal áltatta magát, hogy Magyarországon a többség hagyományosan jobboldali, hiszen 45-ben 57%-ot kapott a Kisgazdapárt, és most 59%-a volt a parlamentben a koalíciónak, ez, láttuk, nem igaz: már a kisgazdák 57%-a is csak kis részben jelentett igazi konzervatív szavazókat.

Antallnak állítólag az volt a terve, hogy az MDF, a kisgazdák, a kereszténydemokraták és a Fidesz józan erőiből összekovácsol egy igazi jobbközép gyűjtőpártot. (A Csurkáékkal együtt kizárt nemzeti liberálisoknak jelezte, hogy egy jobb MDF-be majd remélhetőleg visszatérhetnek.) Erre azonban a kormányzás terhei, betegsége, halála miatt nem kerülhetett sor. A feladatot – az MDF 94-es összeomlása után – végül is Orbán Viktor vállalta mint az antikommunista oldal legnagyobb politikai tehetsége. Hogy neki hogyan sikerült, arról máskor.
<a href="http://whos.amung.us/show/sfm0xgn5"><img src="http://whos.amung.us/widget/sfm0xgn5.png" alt="tracker" width="81" height="29" border="0" /></a>