Milyen a 21. századi kuruc? Eleven kulturális hagyományának szerintem hat összetevője van :
1. etnikai esszencializmus,
2. sérelmi elv,
3. protestáns összefonódás,
4. baloldali összefonódás,
5. alföldi mentalitás,
6. a néphez fűződő patronáló viszony.

Ebből az első kettő a lényegi elem. A többi négy "nem kötelező", végül is történelmi véletlen, darabonként hiányozhat is egyes esetekben. Léteznek dunántúli, őspesti, katolikus, zsidó, pláne harcosan antikommunista kurucok, és református létükre klasszikus labancok, meg kurucgyűlölő alföldi emberek..

De kivételek ide, kivételek oda, a hat tényező kölcsönhatásban van egymással, egyik a másiknak alapja, feltétele, oka, okozata, illetve szinergikusak, egymást erősítik.

Mielőtt bárki engem vádolna esszencializmussal, sokadszor: a kurucság nem egy embercsoport, amibe az ember beleszületik, hanem egy kulturális hagyomány, amit az ember így vagy úgy, de választ. Még akkor is, ha születésétől fogva ebben a hagyományban nevelik, valamilyen más erős hatásra megtérhet labancnak. Vagy fiatalos lelkesedésből áll be kurucnak, amit később esetleg nagyon szégyell. (Vagy úgy marad, és nem szégyelli, miközben hivatalosan világnézetet vált.) Stb.

1. Az etnikai esszencializmusról (EE) a 13. részben volt bőven szó. .A kuruc vircsaftnak az EE a hitvallása. A való világban soha meg nem valósuló tökély - a tiszta, romlatlan, külső fertőzéstől mentes magyarság - minden tényen, értelmen és józanságon, olykor emberi tisztességen, keresztényi erkölcsön túli kultusza.
2. Ezzel szemben a sérelmi politizálás a kuruc számára a fogalmi, racionális gondolkodás mindennél fontosabb terepe.

Látványos az ellentét: Amikor a kuruc az EE szellemben felfogott "magyarságról", annak lényegéről, érdekéről, hivatásáról, tulajdonságairól beszél, mintha nem is lenne bal agyféltekéje. Érzelmek, hitek, hiedelmek és metaforák kavarognak. Összemosódik valóság, szándék és képzelet. Vitatkozni nem lehet vele. Minden analitikus szándék, észérv hiábavaló.Mikor azonban sérelmei kerülnek szóba, hirtelen penge lesz agyilag. Definiált fogalmakból agyafúrt logikával vezeti le igazát. Memóriája bámulatosan megjavul, precedensek tömegéből tudja kiválasztani a legalkalmasabbat. Sasszemmel veszi észre akár a legapróbb szakmai hiányosságot és logikai zökkenőt a vitapartner érvelésében.

A sérelem: jogsérelem. A fogalmak: jogi fogalmak. A logika: jogászi logika. A szakma: a jogászi hivatás. A kuruc ugyanis – békeidőben – az élet összes területét, a gazdaságot, a kultúrát, társadalmi kapcsolatokat és a hétköznapit érintkezést mind a jog felől nézi. És – természetesen csak amíg nincs hatalmon – a "hatalom" elképzelhető legnagyobb bűnének a jogsértést tartja. (Az ember elgondolkozik azon, hogy hol tartana a nemzet, ha a kuruc elit ugyanezt a rettenetes mennyiségű bal féltekei agymunkát nem a jogban, hanem a gazdaságban érvényesítené.  Ne álmodozzunk, ne keseregjünk.)

A kuruc jogkultusz még valamennyire megfér a labanc gondolkodással, sőt az angolszász és német jogcentrikussággal is (ennélfogva a jogállam modern elméletével), de ami sajátosan kuruccá teszi, az a következő:
A foggal-körömmel védett jogok egyfelől – általában – privilégiumok: többlet- és előjogok. Másfelől akik ezeket a privilégiumokat védik, azok – történetileg – a jogi tudás monopóliumát is őrzik. A legtöbben a népies-baloldali közoktatás szenvedő alanyai voltunk, ezért ösztönösen úgy képzeljük, hogy a kuruc afféle plebejus, mokány parasztember, a Tenkes kapitánya, Buga Jakab vagy Siklósi bácsi, lobogó fehér gatyában. A valóságban a tipikus kuruc: többletjogaira és jogi többlettudására (mint előjogra) harciasan féltékeny nemes.

A kurucok számára – megint csak békeidőben – a jogi tudás egyrészt a politikai hatalom tartalma, amit meg kell védeni, másrészt a védelem fegyvere. Nem a fizető megbízót képviselik, mint egy ügyvéd, és nem is a választók jól körülírható csoportját, mint egy jogvégzett parlamenti képviselő, hanem tuladonképpen saját magukat: a jogtudó, privilegizált réteget. (Ha valaki ebből a rétegből lustaság, alacsony IQ folytán vagy egyéb kényszerítő okból nem lenne tudatában jogainak, azt ők maguk világosítják fel, szolidaritásból.).Képviselik ezenkívül az elvont "népet" (lásd alább, 6. pont), amelyik erre természetesen sem megbízást nem tud adni, sem meg nem választja a fogadatlan prókátort – de amely adu ász mint hivatkozási alap. (Vö. népakarat.)

Ahogy Fejtő Ferenc írja a német nyelv hivatalossá tétele ellen, a latin védelmében felzúduló magyar nemességről (NB magyar jogi és államigazgatási szaknyelv egyszerűen nem létezett): "a latin melletti kiállásuk nem Szent Tamás, hanem a Tripartitum nyelvének szólt". A nyelv fölötti uralom – a magyart éppúgy nem tűrték meg ebben a szférában, mint a németet – a privilégiumokat védte. Nagyon hasonlít ehhez a latinsovinizmushoz az a mód, ahogyan ma a politikai életbe szakadt, roppantul magabiztos jogászok – szélsőjobbtól szélsőbalig, civilektől a Legfelsőbb és az Alkotmánybíróságig. mindenestül feloldják a politikát a jog betűjében, szaknyelvében, -zsargonjában és szakmai érvelésmódjában. És az a fölény, amivel ezek után, módfelett demokratikusan közlik, hogy aki nem jogász, ne szóljon bele. A jogi tudás hatalmát ezáltal politikai hatalommá transzformálják.

Idetartozik egy riasztó magyar sajátosság. Az még csak egyszerű katasztrófa, hogy a magyar felnőttek háromnegyedének jólétét a világviszonylatban páratlanul kevés, fennmaradó egynegyed – a kétmilió tényleges adófizető – világviszonylatban páratlanul magas befizetéseiből finanszírozza az állam (ezt fogja föl megvédendő kiváltságnak. a kuruc, kinek csatakiáltása: "Még mit akarnak elrabolni a gazdagok a Zemberektől? Szánkból a falatot? Gyermekeinktől az ingyen pénzügyi szakot? Nem hagyjuk!" ). A katasztrófát az teszi különlegessé, hogy ez az őrült, igazságtalan és nemzeti méretekben kártékony rendszer jogilag be van betonozva. Minden sérelme: jogsérelem, és ezt a jogászvilág hivatalos elitje nyilvánítja ki. Most nem csupán az Alkotmánybíróság extrém népszavazási döntéseire gondolok, hanem Hack Péternek arra a pontos megállapítására, hogy a 2006-os válsághoz vezető lejtőn 1995-ben, a Bokros-csomag alkotmánybírósági kezelésével indult el az ország. Ekkor ugyanis a Sólyom László vezette AB a cilinderből elővarázsolta a "szerzett jog" ódon polgári jogi fogalmát, kinevezte alkotmányjogi fogalomnak, és ezzel védte meg a Kádár-rendszerben "kivívott" szociális jogokat. Ez nem egyszerűen láthatatlan alkotmány, ez nemlétező alkotmány. Egy jogi trükk felülbírál minden igazságosságot, politikai következetességet (a hűséget a rendszerváltáshoz), gazdasági racionalitást. És az AB döntését azért nem fogadta közfelháborodás, mert a testület olyan nyelvet használt, amelybe nem hogy az egész társadalom, de az értelmiség 95%-a sem volt beavatva. Aki nem értette a simlit, az hitt az AB-nak (a többségnek jólesett, hiszen a gonosz Bokros-csomagról volt szó, a kisebbségnek rosszul esett, de laikusként tisztelte a jogi főpapságot). Aki értette, az vagy hallgatott, vagy borsót hányt a falra.

A legfőbb nemesi kiváltság – túl a születés jogán kapott földbirtokon és munkaerőn, az adómentességen és a bírói hatalmon – maga a politizálás monopóliuma. Akármilyen szakadt, analfabéta alkesz, neki van joga részt venni a közéletben, a nála jobb módú, műveltebb közembernek pedig nincs. A lehető legsúlyosabb, véresen megtorlandó sérelem ennek a monopóliumnak a megtámadása (gondoljunk 1919/20-ra.)

1945 után a nemesség mint entitás megszűnt. Szerintem egyébként az 1947. évi IV. tc. a nemesi címek és rangok eltörléséről – ez a konzervatív szemszögből nagyon is kérdéses, az ország plebejanizálását , a jobboldali pólus kiiktatását erősítő intézkedés – éppen az ellenkező hatást érte el, mint amire szánták. A társadalom talán 4-5%-át kitevő "úri réteg" nagyrészt akkor is integrálódott volna (mint az a Kádár-korszakban meg is történt), ha nem fosztják meg évszázadok óta viselt nevének egy részétől (a társadalmi érintkezés középkorias formái viszont írott törvény nélkül is megszűntek). A rohamosan balra tolódó rendszernek így csak egy alapos sérelemmel sikerült tetéznie a politikai győzelmet és a kezdődő üldözést. Az egész csoportot belefagyasztotta sértett fensőbbségtudatába, miközben csoportidentitását, sőt a csoportként létezés lehetőségét erőszakkal felszámolta.

A keresztény (többségében: nemesi eredetű) középosztály maradványai – jellemzésüket lásd a 10. részben és a velük – történetileg, elvben – szembenálló népi értelmiségiek csak egészen későn, a Kádár-rendszer haldoklása idején, az 1980-as években találtak egymásra. Ennek fő oka valószínűleg az volt, hogy a népi irányzat is sérelmi helyzetbe került. Történetében az 1980-as évek eleje volt a trendforduló. Addig úgy tekintették, hogy lényegében ők "az értelmiség", amely 56 után kölcsönösen kedvező "egyezményt" kötött "a kormányzattal": ők a magyarságról, a magyar nép lelkéről, lényegéről szerzett ismereteik tárházával segítik a pártállami vezetőség napi technokrata bíbelődését. (Lásd Csoóri 1980-as helyzetrajzát a 8. részben.) Ugyanazt akarják: a szocializmust. A pártállami vezetőség egyenrangúként bánik velük: nem Illyés keresi Aczél György kegyeit, hanem fordítva. 1978-tól kezdve aztán a népieket sorozatos csapások érték. A kormányzat kénytelen volt belenyugodni, hogy nem kerülheti ki a gazdasági szükségszerűségeket. A visszavett gazdasági reformokat újraindították, újra – és a korábbinál szélesebb körben – legálissá váltak bizonyos piacgazdasági viselkedésnormák, az eladósodással, a csőd árnyékában az ország egyre jobban függött a Nyugattól. (A népiek mindebből annyit észleltek, hogy túlságosan nagy a jólét, elharapózik az önzés meg az anyagiasság plusz betör az amerikai tömegkultúra.) Pozsgayt, a népiek kormánybeli pártfogóját 1982-ben a Népfrontba száműzték. 1983-ban meghalt Illyés. Kisebb szellemi kapacitású és rosszabb diplomáciai érzékű trónutódját, Csoórit szilenciumra ítélték. (A népiek akkor középkorú, második nemzedéke általában is sokkal gyengébb volt az első, nagy generációnál, és ezt maguk is tudták.) A Demokratikus Ellenzék létrejöttével és a reformközgazdászok feltűnésével megszűnt a népi csoport kiváltságos politikai helyzete, nem ők voltak többé az egyetlen értelmiségi kvázi-párt. Ami különösen érzékenyen érintette őket: az új író- és kritikusnemzedék megjelenésével és gyors diadalával leértékelődött irodalmi teljesítményük. Meg hát közben a parasztságból, a magyarság örök többségéből kisebbség lett, és valóban elkezdett polgárosodni. Kifutott alóluk a kor.

A Magyar Demokrata Fórum megalakulását általában úgy tekintik, mint nagy előrelépést a rendszerváltáshoz vezető úton. Ha egyszer majd tárgyilagosan megírják a korszak történetét, talán kiderül, hogy igazából a hanyatló népi mozgalom megkapaszkodási kísérlete volt. Ellentámadás, aminek átmeneti sikerét Pozsgay Imre kudarcra ítélt hatalmi ambíciói tették lehetővé. MInthogy elsőként tört be a legális politikai szerveződés vákuumába, erőteljes, népfrontszerű mozgalomnak látszott. Hogy érdemük szerint a lakiteleki alapító atyák mekkora szavazótömeget  vonzottak volna, azt a MIÉP és a Lezsák-féle MDF választási eredményei mutatják. Körülbelül akkorát, mint a Parasztpárt 1947-ben vagy 1947-ben. Ahhoz mindenesetre elég korán jelent meg a Fórum , hogy a "keresztény középosztálybeli" szakértelmiség észrevegye benne az ugródeszkát a hatalomhoz. Ez utóbbi réteg a népi iskolához hasonlóan a "se nem kormány, se nem ellenzék" pozíciójában volt, és a népiekhez hasonlóan ápolta magában azt a tudatot, hogy "ha ez nem volna, mi is tudnánk irányítani az országot", sőt, "ha ez nem volna, akkor a hatalom nekünk járna".). Az új szövetségben a közös érdek – békés hatalomátvétel -, a sértettség és az EE jegyében egymáshoz csiszolódott a két oldal. A szaktudást – ez a jogvégzettek nagy arányának megfelelően, hangsúlyosan jogi tudás volt – a szakértelmiségiek képviselték. Ezzel felmentették a népieket az alól az évelő vád alól, hogy csak a lírai költészethez és még egy pár jellegzetes bölcsésztémához értenek. A leírt ideológiát – a maguk EE agrárszocialista rögeszméit – pedig a népi irodalmárok és a kapcsolódó történészek szolgáltatták hozzá. Ezzel megszabadították a történelmi középosztályt a demokratikus deficit bélyegétől.

Ezúttal nem egy csoport őrizte hagyományát, hanem fordítva: a hagyomány talált magának egy két részből összetevődő csoportot. Ez a koalíció az utolsó pillanatig biztos volt abban, hogy ő lesz az új rendszer elhivatott és kiválasztott vezető rétege, egyszóval nemessége. Nem gondolkozott parlamenti demokráciában, többpártrendszerben és még kevésbé kapitalizmusban, hanem valamiféle nemzeti egységen alapuló, közösségi elvű, a hozzáértő értelmiség által irányított, majdnem-egalitárius világban. Azért "majdnem", mert minden állat egyenlő, de a vezetésre hivatott értelmiség egyenlőbb. Antall (32 év után az első nemkommunista politikus, a következő részben lesz róla szó) pontos helyzetfelméréssel éppen erre a társaságra támaszkodott, és bár a népieket igyekezett távoltartani őket a tényleges hatalomtól (ezt sohase bocsátották meg neki), a kuruc koalíciót nem sikerült megingatnia öntudatában. Minden tiszteletem azoké az MDF-eseké, akik akár 1992-ben, akár 2002-ben rájöttek, hogy ez nem az ő hagyományuk.

Mivel a csoportot magát az EE hite és a sérelmi politizálás gyakorlata tartja fenn, örökösen táplálnia kell magában ezt a hitet, és olyan körülményeket kell teremtenie, melyek között lehetséges a sérelmi politizálás. Ha nincs sérelem, hát csinál magának. Erre látványos példa volt a duraystává lett MKP tavalyi esete a Benes-dekrétumokkal. És igen, 2006. október 23. Ha Balog tiszteletes urat nem lehet meggyőzni arról, hogy összeesküvés-elmélete nem helytálló, akkor nekem is jogom van feltételezni, hogy kettőn állt a vásár.

Az önmagát rutinszerűen hergelő kuruc számára békeidőben egyetlen tilalom van: a súlyosabb, véres erőszak. (De a kuruc részéről a fizikai erőszak még elfogadható, amíg csupán lelki vagy könnyebb testi sérülést okoz, életveszélyen innen; mint a Magyar Királyi Bíróság megállapította, a kődobálás nem alkalmas emberi élet kioltására  – amennyiben rendőréletről van szó.) A kuruc ezen az egyen kívül nem ismer el semmilyen civilizációs vagy erkölcsi szabályt (elemi emberség, méltányosság, empátia, civil udvariasság), amely felháborodásának kifejezésében korlátozhatná, hiszen a sérelem miatti felháborodás a lételeme, és aki ebben korlátozza, legelemibb szabadságában akarja korlátozni. A gyakorlatban ez úgy fest, hogy a kuruc rendkívül rugalmasan, opportunista módon húzza meg a tabuterület határait:. A fent említett súlyos erőszakon és esetleg – de nem mindig – az egyértelműen szándékos tabusértésen kívül a saját oldalon minden elmegy, hiszen indokolja a jogos felháborodás. A másik oldal számára viszont a kuruc folytonosan szigorú tabuszabályokat kreál, hogy mindig lehessen min felháborodni.

3., 4., 5. Egy nyugodtabb korban talán majd vastag monográfiát írnak a népi írók – reformátusok – kommunisták tipikusan alföldies háromszögéről. Ez a háromszög a magyar politikának és kultúrának az egyik meghatározó tényezője az 1930-as évektől a koalíciós időkön, a Rákosi-korszakon, 56-on, a Kádár-érán át egészen máig. Egyetlen posztba biztosan nem fér bele még az összefonódás története, a példáknak még csak a töredéke sem. Most a rengeteg név közül csak kettőt írok le, egy fejezet egyetlen epizódjának egyetlen metszetét: Zöld Sándor, Rákosi öngyilkosságba menekülő belügyminisztere, és Kállai Gyula , Kádár miniszterelmöke, országgyűlési elnök stb. egyformán a hajdúböszörményi gimnáziumban érettségiztek (kitérő: ki merné leírni, hogy a legendás hajdúk milyenek voltak valójában?), majd a debreceni egyetem hallgatóiként léptek be az illegális kommunista pártba, és ugyanazzal a lendülettel a Turul Szövetségbe, amelynek egyetemi csoportját, nyilván pártmegbízásra balra tolták, hogy aztán alkalmas legyen népfrontos célokra. Bár persze megmaradt EE, azaz a kor viszonyai között antiszemita jellege. (A Turul-ellenzékben gyökerezik a híres-nevezetes NÉKOSZ.) 1937-ben aztán a népi demokratikus Márciusi Fronthoz csatlakoztak, amelynek szintén EE céljai voltak.

Még egy dolog a földrajzi determinációról. A történelmi Magyarországon adottságnak vették a nagytájak hagyományainak, mentalitásának különbségét. Babits négy szellemi régiót különböztet meg (Dunántúl, Alföld, Felvidék, Erdély), a pozsonyi Hamvas ötöt (kettéválasztotta a nyugati régiót). Trianonnal ebből gyakorlatilag kettő maradt. Az Alföldből az ország belseje, mélye helyett az ország keleti fele, Keleti Sarkvidék lett. Az átjáróterületek végvidékké minősültek át. A magyarság szegényebb lett két-három "géniusszal", lényegi tájélményekkel, életforma-tapasztalatokkal és nem utolsósorban várostípusokkal (bányavárosok, ősi német városok, karakteres régiók központjai, fejedelmi és országgyűlési székhelyek értelmiségi dinasztiákkal és arisztokrata palotákkal, többnemzetiségű kereskedővárosok etnikai határokon).

A kurucságot erősítette, hogy felnőtt egy nemzedék, amelyik nem ismerte a nem magyar ajkú etnikummal való együttélés élményét. Egyenlőtlen volt, persze. Félelmek és megvetés terhelték, konfliktusos volt, de attól még együttélés volt: "léteznek másmilyen emberek". (Kitérő: akármilyen gyötrelmes olvasmány – legalábbis nekem – neoprimitív stílusa és mélység nélküli elbeszélésmódja miatt A funtineli boszorkány, azt el kell ismerni, hogy a trianoni területen egyetlen hasonlóan közepes író sem volt képes ilyen fokú "multikulturális" empátiára. Ez a szellemi régiók különbsége.) Ugyancsak Trianon átka, hogy sok közepes méretű város, másodlagos centrum elszakításával Budapestből mesterségesen vízfejet csináltak, szembeállítva az ország többi, "vidéki" részével. Másmost Pest sohasem volt "magyar" város: előbb német volt ("az utcán por, bűz, német szó, piszok"), aztán a zsidók aránya nőtt meg rohamosan (de szláv bevándorlók is nagy számban érkeztek). Pest az EE valóságos arculcsapása volt: a vidék és főleg az Alföld felől nézve nem más, mint erőfölényben lévő, idegen test, nem az igazi ország része. Szembe kell szállni vele, meg kell váltani, vagy le kell győzni (vérmérséklettől függően). A népi írók számára a megváltás vagy győzelem abban állt, ha Pest tudomására hozhatták érvénytelenségét és értéktelenségét. 1944-gyel megkezdődött Budapest tényleges legyőzésének, elvidékiesítésének folyamata (nem összeesküvés-elmélet: politikai lépések sorozata történt ennek a nemigen tudatosuló szándéknak a jegyében), de ez, azt hiszem, külön posztot érdemel.

6. A néphez fűződő patronáló viszony helyett írhattam volna leereszkedőt  vagy kihasználót is, de a helyzet ennél bonyolultabb. Menjünk vissza a kezdetekig:. Bár a népi-baloldali közoktatás igyekezett a teljes Rákóczi-szabadságharcból népi felkelést faragni, ez a szakasza pár hónapig tartott. Aztán igazából nemesi lázadás volt. Rákóczi szabadságot ígért a felkeléshez csatlakozó jobbágyoknak, míg a nemesi tisztikar hallani sem akart róla. Jutalmuk nem volt. Amíg Illyésék meg nem kezdték 1848 átrajzolását plebejus forradalommá, Petőfi forradalmává (a valóságban ez eléggé periférikus, pillanatnyi elem volt), a 48-as "népet" elsőrendűen a féllábú honvédveterán képviselte a nemzeti ikonográiában. Az egyszerű paraszt, aki végtelen bátorsággal testének egy részét is feláldozza a nemesi vezetésű nemzet oltárán. Jutalma: semmi. És nincs groteszkebb, mint amikor XII. kerületi úriasszonyok ünneplik az 56-os évfordulókon a hős pesti (közelebbről ferencvárosi) srácokat (közelebbről proligyerekeket), akikkel máskülönben eszük ágában sem volna szolidaritást mutatni, és feltételezik, hogy a "jobboldal" érdekében áldozták életüket és szabadságukat, holott frászt..

Békeidőben a kuruc a dolgok természetes rendjének tekinti, hogy a nép elismeri a felsőbbrendűségét, és nem akar semmi többet. Háborús / polgárháborús időkben elvárja a néptől, hogy az ő céljaiért, az ő vezetésével harcoljon, ellenszolgáltatás nélkül. Ha így történik, akkor szereti a népet. Ebben a szemléletben a nép hülye, de ösztöne okos, és anélkül, hogy értené, mi a nemzet érdeke, annak szellemében cselekszik. Ezt a meglehetősen gőgös patriarchális viszonyt aztán átszínezte a népi mozgalom csatlakozása. mely utóbbi, sajnos, már akkor történt, amikor az irányzat céljai és ismeretei elszakadtak a valóságtól. (Az első nagy népi nemzedék hatalmas valóságfeltáró és – korlátaival együtt – tisztes társadalomtudományi munkát végzett. A második-harmadik nemzedék a nyolcvanas években, mint már szó volt róla, határozottan utálta a vidék valóságát. Verseket és metaforáktól hemzsegő esszéket írt, fehér inge lobogott a szélben, a régi dicsőség emlékét ápolta, és az Erdély-kultusz keretében valamiféle archaikus, városiasodástól és külső kulturális hatásoktól mentes paraszti magyar lényeget próbált rekonstruálni. Miközben az ország gazdasági válságban senyvedett, a népi iskolának a gazdaság realitásairól a leghalványabb képe sem volt.) Így maradt az a képzet, hogy a népi értelmiségi száján keresztül a nép igazi hangja szólal meg, lakjék bár az illető a Rózsadombon, vagy egy lipótvárosi bérház harmadik emeletén. (Persze a biztos garancia az, ha Debrecenben lakik.) Látjuk: mindkét hagyomány misztikus összhangot feltételez a nép és vezetői között, csak az egyik abszolút hülyének nézi, a másik viszont bálványozza a népet. Azt a népet, amelyik úgy istenigazából nem is érdekli.

Ez a kettősség aztán megmaradt az 1989 utáni, szintetikus kurucságban. Ha a nyugdíjas az MSZP-re szavaz, akkor reménytelen kádárista csökevény, aki aprópénzért, holmi 13. havi nyugdíjért eladja a lelkét, és nem ismeri fel, ki az ő igazi jótevője. Ha a nyugdíjas a 300 forintos vizitdíj miatt kijelenti, hogy ő többet ezekre nem szavaz, akkor ő a haza bölcse, aki átlát minden szitán, és felismeri, hogy a kormány vele akarja megfizettetni rossz gazdaságpolitikájnak árát. Meg azt is, hogy ki az ő igazi jótevője. Ha ebben az újságot alig olvasó országban a nép nem szavaz kellő számban a kettős állampolgárságra, akkor bedől az anyagiasságára appelláló aljas kormánypárti kampánynak, és a zsebére hallgatva elutasítja a nemzeti egységet, belegázolván határon túli testvéreink lelkébe, mert a vérében van a kapzsiság (lásd még: "zsugori, tohonya paraszt"). Az az ellenzéki kampány viszont, ami a co-payment elutasítására szólít fel – a kétmillió tényleges adófizető rovására, ezt kinevezvén a boldog jövőnek -, nem az aljas anyagiasságra appellál, hanem példátlan nemzeti egységet teremt, a népnek ugyanis vérében van a nemzeti egység vágya, meg kivívott jogainak féltése (lásd még: "józan paraszti ész", valamint "gyerekkoromban, a mi falunkban az emberek még egymást segítették").

A lényeg az, hogy a mai kuruc, aki egyszerre firnyákos önjelölt ügyvéd és lánglelkű, ámde tudatlan néptanító, bármikor hivatkozhat a nép akaratára és jussára. Ha ugyanis a képzeletében élő, absztrakt Nép a valóságban nem úgy cselekeszik, ahogy elvárja tőle, akkor az nyugodtan az Idegenek rovására írható. Ha úgy cselekszik – mert ugyanúgy nem ismeri és nem is akarja ismerni a valóságot, mint a rá hivatkozó és őt butító értelmiségi/politikus -, akkor meg szüret. A kuruc saját agyatlan, nemzetrontó önzése + önelégültsége demokratikusan vissza van igazolva.