1994-ben, miután az SZDSZ-Fidesz választási szövetség a tisztes harmadik helyre szorult, és az MSZP tisztázta, hogy igenis a párt – szociális demagógiával komoly sikereket arató – elnökét akarja miniszterelnöknek, valami problémamegoldó technokrata helyett, Magyar Bálint kijelentette, hogy "Horrnal soha!". Majd az SZDSZ koalíciót kötött az MSZP-vel, és Horn Gyula lett a miniszterelnök. Hogy pontosan mi történt, azt csak ők tudják. Kóczián riportkönyvét a magam részéről csipetnyi sóval olvasom. Annyit tudok megbízható forrásból, hogy ugyanaz a Mihályi Péter, aki most az eü. reform atyja (lett volna) akkor a koalíciót hevesen szorgalmazó csapatban volt. Rendben van, beléptek, azzal a felkiáltással, hogy az SZDSZ nem bír ki még 4 évet ellenzékben. Aztán kibírt.
Ekkor kezdődött a ki-nem-lépések hosszú sorozata.
Nem léptek ki az első évben, amikor Békesi pénzügyminiszter reménytelen harcot vívott a posztkádárista MSZP-mainstreammel. (Nem is volt rá okuk. A Szadi ekkor még mindig 15% fölött volt, élvezte a kormány drágán vett népszerűségét.). Bokros tevékenységét az SZDSZ szereti a saját érdemének betudni, mivel már publikált a szamizdat Beszélőben is, dehát Bokros szoci volt, ami csak az MSZP sokrétűségét és Horn taktikai érzékét bizonyítja. A gazdaságpolitikai váltásra sem a Szadi beszélte rá, hanem a nyugati pénzvilág, amint az írva vagyon.
Nem lépett ki a Szadi, amikor Bokros sokadik lemondását Horn elfogadta, és helyette behozta pénzügyminiszternek Grósz Károly helyettesét, aki azonnal nekilátott a felpuhításnak, a 7%-os hiányig.
Nem lépett ki az SZDSZ a Tocsik ügy idején, amikor már világos volt, hogy Horn csak padlótörlésre használja őket, vesztenivalójuk nincs (a közmondásos slusszkulcsokon kívül).
Nem lépett ki az SZDSZ, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a Horn-Princz-Pintér trió valami nagyon nem demokratikus dolgot csinál, és Hornnak a koalíciós partner meggyengíttése után annak legyőzése a célja, mintha ellenfél lenne. "Tartsuk a jó irányt", mondták, mint a pompeji katona.
Amikor 2002-ében Orbán hajszállal elvesztette a választást, ennek úgy megörültek, hogy fejest ugrottak a koalícióba Medgyessyvel, akinek alkatáról bárki a legcsekélyebb emberismerettel meggyőződhetett, ha csak egy-két órát volt a társaságában. Túl a pártállami előéletén, nem vezető. Miniszterelnöknek tökéletesen alkalmatlan.
Nem lépett ki az SZDSZ a D-209-es botránykor. Illetve először úgy döntöttek, hogy Medgyessy nem kell. Aztán pár óra múlva, egy mámoros éjszakán mégis úgy döntöttek, hogy kell. Örök homály fedi, hogy mi történt közben.
Nem lépett ki az SZDSZ a száznapos osztogatáskor, sőt egy árva kritikai megjegyzést sem pöttyentett el, mintha kötné a pártfegyelem. Gyakorlatilag bűntárssá vált.
Amikor 2005 vége felé már minden 110-es IQ feletti újságolvasó tudta, hogy nagy gáz van, az SZDSZ ideológiai alapon az adócsökkentést nyomatta, a másik oldal reformja nélkül. Az ember azt hitte, hogy kész reformok vannak az asztalfiókban, Gyurcsánnyal egyeztetve, vagy fordítva, már csak be kell vezetni őket. Hát nem.
Végül nem lépett ki az SZDSZ, sőt csattanós puszival ünnepelte meg azt a reformellenes szoci hadak nyomására meghozott egészségbiztosítási törvényt, ami garantáltan elriaszt minden befektetőt.
Az SZDSZ most lép ki, amikor a berezelt vagy csak realista MSZP visszavonná a törvényből az úgyis csak dísznek ott lévő liberális farkat. Most ébred rá Kóka, hogy ő tulajdonképpen sokkterápiát akar. Emlékezetem szerint az SZDSZ utoljára 1990-ben hirdetett sokkterápiát. Azóta gondosan kerül minden hasonló csúnya szót. Közgazdái leléceltek, a reformokat ők és exszocik javasolják és hiányolják vállvetve.
Volt egy párt, de ezt már a Kóka-Eörsi-Fodor trió jelölésekor mondtam. Ami az ebeké, az az ebeké. Én a nem kompromittált maradvány helyében új pártot alapítanék. Lehet, hogy csak 0,5%-ot kapna, de legalább tudni lehetne róla, hogy miből van.
        
   
                                                                           ""