A kuruc politikai kultúra két legfőbb eleme közül az egyik az etnikai esszencializmus. (A másik a sérelmi politizálás.)
Az etnikai esszencializmus (továbbiakban: EE) azt az elvet jelenti, mely szerint az adott etnikumnak, jelen esetben a magyarnak vannak olyan tartós és megváltoztathatatlan tulajdonságai, amelyek az etnikum minden egyes tagjában megtalálhatók. Akiben tehát nincsenek meg, az per def nem magyar.
Folyomány:
a) Magyarország lakói közül azok, akikben megvannak ezek a tulajdonságok, felsőbbrendűek a többieknél.
b) A “magyar” nem van. Nem olyan, amilyen. Jellegzetes tulajdonságait nem onnan lehet megtudni, hogy teszteket végzünk az összes, magát magyarnak valló, létező egyénen, és összegezzük az eredményeket. Hanem a “magyar” volt és lesz: létezik egy a priori követelményrendszer, aminek vagy megfelel, vagy nem. Régen sokan megfeleltek – hiszi és vallja a kuruc -, manapság sajnos kevesebben (bevándorlás, külső kulturális nyomás és hasonlók miatt), de a cél az, hogy a jövőben megint sokan megfeleljenek. Ideális esetben mindenki “magyar” lenne, de legalább annyit el kellene érni, hogy a “magyar élet”-be ne zavarhassanak bele “idegenek”. Akkor a nemzet gyakorlatilag homogén lesz, és mindenki lényegében egyet akar – hogy mit akarjon, annak meghatározása szintén az EE híveinek és a kritériumok megállapítóinak az előjoga.

Nyilvánvaló, hogy a követelményrendszert az EE hívei önkényesen állítják fel. És nyilvánvalóan úgy jelölik meg a kritériumokat, hogy rájuk feltétlenül vonatkozzanak, különben az egésznek nincs értelme. Így elég nagy a csábítás, hogy ki-ki fölértékelje a saját tulajdonságait és kulturális hátterét – akkor viszont egyre jobban beszűkül az igazi magyarok köre, azaz a követők tábora. Ezt az ellentmondást az EE híve úgy oldja fel, hogy hierarchiát létesít: nem lehet mindenki tökéletes magyar, de elismerheti, hogy vannak ilyenek, vagy törekedhet rá. Így születik a Németh László-i mélymagyar-hígmagyar-jöttmagyar kategorizálás, vagy a “magyarságteljesítmény” kifejezés. A hierarchia csúcsán a hierarchia kitalálói állnak. A mélymagyar ideáltípusa természetesen feltűnően hasonlít Németh Lászlóra, az igazi, sokat teljesítő magyar pedig olyan, mint egy református gyökerű, alföldi származású vagy illetőségű értelmiségi, max. középfokú német nyelvvizsgával, Csurka István vagy Für Lajos.

Az EE nem azonos a (jellegzetesen “labanc”) nemzetkarakterológiával, mert az nem tartja feladatának a demarkációs vonalak kijelölését, ráadásul – mint később szó lesz róla – tisztában van a nemzeten belüli tipológiai különbségekkel. A labanc szerint a magyar nemzet egy, de az nem cél, hogy homogén legyen.
Az EE nem azonos a nacionalizmussal sem, annak csak részhalmaza.
És nem azonos a rasszizmussal, mert már jóval a modern fajelmélet születése előtt létezett, és létezik azóta is, hogy a fajelmélet kompromittálódott a holocausttal. Van sok olyan kuruc, aki ez utóbbi változásról nem vesz tudomást. De általában még a cigány- és zsidógyűlölők is jelzik, hogy tisztában vannak a rasszizmus tilalmával, és különféle technikákkal mossák kezeiket. Magyarországon az EE él és virul, de nagyobb részben nem a nácizmus továbbéléséből táplálkozik, mint azt a balliberális értelmiség hajlamos hinni – ez az egyik nagy tévedése.

Hanem miből? Kezdjük megint a kályhánál.
Az antijozefinista kuruc felbuzdulásig Magyarországon az etnikai megkülönböztetésnek egyszerűen nem volt értelme. Azt vallották, hogy a hungarus nemesség, anyanyelvétől függetlenül, a Szent Korona teste. A többiek pedig nem számítanak, így anyanyelvük sem számít. II. József uralma alatt került sor a Horia és Kloska-féle felkelésre, amikor az újabb kori magyarajkú nemesség először találkozott azzal a helyzettel, hogy a privilégiumok az egyik etnikai (és vallási, történetesen kálvinista) oldalon vannak, a lázadás pedig a másikon. A nemesség tudatában etnikai magyarázatot kapott saját, Istentől való szociális fölénye és egy újonnan meglelt előny: a Szent Koronát megtagadó bécsi uralkodóval szembeni érdekérvényesítő képesség. Azért vannak előjogai, ezeket azért támadják, és végül azért tudja megvédeni őket a más etnikumú támadásokkal szemben, mert magyar. A magyar nacionalizmus ennek a feltételes reflexívnek a kiépülésével kezdődött és nem holmi lelkes városlakó filoszok vagy papok pergamenbányászatával, monda- és népdalgyűjtéssel, mint máshol.

1918-ig, amíg az egész össze nem omlott, az EE egyfelől a nemesi összetartásban nyilvánult meg, másfelől a nemzetiségi kérdés iránti tökéletes érzéketlenségben (láttuk: 1848 is ebbe bukott bele), kulturális sovinizmusban, Bécs- és általában idegenellenességben, és végül, vészjóslón, az asszimilációhoz való ambivalens viszonyban: egyszerre erőltették, és gyanakodtak is az asszimilánsokra, mert “akármit csinálnak, más a lényegük, nem lehetnek olyan magyarok, mint mi, összetartanak, nem árulják el az igazi szándékukat”. A modern magyar antiszemitizmus nem Chamberlain, Marr, Gobineau vagy Rosenberg elméleteiben, hanem a jó öreg EE-ben gyökerezik.

Ami a két világháború közötti helyzetet illeti, megint csak Ungváry Krisztián egy alapszövegére kell hivatkoznunk. Létezett ugyan – a nácikat megelőzve! – náci típusú, biológiai fajelmélet, ezzel tudós orvosprofesszorok foglalkoztak, nem egészen függetlenül attól a ténytől, hogy az orvosi pályán az ő ízlésüknek túl sok volt a zsidó (erről Kovács M. Mária ír kitűnő könyvében, amire a 10. részben már hivatkoztam). De ennél sokkal általánosabb volt az az EE szemlélet, amelynek szótárában a “faj” szó nem rasszt, geno- és fenotípust jelentett, hanem – lényegében az elkülönült szocializációval öröklődő – kulturális és lélektani jegyeket. Amelyek a magyar “fajt” genetikai keveredés nélkül is megfertőzhetik, sőt megfertőzik. (Figyeljük az orvosi metaforát Bibó 1938-as megfogalmazásában: “Saját országunkban vagyunk e még? Nem. De az ilyen állapotért semmilyen bacillus-pusztítás nem segít. Mi az oka, hogy a szervezet nem termelt antitoxint? Mert már amikor a bacillus belekerült, egy kórosan kettétagolt szervezet volt. Ezen kell elsősorban változtatni. A fődolog nem az, hogy ne legyünk antiszemiták. Sőt, nagyon is nyugodtan legyünk azok. De ne hagyjuk, hogy ebben olyanok is segítsenek, akik ettől nem szűnnek meg ellenfelek lenni.”) Ez a “fajvédelem” egyaránt irányult a zsidók és a svábok ellen. Ebben a meggyőződésben a kor legkitűnőbb náciellenes személyiségei is osztoztak, Bajcsy-Zsilinszkytől Bibóig, Illyéstől Eckhardt Tiborig. A népi mozgalom kialakulásának éppen az a félelem adta meg a lökést, hogy a magyar parasztok egykézése miatt egy kelet-dunántúli sváb ék majd kettéválasztja az országot. De mivel a németséghez tartozásnak 1945 előtt nem voltak jogi és egzisztenciális következményei, a kitelepítést pedig már egy deklaráltan fajelmélet-ellenes rendszer hajtotta végre, az EE fajfogalom a kollektív emlékezetben a “magyar”-“zsidó” ellentétre egyszerűsödött. Akárhogy is, nem a mai értelemben vett rasszizmusról van szó.

Míg a náci rasszizmus abszolút tilalom alá esett 1945 után, az esszencializmus érintetlenül átvészelte az 1945-ös rendszerváltást, majd a diktatúrát, egészen az 1990-es rendszerváltásig. Nem a szélsőjobb őrizgette és adta tovább, hanem a népi baloldal. Bibó, akit joggal mondtak erkölcsi géniusznak, megírta tanulmányát a zsidókérdésről, amiben kíméletlenül leszámol az önmentegetés minden érvével. De Bibóból csak egy volt. A többiek gondtalanul tútették magukat a felelősség kérdésén azzal, hogy ők nem nácik (ami persze tény.) Az átörökítéshez paradox módon hozzájárult a moszkovita vezetők zsidó származása is. Izrael Állam szovjet segítséggel történő megalapítása után Sztálin ráeszmélt, hogy a zsidó szolidaritás rést üthet a diktatúra monolit egységén. Ezt követték az “anticionista” kampányok, amiknek része volt a zsidó származású kommunistákkal való leszámolás is Csehszlovákiában vagy Romániában. Rákosiék tulajdonképpen az életüket mentették a 12. részben leírt kuruc mimikrivel. Magyarországon ebben a pillanatban hivatalosan nem léteztek az asszimilált magyar zsidóság urbánus, középosztálybeli hagyományai – ellentétben a népi baloldal hozományával..

Az EE éppen azért lehetett évelő, mert a magyarság, mint olyan, nem volt etnikailag homogén. Másképpen: az asszimiláció nagyon is sikeres volt. Ellentétben az antiszemita legendával, a más kultúrájú “galíciai jöttmentek” aránya jelentéktelen volt már 1918 körül is. A dualizmus korában összesen talán 10-20 ezer galíciai érkezett Magyarországra, a korszak végére 900 ezer magyar állampolgár zsidóhoz képest, a későbbi trianoni területen pedig egy nemzedék alatt gyakorlatilag teljessé vált nyelvváltás, mintegy cserébe az 1867-es emancipációért,.. A zsidók tömegesen megmagyarosították családnevüket, fiaiaknak szívesen adták Árpád-házi királyok nevét, és igyekeztek minél jobban akkulturálódni. A 18. században betelepített svábok pedig kétszáz év alatt annyira asszimilálódtak – még ha megtartották is dialektusukat -, hogy az 1945 utáni népviseletes kitelepítetteket simán lecigányozták német “fajtestvéreik”.

Az EE politikai vetülete a nemzeti egység. Itt nem arról van szó, hogy a pártok, a Jóisten áldja meg őket, értsenek már egyet az alapokban, és ne egymást gyilkolják a nemzet rovására. Nem, ez a pártosodás előtti vagy helyetti egység. A kuruc mitológiában két olyan pillanat van, amikor “egyet akart a nemzet”: 1848 és 1956. Sokadszor le kell írni: 1848 nemzeti egysége azoknak az egysége volt, akik vagy a magyar etnikumhoz tartoztak, vagy elismerték annak primátusát. Utóbbiak sokan voltak, de hungarus egységről beszélni képtelenség. Lehet a nemzetiségek hitszegését és a bécsi ügynökök aknamunkáját okolni a fegyveres konfliktus kirobbanásáért, de attól még tény marad, hogy ez olyan, sorsdöntő kérdés volt, amit a pozsonyi országgyűlés éppúgy kihagyott a számításból, mint a márciusi ifjak, Arról pedig, hogy 1956-ban miféle “példátlan nemzeti egység” lehetett, tessék elolvasni a legilletékesebb történészt (6. pont), és még ő sem ír azokról, akik, ha lehetett, ki se mentek az utcára, vagy ha igen, utána nagyon megbánták, mint némely sztárértelmiségiek.

Ideális esetben, ha a nemzet etnikailag homogén, tehát mindenki valami hasonlót akar, a többpártrendszer egyszerűen fölösleges. Itt megint elérünk a kuruc-labanc kérdéshez. A kuruc azért hiszi, hogy Magyarországon lehetséges “nemzeti” (= etnikai) egység, mert az Alföld mintájára képzeli a világot. A dunántúli (vagy épen a z északmagyar, felvidéki) labanc azt vette adottságnak, hogy a falvak tengerében vannak város-szigetek, ahol az emberek gyakran németül beszélnek, vagy ahol a centrum a nemzetek feletti latin egyház püspökének palotája. Nincs nyelvi-etnikai egység, és ez a világ rendje. Az Alföldön város és vidék nem különül el: a város egy nagyon nagy falu, illetve a nagyobb falvak is megkapják a “város” titulust, sűrűn elhelyezkedő, behatárolt kis falvak helyett viszont van diffúz tanyavilág (közigazgatásilag a város része). A kuruc képzeletében az ország afféle nagyra nőtt Debrecen vagy Hódmezővásárhely, sok paraszttal, némi saját nevelésű iparos és kereskedőréteggel (kis- és középvállalkozások), és lánglelkűen nemzethű értelmiséggel. Természetesen mindenki magyar, századíziglen. Az idegen ajkú város a nemzeti egység megbontásának bűnjele. (Történetileg talán ebből származik a kuruc globalizáció-ellenesség, hívják bár a kurucot Bogár Lászlónak vagy Vona Gábornak. Ha a multi disznóságokat csinál, azok nagyjából ugyanolyanok, mint a magyar kapitalista disznóságai lennének, amennyiben hasonló gazdasági erő volna a kezében – a hazai törvények és hatóságok kegyelméből biztosan módja lenne rá. Nem ez a gond. Hanem az, hogy nem magyar, és “nem közülünk valóként” ellenőrizhetetlenül ékelődik be a magyar életbe. Nem árulja el igazi szándékát, bármi kitelhet tőle.)

Jellemző módon az MDF eredeti, Bíró-Csurka-féle magja még 1989 elején sem akart többpártrenszert, amikor már javában folyt a pártosodás. Sőt, a párt mint olyan valami gyenge, mesterséges képződménynek rémlett a látomásukban élő népi mozgalomhoz képest: “Az én nevemmel senki sem fog törpepártot alapítani” – mondta Csurka. De ha már kénytelenek voltak elfogadni, hogy az országban nem akarja mindenki ugyanazt, biztosra vették, hogy a “magyar” párt vagy szövetség mellett csak jelentéktelen más erők fognak vegetálni. Az MDF egyik országos gyűlésére, 1989. márciusban megjenlent egy újságformátumú kiadvány, aminek a karikatúráján az MDF hatalmas tölgyfájára a parányi, szemüveges, gérnya SZDSZ emelte játékbaltáját, há-há. Az, hogy 1990-ben mégiscsak kétosztatú pártrendszer alakult ki, ahol ráadásul az SZDSZ majdnem olyan erős volt, mint a Fórum, mélységesen megdöbbentette az alapító atyákat – Csoóri Nappali Holdját ennek a fényében, a nemzeti egység széthullott illúziójának dokumentumaként kell olvasni.

Hogy az EE nem azonos a rasszizmussal, azt a Fidesz útja bizonyítja. Ennek a pártnak a vezetőitől merőben távol áll minden rasszizmus. (Más kérdés, hogy arcrebbenés nélkül kihasználják, ha kell.) Viszont labanc -> kuruc eltolódásukat mi sem mutatja jobban, mint a terminológia változása. Kezdődött azzal, hogy 1998-ban minden mondatba háromszor belerakták a “polgár” szót. Ez határozottan nacionalizmus-semleges, határozottan jobboldali hívószó (kerülték, mint a forró kását, de a “polgárok” valójában a középosztály fedőneve.) Ehhez társult a nagyon is katolikus szellemű Szent István- és Szent Korona-kultusz, a jobboldalra szavazó Dunántúl preferálása, az építkező-nacionalista Széchenyi-terv (megint egy nem-kuruc előkép). A lehetséges fordulatot csak az “idegenszívűek” emlegetése és a különféle kuruc segéderők felhasználása jelezte. 2002-től, a kuruc harcmodor átvételével párhuzamosan a “polgárok” mantrázását felváltotta az “emberek”-é, ez pedig a komcsi hangzásúnak ítélt “nép” fedőneve volt. Közben az olyan jelszavak, mint “a haza nem lehet ellenzékben”, a kettős állampolgárságról szóló népszavazás par excellence EE-kampánya, a Nemzeti Petíció, Konzultáció, kutyafüle mind azt szuggerálták, hogy akármit mondanak a demokratikus választások a pártok szerinti megosztottságról, létezik egy misztikus nemzeti egység, amit a többpárti parlament nem fejez ki. Vagy legalábbis léteznie kellene. Majd amire kevesen figyeltek: 2004/2006-tól az “emberek” fokozatosan “magyar emberek”-ké váltak. Ezt ismétli a kommunikációs gépezetn örökösen és hangúlyosan, arra utalván, hogy a kormány és hívei nem magyarok. Ami akkor értelmezhető egyáltalán, ha elfogadjuk az etnikai esszencializmust. (Teljesen fölösleges azt várni, hogy a Fidesz vezetői elhatárolódjanak a beszikkadt fikától, hiszen ugyanazt mondják: vannak, akik magyarok, és vannak, akik nem vagy (nem érvényesen) magyarok. A különbség annyi, hogy a fika, vélhetően üzleti meggondolásból, vagy mert nincs új ötlete, és csak a régieket tudja reciklálni, beleírja a tabuszót. “Olyan, mint mi, csak volt egy rossz lépése, hát Istenem.”)
Én meg nem vagyok hajlandó elfogadni. Nem azért, mert szélsőjobboldali nézet, hiszen nem az. Hanem mert alaptalan álomkép, a nemzet megmentése címén a nemzet gyötrése, megalázása és megrablása.