Mielőtt visszatérnénk Bibóhoz és a kisgazdákhoz, egy kanyar a múltba. Ott tartottunk, hogy jozefinizmus. II. József – minő Gyurcsány-analógiák! – a “túl későn, túl gyorsan, túl sokat akaró” reformerek őstípusa. Aki valami megátalkodott önfejűségből kifolyólag “nem egyeztet”. És ezért teljes kudarcot vall.

De II. József vissza nem vont rendeletei (türelmi, jobbágy) mégiscsak üdvös hatással voltak a birodalom, főleg persze az örökös tartományok további fejlődésére. Hogy miért nem egyeztetett, miért hagyta ki a magyar (rendi) országgyűlést? Lássuk a programot:

1. Központosítás, vármegyék gyengítése – a magyar nemesség tömegeinek mása sem volt politikailag, mint a vármegye. Az ellenállás kiszámítható, leszerelhetetlen, egyeztetni fölösleges.
2. A német mint hivatalos nyelv. Ez irreális volt magyar viszonylatban, “Azannya második Jóska” megoldhatta volna a központosítást nélküle is, kompromisszummal. De gondoljuk meg, hogy a modern nacionalizmus csak ekkor volt születőben, a magyar nemesség pedig nem olvasott külföldi elméleti műveket sem (föl is háborodott volna Herderen), úgyhogy az efféle fejleményekről mit se tudott.
Olyan optikai csalódás keletkezhet, mintha a magyar nyelvet és kulturális jogokat féltették volna. Dehogyis. A hivatalos nyelv a latin volt, egyben a közvetítő nyelv a fölényben lévő magyar kisebbség és az alárendelt, nem magyar többség között . A magyar nemesség első reflexből nem az anyanyelvét féltette, hiszen sokan írni-olvasni sem tudtak se magyarul, se máshogyan, nem is a magyar kultúrát akkori gyatra állapottyában, hanem a politikai privilégiumait. Mária Terézia idején a nemesség már vígan németesedett elfele, és nem voltak nemzeti fenntartásai. Vajon azzal reagált most a németesítő szándékra, hogy fejlesztette a magyar iskolaügyet, az anyanyelvi oktatást? Ugyan már. Az iskolaüggyel hagyományosan az egyházak foglalkoztak, és a Habsburgok: Mária Terézia és II. József.
A kulturális ellenállás fő formája az volt, hogy a nemesurak és -asszonyok felfedezték a magyar viseletet, a bocskai korabeli megfelelőjét, és ha olyanjuk volt, megverték, aki mást hordott.
3. Cenzus, birtokösszeírás: ez volt a fő sérelem. A nemességet meglegyintette az adómentesség elvesztésének szele (vö. a kormány rossz gazdaságpolitikát folytat, nyomorba taszítja a Magyar Családokat, és sarcot vet ki a Zemberekre). De győzött az ország, József halála után népünnepély keretében elégették az összeírási íveket, adómentesség maradt, gazdaság tengődött.

A hungarus jozefinisták érthetően főleg nem a nemesség és nem a magyarok közül kerültek ki, bár pl. Kazinczy is jozefinus meggyőződésű volt, sőt sokkal később Arany János sem tagadta szimpátiáját. Végül is mindegy, II. Józsefnek rossz volt a történelmi sajtója, mert főleg olyan történészek írtak róla, akik a sértett, ám hangadó kisebbséget képviselték. A jozefinisták csak az abszolút szakértőket érdeklik, egy szinttel lejjebb már besorolják őket a kuruc-labanc ellentétben a labanc oldalra. Pedig mindent summázva, inkább igazuk volt, mint nem.

Itt érünk a lényeghez.

A magyar történelem és politika fogalmi keretezését máig meghatározza a kuruc-labanc ellentét. Ahol a kuruc a privilegizált oldal. Kuruc jó, labanc rossz. Hozzá kell tenni, “hogy ki a labanc”, azt a kuruc “mondja meg”. A labancot a kuruc csinálja. Nemcsak az ellenséges hadseregbe tettleg beállók és az aulikus főurak a labancok, hanem bárki ebbe a skatulyába kerülhet, akire nem terjed ki az igen szűkös kuruc tolerancia, és aki nem osztozik a kuruc összetartásban. Lehet bármilyen erős benne a nemzeti érzés, két biztos kritérium elegendő ahhoz, hogy az alanyt a labancok halmazába száműzze: a) ha szóba áll az Ellenséggel, ne adj’ Isten megegyezik vele, b) ha bármi rosszat mond valamely kuruc bálványról (mint mondjuk Kemény Zsigmond vagy a fiatal Szekfű Gyula):

Kezdjük az elején. A Rákóczi-felkelés nemzetközileg elszigetelt volt, kezdettől esélytelen. Nyolc év hadakozás, eredmény: nettó semmi. Károlyi Sándor “árulása”, a szatmári béke (amiről azt se tudja szinte senki, hogy létezett, nem hogy nemzeti ünnep volna) Magyarország eddigi történetének leghosszabb békés, a szó szoros értelmében építkező korszakát hozta el, lényegében represszió, bosszúhadjárat nélkül, a nemzeti identitás megőrzésével, kiterjedt belső autonómiával, lassú, de biztos gazdasági és civilizációs fejlődéssel. Később Mária Terézia minden idők egyik legnagyobb és legnépszerűbb magyar uralkodója lett.

1790-ben viszont a sértett kurucos dac és a gyűlölt ellenség vesztén érzett mámor 35 éves pangásba torkollott. A magyar gazdaság és kultúra tudatos bénítása ellen aztán a nemességnek sok szava megint nem volt.

Utána jött szép reformkorunk, Tokfalvi ténsúr egyik kedvenc korszaka, mikor már annyira ordító volt a lemaradás, hogy röpke negyedszázados társadalmi vitát követően, a bécsi forradalomtól megijedve, alig 60 évvel II. József után a nemesség elkövette a minimális továbblépéshez szükséges enyhe öntökönszúrást: bevezette a közteherviselést + felszabadította a jobbágyokat, komoly 13 évvel megelőzve még Oroszországot is.

1848 mint szabadságharc megint csak elszigetelt volt nemzetközileg, sikerre semmi esélye. Annál is inkább, mert a magyar kisebbséget képviselő nemesi kisebbség-2 nem hogy bánni tudott volna a többséget alkotó nemzetiségekkel, de még a problémát sem észlelte még vagy kilencven évig. Eredmény: a nemzeti függetlenség szempontjából nettó semmi, sok véráldozattal és utóbb szenvedéssel, valamint néhány fontos társadalmi-gazdasági reform, amit most Bécs megtartott, és ami 60 évvel korábban ugyanettől a Bécstől nem kellett.

Megint jött egy konzervatív irányból indított kiegyezés, lemondás a szuverenitás nagy részéről. Eredmény: újabb hosszú, békés periódus, lassú, de biztos gazdasági és civilizációs fejlődés. A lakosság választójoggal rendelkező 6%-a azonban belefáradt, hogy ilyen hosszú időre felülkerekedett jobbik énje, úgyhogy 1905-ben hatalomba szavazta a kiegyezést alapjaiban elvető (nem kormány-, hanem rendszerellenzéki) Függetlenségi Pártot. Az eredmény: rendszerváltás helyett darabontkormány, majd egy kompromisszum Béccsel (a választójog kiszélesítésétől félve), és egy elég tehetetlen, de annál kártékonyabb, 48-as gerincű koalíciós kabinet, amelyik Nemzeti Bankot nem tudott létrehozni, viszont a Lex Apponyival a nemzetiségekkel való megállapodás akkori, maradék elenyésző esélyének is véget vetett. (Apponyi ugyanúgy a magyart akarta megtenni közvetítő nyelvnek a magyar kisebbség és a nemzetiségi többség között, mint II. József a németet. Csoda, hogy a nemzetiségek ugyanúgy felhördültek, mint annó a magyarok? Perszehogy csodás történelmi elitünk éppen Apponyit küldte Trianonba a helyzet megmentésére.)

A folytatást egyelőre nem elemzem. Csak annyi, hogy az 1956-os szabadságharcban az előző kettővel közös elem volt a nemzetközi elszigeteltség, a realitások nem ismerete és tudomásul nem vétele (Békés Csaba írja le, hogy éppen a fegyveres felkelőknek volt a legkevesebb fogalmuk arról, mik az esélyeik az adott világhelyzetben), a sikertelenség és a hiábavaló véráldozat.

Ez a kuruc-labanc megkülönböztetés egy kicsit hasonlít a lengyel romantikus-pozitivista ellentéthez. Sajnos, nincs rá jobb terminus.  A dualizmus korában és a két háború között a levegőben volt a Dunántúl-Alföld, katolikus-protestáns szembeállítás, párhuzamosan a Bécshez fűződő kétféle viszonnyal; ez a legtisztábban Szekfü Gyula nagymagyar-kismagyar tipológiájában nyilvánul meg. Ez jellemzően az akkori értelemben konzervatív, illetve konzervatív liberális szerzőknek volt evidencia. De pontosan az 1930-as évektől, amikor az óliberalizmus tartalékai végzetesen megfogyatkoztak, és az egyensúly a kuruc oldalra billent, kiderült, hogy a hasadás sokkal tartósabb és mélyebb annál, mint azt a Bécshez való viszonnyal magyarázni lehetne.
“Kuruc” tehát az, akit nem a gazdasági és kulturális elmaradottság, hanem a jogok, konkrétan a privilégiumok sérelme hajt ellenállásra, ezért az ellenállás formája nem a gazdasági és kulturális építkezés, hanem a “jogvédelem” és a szimbolikus-sérelmi politizálás. (A szimbólumokhoz: a II. József halálán ujjongó nemességnek semmi baja nem volt az akkulturációval és a szuverenitás hiányával Mária Terézia alatt, amíg József el nem vitte a koronát.) Mindez békeidőben. Egyébként pedig a kurucból időről időre kitör a szabadságvágy, militáns kisebbségek által, rossz helyzetfelmérés alapján elindított, elszigetelt, esélytelen, sikertelen és súlyos áldozatokkal járó felkelések, minden épeszű határon túl folytatott fegyveres harc formájában. Ilyenekről emlékezünk meg négy mai nemzeti ünnepünk közül kettőn. Már amennyiben a rituális pártnagygyűlés, illetve a füttyögős-tojásos-Molotov-koktélos brigád fiestája nemzeti megemlékezésnek tekinthető..

“Labanc” az, aki semmivel sem rosszabb magyar, de kezelni tudja a dacreakcióját, mert vannak fontosabb értékek. Tisztában van azzal, hogy ki az erősebb, és igyekszik a lehető legjobb megállapodásra jutni vele, ahelyett, hogy forradalmat csinálna vagy háborúzna ellene. És ennek eredményeként / ennek érdekében a tartós gazdasági és kulturális építkezésre fordítja energiáit. A magyar történelem nagy labanc eseményeinek évfordulója nem ünnep.

A kurucok szeretik hazaárulózni a labancokat. Miközben amit a kurucok csinálnak, objektíve gyakran nem több esztelen hazaárulásnál.

Hasonlítsunk össze két leírást:

Az alföldi egzisztencia ideiglenessége minden megnyugvást és megállapodást, minden biztos és határozott helyet és törvényt, rendet és állandót nemcsak nem tűr el, de azt megellenzi és árulásnak érzi… A szegénylegény társadalmon kívüliség, ez a sajátságos egzisztenciája, akihez képest mindenki más, aki letelepedett és megállapodott, árulónak látszik… Amikor a szegénylegény életforma a kuruc háborúk idején járvánnyá lett, kitűnt, hogy mindenki tudja, mit jelent e végzet mellett kitartani. És labancnak, vagyis zsírosparasztnak és kupecnek lenni mindig annyit jelent, mint elárulni – nem a szabadságot, mert az nem volt soha, de a szabadságra való sóvárgást és a véglegességgel szemben tanúsított ellenállást, elárulni – nem azzal, hogy a fogságba beleegyezett, hanem hogy szövetkezett a fogház őreivel… az Alföld embere gyanakvó és bizalmatlan és alattomos és irigy és elzárkózik és csak magát menti, minden egyebet veszni hagy.

(Hamvas Béla: Az öt géniusz )

Mindig mosolyogtam a pesti flaszteron vagy az Alföldön nagyon is szűkkörű (hogy jelleméről ne szóljak) Erdei bűvkörében oskolázott történetszociológusokon. Meg legalább annyira a kuruckodó s hozzá mélymagyar történészeken. Mária Terézia alatt épített elemi iskolába jártam, mint déd- vagy ükapáim is. Csak az ablakokat nagyobbították, a tetőt meg a padlót cserélték… Nem volt ez a vidék az én gyerekkoromban sem habsburgiánus, sem antihabsburgiánus. Mítoszoktól, kultuszoktól, hisztériáktól idegen világ. Dolgos, okosan gazdálkodó, takarékos, szolíd formák között élő nép. Névnapi, lakodalmi hejehuják éppúgy ösmeretlenek, mint duhaj verekedések, kerítés-ugráló szerelmi históriák, amik Móricz Naturália nevű tartományában oly elengedhetetlenek… Itt, ezen a vidéken az ökör neve volt a betyár, Sobri Jóskát “zsiványként, Savanyó Jóskát meg még csak nem is “rablóként”, hanem közönséges “tolvajként” emlegették, ha egyáltalán emlegették.

(Németh G. Béla: Beszélgetés Czirák Péterrel)

Nem kérdés, hogy konzervatív (egyáltalán, józan) fejjel melyik a szimpatikusabb. Feltűnő, hogy az NGB által leírt dunántúli katolikus világ mennyivel közelebb van a Max Weber-féle protestáns etikához, mint a keserűen kálomista alföldi “kuruc” értékrend. (Talán nem egészen véletlenül. Amikor egy skót presbiteriánus barátomnak mondtam, hogy Magyarországon és Erdélyben kálvinista püspökök vannak, egyszerűen nem értette.)

Mindezek után egyértelmű, hogy a “kuruc jó, labanc rossz”, ez az axiómának elfogadott mögöttes állítás nem igaz. Hanem olyan kijelentés, amit nem indokolhat más, mint hogy jelenleg bizonyos értelemben a kurucoké a hatalom.

Fel kell tehát borítani, és ki kell mondani: “labanc jó, kuruc rossz”. Vagy mert liberális konzervatívak vagyunk, és türelmetlenségünket, dühünket illendőnek tartjuk fékezni: “labanc jó, kuruc nem jó”.

Még jobb, ha az ellentéttel leszámolunk, és nevén nevezzük a két gyereket, szétcincáljuk és leírjuk, hogy miről szól a két fogalom valójában. Illetve milyen hatalmi játékok miatt szól arról, amiről szól. (Mondtam, a kuruc csinálja a labancot, tehát elég a “kuruc” változásait nézni. A labanc mindig éppen az, ami/aki az aktuális kurucnak nem tetszik.)

Ellene lehet vetni, hogy az ilyen szubverzió elvben nem lehet konzervatív, de gyakorlatilag sem, mert hagyomány az, amit annak tudnak/hisznek. A korábban jellemzett középosztály pedig meg van győződve róla, hogy az ő hagyománya a kurucság. Azzal szembesülünk tehát, hogy egy tisztán konzervatív tartalom – a labanc mivolt – kerül a hagyománnyal szakító “baloldal” pozíciójába. Hasonlít ez a helyzet a liberalizmus nagy paradoxonához, amit egészen vulgáris szinten is a liberálisok orra alá szoktak dörgölni: hogyhogy nem véditek foggal-körömmel a szabadság ellenségeinek szabadságát? Miféle liberálisok vagytok? (Szerintem, ha védik, akkor hülyeféle liberálisok.) Ez esetben, hasonló alapon, mint a hagyománytisztelő konzervatívnak az lenne a dolga, hogy ölbe tett kézzel nézze, amint a mai kurucok összehoznak egy 1849-60-hoz, 1905-20-hoz, 1944/1945-1956-…-hoz hasonló nemzeti katasztrófát. Mert bennük van.A félévszázados ritmus se hibádzik. De a magunkfajtában erősebb a nemzeti érzés, a haza féltése, semhogy ezt tétlenül nézhetnénk. És megtaláljuk a módját, hogyan bontsuk le a kuruc hagyományt a mai formájában. Az ugyanis, bármit hisznek a vakbuzgó kurucok, nem ősrégi, szerves fejlődés terméke, hanem erőszakos, nagy részben kommunista állami beavatkozásé. Mint ilyen, konzervatív szemszögből gyanús, részben érvénytelen.

Nézzük csak. A Horthy-rendszer látványos gazdasági és – amíg Hitler karjaiba nem ájult – politikai sikerének egyik titka valószínűleg a kuruc és a labanc hagyomány fúziója. Az antikommunista egységfront és a nemzeti szuverenitás értelmetlenné tette a 67-esek és 48-asok szembenállását. A legitimisták tiszteletre méltó konzervatívok voltak, de mivel Bécs többé nem volt hatalmi központ, nem nőhettek nagyobbra politikai szektánál. Bethlen a Függetlenségi Pártból jött, és református volt, de szakasztott úgy viselkedett, mint egy dunántúli katolikus nagybirtokos: leszerelte az öntevékeny nemzet (ezúttal: faj) -védők szabadcsapatait, a kuruc frankhamisítókkal szemben, az ország érdekében kiegyezett az erősebbel, a győztes nyugati hatalmakkal, és tető alá hozta a népszövetségi kölcsönt .(Magyarország egyik valóban legnépszerűbb embere ekkor egy bostoni globalizátor, Jeremiah Smith, aki a kölcsön felhasználását ellenőrizte: egy Budapesten rezidens amerikai dirigált a magyaroknak, elvonva a magyar parlament jogkörét – és mégis szerették, tisztelték. Képzeljük el ugyanezt ma.) Március 15-ét nem más, mint Klebelsberg Kunó gróf tette nemzeti ünneppé 1927-ben (úgy van, az első nyolc évtizedben nem volt az), mintegy domesztikálva, megfosztva ellenzéki karizmájától a mindig is meglévő Kossuth- és Petőfi-kultuszt.

Ez a nagyon szerencsés egyensúly az 1930-as években kezdett megbomlani. Az addig elsősorban a nacionalista egység tökéletes megvalósulásának tartott 1848-49 képzetét (vö. Talpra magyar!, A kőszívű ember fiai, a Szent Korona elásása a Habsburgok elől) a népi írók kezdték el bal felé tolni, az addiginál sokkal jobban hangsúlyozva, nem kevés belemagyarázással, a szociális – paraszti/polgári – forradalom elemét. (Lásd Illyés Petőfi-életrajzát.) Ez egybeesett a III. Internacionálé népfrontpolitikájával, amikor is a kommunisták hirtelen felfedezték a nemzeti hagyományokat, és rájöttek, hogy 1848 kiválóan beilleszthető “a minden történelem osztályharcok története” marxi koncepciójába. (Ez a felfedezés sajátosan találkozik Alexander Bach – a korszakos – meggyőződésével, miszerint 1848-at a zsidó kommunisták csinálták.) Így lett a moszkvai magyar adás Kossuth-rádió, s úgy hívják mostanáig, így lett nekünk Kossuth-díjunk, Petőfi laktanyánk meg egy csomó Táncsics téeszünk stb. A Rákóczi-szabadságharc – különös tekintettel Esze Tamás talpasaira – és a forradalmi 1848 – Pilvax, Táncsics kiszabadítása, “Feltámadott a tenger” Illyés forgatókönyvével, Lamberg szívében kés stb. – a Rákosi-rendszer hivatalos előtörténetének a részévé vált. A népivé tett kuruc bekerült a kommunista hatalomba. És fordítva: a bácskai boltosfi rezsimje népi-rebellis cafrangokat öltött, ez volt hivatva képviselni nemzeti jellegét.. Kik voltak a papírpénzeken? Nem ám a munkásmozgalom hősei, hanem Petőfi, Dózsa, Rákóczi, Kossuth. De sem a népi, sem a kommunista kánonba nem fért bele Széchenyi vagy Deák, aki arccal Bécs és a Nyugat felé fordult, és Magyarországot nem a dzsucse jegyében akarta felvirágoztatni. (Az utcáikat meghagyták, mert hát mégis volt valami közük 48-hoz – de gyanús, hogy nem csináltak forradalmat, polgárháborút, nem akartak elszakadni stb.)

1956 már egyértelműen ezt a plebejus forradalomnak átstilizált március 15-ét másolta. A Parasztpárt egyenesen Petőfi Párttá keresztelte át magát. (Szentségtörés, de ide kell írnom: Elgondolkozott-e valaki, hogy a többnyire hátrányos helyzetű, anómiás hátterű pesti srácok honnan vették a fegyveres ellenállás magatartásmintáit? Nem lehetett személyes tapasztalatuk az 1944-45-ös ellenállás semelyik változatáról. A válasz, szerintem: a kor fő kulturális tápláléka a mozi volt, kb. olyan szinten, mint ma a tévé, a magatartásmintákat pedig feltehetően a kommunista filmipar termékeiből vették, a szovjet partizánfilmektől a Rákóczi hadnagyáig. Ami a Köztársaság teret illeti, a lincselésre nem a nyilas terror adott példát – az ugyanis állami terror volt – hanem az 1945-ös “népítéletek”. )

A Kádár-korszakban, amikor megszűnt a forradalmi hevület, és – Illyés meg hívei szavával – “békés építkezés” zajlott a “szélárnyékban”, a Nyugat pedig többé nem a Sátán volt, hanem legitimáló tényező és a hitelek forrása, enyhült ez az egyoldalúság. Széchenyi és a nagy kompromisszumkötők, Deák, sőt Bethlen Gábor mint Kádár-előkép (nézd csak a stáblistát…) ázsiója megnövekedett. Az István a király a labanc elv diadalát képezte le, perverzül következetlen dramaturgiával. Az elitebb szellemi berkekben megkezdődött Bethlen István és Szekfű Gyula rehabilitációja. Nem volt, viszont változás a közoktatásban, amin a mai derékhad felnőtt (többnyire a tankönyvek, de a végén inkább már a tanárok többsége miatt – bár sohasem felejtem el Nyugat-hívő magyartanárom gúnyos szövegét “Petőfi elvtársról”), sem a népi értelmiség körében, amelyik az 1990 utáni jobboldal egyik fő ideológiai súgója lett. A politikában a régi vágású Kossuth-hívő Szabad Györgynek, és nem a Szekfű-tanítvány Kosáry Domokosnak lett szava. (Szabad tanár úr erről külön gondoskodott is.) Mindkettőt elkezdték kiadni a 80-as évek második felében de lobogónk Bibó lett, és nem Szekfű. Van valami tragikomikus abban, hogy a Fidesz-keménymag a naív balkuruc, kiegyezés- , “reakció”-stb. ellenes Bibóról elnevezett szakkollégiumban, a belügyérvő védőszárnyai alatt, romantikus közösségi szellemben sajátította el a demokrácia alapelveit.

A mai állapotra rendkívül jellemző: Gyurcsány tavaly, ünnepi beszédében meg merte említeni azt a tényt, hogy amiből 1848-ban csakugyan – jogilag megfoghatóan – lett valami, az nem a pesti forradalom, a népi felbuzdulás volt (tegye föl a kezét, akinél a Kádár-korban nem a Nemzeti dal megírásától a Bánk bán előadásáig tartott az iskolai megemlékezés), hanem az országgyűlésben elfogadott, Bécsben elfogadtatott, régen kész reformkoncepció, az április törvények. Ez a labanc eretnekség annyira felháborította Csoórit, hogy megírta cefetül antidemokratikus nyílt levelét, amiben meghirdette a “jelképesen szólva szellemi és morális felsőház” létrehozását. A kapcsolódó mozgalom természetesen a Dunamenti Református Egyházkerület székházában alakult meg, és katolikus meg evangélikus püspükökön kívül részt vett benne – többek közt – a Kádár-korszak összes nemzetivé transzformálódott lumenje, Mádltól Pozsgayig, Járaitól Martonyiig. A legkülönfélébb irányokból jött aláírók névsora jól szemlélteti a magyar értelmiség elkurucosodását; benne a történelmi keresztény egyházak klérusával és immár a gazdasági elit egy részével. Ilyen egyoldalúságra eddig nem volt példa. (Mit írtam a jobboldali pólus kieséséről?) A magyar értelmiség másik részének gyengeségére pedig az a jellemző, hogy a szellemi, erkölcsi és demokratikus szegénységnek ezt a bizonyítványát az úgynevezett balliberális média nem fogadta a Csoóriéhoz mérhető felháborodással, és a sokadik “Stop Racism!” kampány helyett nem indult “Stop Idiocy!” és “Stop Authoritarianism!” kampány. Nem is lesz stop.

Úgy képzelem ezt, mint egy több szintes házat: a hagyományos, nemesi – nekikeseredett és egoista – kuruckodás (ahogy Széchenyi mondta, “komondoroskodás”) szerkezeti alapjaira ráhúztak egy teljesen más stílusú népi-rebellis emeletet. (Illyésék eredetileg az “úri Magyarország” ellen léptek fel, amibe bőven beletartozott a nemesi kuruc dac hagyománya, másfelől 1790-ben egy Táncsics- egy Petőfi-szerű egyéniséget a magyar hazafias bíróságok rövid úton akasztófára küldtek volna, 1890-ben meg huzamosabban börtönbe). De attól ez még ugyanaz a ház, lakói kis- és nagygyűléseken kvaterkáznak, mindkét emelet minden lakásában otthon érzik magukat. Sőt, most már kimehetnek levegőzni a tetőteraszra is, amit mindennek a tetejébe a posztmodern baloldal alakított ki magának, festői örökzöldségekkel, önfeledt magabiztossággal és eszméletlen, savonarolai doktrinérséggel. Itt harmonikusan egyesül a zöld, alterglob, ATTAC-os eszmekör a Hamvas által leírt “elzárkózik, csak magát menti, minden egyebet veszni hagy” alföldi mentalitással. Minden létező – másutt bevált – újdonság “ilyen eddig nem vót, minek e” alapon való dühödt ellenzésével, a leghagyományosabb zsugorisággal és neurotikus gyanakvással, a “ha pízbe van, nem kő!”, a “mit keres itt a némettye?!”, a “nem árujjuk burkusnak a szent haza főggyit” és főleg a “sugaraznak, a Tejfölössy doktor úr is megmondta!” jelszavaival. Ez az az ország, ahol ritka kutyatejfajok védelmében és tyúkólak várható értékcsökkenése miatt nem épülhet a körgyűrű, miközben Budapest fulladozik. Ahol a fegyveres erők főparancsnoka és az Országgyűlés elnöke lép fel a NATO-kötelezettségek teljesítése ellen, csakazértse. Ahol egyetlen törpe szakszervezet ismételten meg tudja bénítani az országot (nettó eredmény, a hagyományokhoz híven: semmi). Ahol a termőföld ugyanúgy nem lehet teljes értékű gazdasági tényező, mint amikor Széchenyi megírta a Hitelt. Ahol a “környék lakossága” nem a Köki nevű mocsokhalom ellen tiltakozik – mindenki, aki tömegközlekedéssel jön be a repülőtérről, ezen kénytelen átlábalni – fővárosunk méltó névjegye), hanem az ellen, hogy a helyébe rendesen takarítható plázát építsenek. Mert akkor mi lesz a zöldterülettel. (A micsodával ?!) A nemzeti dac egy érdekes, új generációs példájára Elefánt hívta fel a figyelmet. Vagy itt van egy sikeres civil akció, tüneményes. A neokuruc tetszése szerint kapja elő szűre ujjából a “nálunk minden sz.r” és a “minden, ami külföldi, sz.r”; a “rohadt állam, rohadt multi, már megint csak elvesz tőlünk, de mi nem hagyjuk”, és a ” rohadt állam rohadt multi, már megint a nyakunkba akar sózni valamit, de mi nem kérünk belőle, mer’ mit akarhat ezzel?” kártyát.

Meg lehet nézni, hogy az első két szint mennyit használt végelszámolásban a hazának, és most kezdjük kitapasztalni a tetőterasz áldásait. Az átjárás teljes, egységben az erő. A leggyönyörűbb példa Morvai Krisztina, aki a családi erőszak elleni posztmodern feminista fellépéstől, Mehmet Karcsika “megmentésétől” a (mellesleg arab férfiak által) durván elnyomott palesztin nők kubai és kínai szövetségben történő genfi megoltalmazásán át jutott el odáig, hogy Bocskai-kosztümben bazsalyogva legyen a kődobáló béközép istápja. (Akit “Gyurcsány tanított meg, mit jelent magyarnak lenni”. Sokáig ráért neki, hogy megtanulja.) Amikor a katalán lovagoktól származó Gaudi-Nagy vagy a Werbőczi-fan Grespik “jogot véd”, akkor tulajdonképpen ugyanazt csinálja, mint mondjuk egy 1838-as megyegyűlésen a helyi bunkó köznemesi brancs, amelyik “gravamen! gravamen!” kiáltásokkal fojtja bele a szót az államot képviselő alispánba, saját maga és bocskoros cimborái abszurd előjogainak a védelmében. De mi már a neokuruc korszakban élünk: Werbőczitől Che Guevaráig, gróf Wass Alberttől Michael Moore-ig van itt három szinten szinte minden, ami nem “polgári”. Hanem vagy pre-, vagy poszt-, vagy antikapitalista, a legnagyobb békességben.

Mit tud ezzel a mámorosan agresszív és gügye offenzívával szembeállítani a mai baloldal és a mindig is maroknyi eltökélt liberális? Vagy nem is akar semmit, vagy csak valami steril, “flaszteron nőtt”, jó esetben generálnyugatias elméletet és értékrendet. Rossz esetben UHT szocializmusnosztalgiát. Mivel nem ismeri a magyar hagyományt, a kígyótól megbűvölt nyuszi rettegő áhítatával nézi azt a ragadozó magabiztosságot, amit az eleven és fejlődő – egyre újabb rosszindulatú hülyeségekkel feldúsuló – nemesi kuruc hagyomány energiája ad a beszűkült tudatú középosztálynak.

Megjegyzem, a rendszerváltás óta az összes – nem túl sok – olyan jobboldali politikus, aki szembe tudott menni a kuruc tébollyal – sőt, mint Antall, képes volt valamennyire megzabolázni pár kulcsfontosságú évre -, dunántúli katolikus miliőből jött. Nem a hit mélysége a fontos, hanem az etika. Egyébként kezdetben a Fideszre is a nyugatmagyar mentalitás volt jellemző, még a jobboldali fordulat után is. Ez nyilvánult meg a Széchenyi-kultuszban. (Bár voltak rosszat sejtető kurucos hadmozdulataik, az egész értékrend nagyon hasonlított arra, amit NGB leírt. És emlékezzünk Szamóca dühödt Kossuth-ellenességére!) A 2002-es választási vereség aztán úgy elfújta a széchenyizmust, mintha sose lett volna, Orbán a nemzeti-plebejus ellenálló, a Hamvas-féle titoktudó alföldi szegénylegény szerepét vette föl, és tartja azóta is. Újabban egyenesen Kossuth reinkarnációja (mit szól ehhez Eperjes?), meg Petőfié is. Szemben a “Helytartótanáccsal”.

Az inga biztosan visszalendül, csak kérdés, hogy mennyi időbe telik, és mi történik közben. Amíg a “labanc”, “pozitivista” Magyarország: a “mítoszoktól, kultuszoktól, hisztériáktól” mentes, “dolgos, okosan gazdálkodó”, építkező (és nem sérelmi-) nacionalista Magyarország és politikai képviselete nem artikulálja magát a kuruc, “romantikus” Magyarországgal szemben, és nem válik legalább egyenrangúvá vele, addig marad a Nagy Parlag. Dudva, muhar, kerítésugrás, lakodalmi bicskázás, betyárkultusz, a kielégületlenség hisztériája, a világtörténelem legpitiánerebb és legbutább népszavazása alkotmányos (!) népítéletnek (!) kikiáltva, gyanakvás, irigység, “minden mást veszni hagyás”. Egyszóval a hazaárulást kiáltozó masszív hazaárulás. Az is egy hagyomány. A mostani kormányoldal ezzel a hagyománnyal szemben béna és gyáva.

Azt fenntartom, hogy Magyarországot az 1989-ben létrehozott, saját politikai rendszere teszi (tette) tönkre, és nem az emberek rosszasága. De ebből – látványos összeomlással vagy anélkül – nem látok más kiutat, mint hogy a szerves “labanc” hagyomány erőre kap, és deklaráltan szembefordul a most már közjogilag szentesített neokuruc uralommal. Akkor majd legalább lehet választani, lesz miről szavazni.