A 10. rész elején, a középosztály magatartásának elemzése előtt kibontatlanul maradt:

"Lengyelországban a jobboldali ellenzékiségnek szilárd bázisa volt a katolikus egyház. Magyarországon a katolikus egyház (és a többi történelmi egyház) nem volt sem szilárd, sem bázis.

Csehszlovákiában a jobboldali ellenzékiségnek fix, vállalható viszonyítási pontja volt a két háború közötti liberális demokrácia. Magyarországon ilyen nincs.

Erről a kettőről (nevezzük szervezeti tényezőknek) majd legközelebb."

Nézzük: A rendszerváltó ellenzékiek azt választották az erkölcsi legitimálás legfőbb érvének, hogy ők aztán leszámolnak az 56-ot eltipró Kádár-rendszerrel. Az MSZP utóbb sorozatos gesztusokat tett , de alapjában véve nem vette át ezt az érvet , mint Horn Gyula esete mutatja. A forradalomra mint politikai előzményre manapság a self-appointed jobboldal hivatkozik. Ez azért fals, mert 56-nak összesen két fontos jobboldali eleme volt: Mindszenty kiszabadítása és rádiószózata, illetve a Kisgazdapárt aktivizálódása. Mindkettőnek sok baj volt az előzményeivel, és hosszú távon egyiknek se lett folytatása. Egyébként a Mindszenty-beszéd egyáltalán nem olyan "vissza a középkorba" stílusú, mint amilyennek a Kádár-kori propaganda – a beavatkozást igazolandó – tartós hatással lefestette. A prímás az egyházi intézményeket követelte vissza és nem a földet (ez így is teljesült Antall idején), osztálynélküli társadalomról (!), jogállamról beszélt, "szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon"-t emlegetett. Más kérdés, hogy – az utólagos agitproptól függetlenül – a forradalom baloldali légkörében még ez is meghökkentően hathatott. (Eleve: Mindszenty és bármilyen forradalom – tűz és víz.)

A katolikus Püspöki Kar tökéletes Kádár-kori gerinctelenségét (ami kisebb-nagyobb mértékben a többi történelmi egyházra is áll) a mai püspöki kar oldaláról Rákosiék terrorjával magyarázzák (ez sújtotta a kisebb történelmi egyházakat is). Vagyonfosztás (nemcsak a földbirtok elvétele), vallási egyesületek stb. betiltása, Pócspetri, Mindszenty-per, iskolák államosítása, szerzetesrendek feloszlatása, szerzetesek és apácák internálása, egyáltalán: manifeszt egyházüldözés, kíméletlen ateista és "antiklerikális" propaganda és terror. Kádár stratégiaváltásának eredményeként a megcsonkított katolikus klérus viszont nagyjából úgy működött, mint a világi középosztály, csak még szorosabb együttműködésben az állammal: vallásügyi bürokraták és szakemberek voltak, az általános erkölcsi és szellemi pangás jegyében. Az erkölcsi állapotokról nem akarok anekdotákat mesélni, sokan tudnának, elég legyen annyi, ami nyilvános: Mindszenty utolsó két éve (a Vatikán Kádárék nyomására megtagadta a prímást, így szabaddá vált az út egy rendszernek parírozó főpap bíborossá kreálása előtt), a Bokor bázisközösség üldözése. (Rendkívül jellemző, hogy Pócspetri történetét a zsidó dokumemtumfilmes, Ember Judit elevenítette föl, Bulányi mellett pedig a marxistából lett szociálliberálisok köre, a Demokratikus Ellenzék állt ki.) A szellemiekről annyi, hogy a rahneriánus – lényegében a modern teológia középútját képviselő – Nyíri Tamás hazai berkekben szélsőséges, érthetetlen újítónak számított. Hogy az egészet mennyire átszőtték a belügyi szálak, arról méretes irodalom szól, nem megyek bele, mert akkor visszaérünk a "muszáj volt azért, hogy fennmaradjunk" érvéhez. Ami nem más, mint a középosztály önigazolása a négyzeten.

Vajon miért nem tudták ugyanezt megcsinálni a lengyel egyházzal? Wojtyla pápává választása azt jelezte, hogy Lengyelországban van egy olyan katolikus közeg, amelyben teljes életpályát lehet befutni az abszolút csúcsokig úgy, hogy valaki intakt marad a kommunizmustól. Nálunk ilyen közeg nem létezett. A püspöki kar oldaláról természetesen azt mondják, hogy Magyarországon kegyetlenebb volt a kommunisták egyházellenes hadjárata, annyira, hogy nem lehetett ellenállni.. De még ez sem tökéletesen igaz,. mert 1953 és 56 között kegyetlen terror sújtotta a lengyel papságot, Wyszynskit is börtönbe csukták. Az igazság az, hogy a lengyel egyházzal azért nem lehetett ugyanezt megtenni, mert
a) Lengyelország európai viszonylatban az egyik legmélyebben katolikus ország,
b) a lengyel katolikus egyház úgy összeforrt a nemzeti üggyel, ahogy a magyar soha (ellenkezőleg, nálunk a református volt a "magyar" egyház),
c) a klérus nem kompromittálódott az 1944 előtti elittel együtt, ellenkezőleg, az ellenállásban megerősítette tekintélyét,
d) egyszerűen sokkal nagyobb volt.
A magyarországi katolikus egyház tehát mindezekben – erkölcsileg, szellemileg, spirituális hatalom szempontjából, politikailag és "szavazóerejében" is – jóval gyengébb volt már a kommunista diktatúra előtt. (Hozzá kell tenni, hogy a Horthy-korszakban ugyan óriási volt a hagyományosan Habsburg-hű r. kat. egyház poltikai és kulturális befolyása, de az 1919-21-es rendszerváltással, a Habsburg-ház detronizálásával mégiscsak meggyengült, a reformátusok pedig, akik a kormányzót és a miniszterelnököt is adták, megerősödtek,) A helyzetet nálunk bonyolította a felekezeti megosztottság és az egyes felekezetek különböző politikai arculata (nyugodtan lehet mondani, hogy a magyar baloldal számottevő része a református világból jött, Erdei Ferenctől és a KB-taggá lett püspöktől a harmadikutas Bibón és Németh Lászlón át a nemzeti szocialista Csurkáig és Fürig). Van, aki a félig-meddig fundamentalista politikai katolicizmus előretörésétől fél, de Magyarországon ennek soha nem volt hagyománya. Valahol félúton álltunk a lengyelek mély, nacionalista katolicizmusa és a csehek nacionalista világiassága között, talán közelebb az utóbbihoz.

Akkor hát nézzük a másik oldalt, a politikai hagyomány vállalható folytonosságát. A sorozat első részében volt szó arról, hogy a cseheknél a rendszerváltás valójában újrakezdés volt, a két háború között már bevált liberális demokrácia visszaállítása. Éppenséggel ez történt 1945-ben is: az emigráns kormány hazatért, és Benes deklaráltan ott akarta folytatni, ahol 1938-ban abbamaradt – bár "továbbfejlesztve".  Azaz a nemzeti lét átmeneti megszűnését a kollektív bűnösség elve alapján megtorolta a németeken és magyarokon. Magyarországon ilyen folytatásról – akár tisztogatásokkal – szó sem lehetett.

A horthysta elit abba az ábrándba ringatta magát, hogy a háború után – nyilván valami változtatással, engedményekkel, modernizálással, de – minden megy tovább. Azzal tisztában voltak, hogy az oroszok ezt nem hagynák, de azt képtelenek voltak tudomásul venni, hogy az angolszász hatalmak sem. (Példa ez a magyar politikusok máig ismerős mentalitására: "mindenki azt mondja, hogy ezt nem lehet megúszni, de hátha mégis…" ) A befuccsolt kiugrással és a nyilas hatalomátvétellel ennek az illúziónak befellegzett. Horthyt a saját vezérkara, huszonöt éven át a tenyeréből etetett tisztjei árulták el. (Ez meg arra példa, hogy a magyar elitektől mennyire nem idegen a szuicid ostobaság.) A 44. október 15. előtti polikai elit kollektív erkölcsi öngyilkosságot követett el, és ez rövid távon lehetetlenné tette bármifajta visszatérését vagy akár megrostált részvételét a demokráciában. Az oroszok persze semmi sem bíztak a véletlenre. Sürgősen gondoskodtak a régi kormánypárt betiltásáról, valamint lefogták és eltüntették az országból Bethlent, aki egy nyugodtabb pillanatban a jobboldal integráló személyisége lehetett volna.
Csakhogy közben a jobboldal társadalmi bázisa is végzetesen meggyengült. A "klasszicídiumot", a könyörtelen osztályharcot Rákosiéknak szokták tulajdonítani, és joggal, de az osztályharc már 1938-ban megkezdődött, és 1945 tavaszára teljesen átalakította a társadalmi színképet. A zsidótörvények és a holokauszt gazdaságilag, és fizikailag megroppantották a városi alsó és középső középosztályt, a maradékának két szegmensét pedig eltávolították egymástól (lásd a 10. részt).  (Nem beszélve a "viceházmesterek forradalmáról". Az értelmiségi vagy kispolgári munkaszolgálatost halálba gyötrő őrmester filmekből és irodalomból ismert jelenete mi volna más, mint osztályharc?) A magyar (zsidó) ipari és bankarisztokrácia már a német megszállás alatt Nyugatra távozott, és nem tért vissza (illetve Goldberger Leó inkább vállalta a lágert és a halált).. Mint a 4. részben láttuk, a kommunista ihletésű 1945-ös földreform nemcsak a nagybirtokot, ezzel a hagyományos arisztokráciát és az új agrárkapitalista réteget szüntette meg, hanem a középbirtokosságot is jórészt elsöpörte. Az 1945. novemberi választásokon már egy erősen plebejanizált (el-plebejus-ított ) társadalom szavazott, olyan társadalom, aminek gyakorlatilag kiesett a jobboldali pólusa. És olyan választáson, ahol a megszállók akaratából egyértelműen jobboldali párt nem indulhatott.
Ebben a közegben kapott 57%-ot a Kisgazdapárt. Az ország legerősebb, magát nemzetinek és konzervatívnak valló pártja egy többlépcsős forradalomnak és a megszállók erőszakos beavatkozásának "köszönhette" elsöprő győzelmét.

Mindez együtt – a történeti folytonosság megszakadása, a régi jobboldal masszív kompromittálódása (amit nem ment, csak elfed a későbbi kommunista agitprop és üldözés),a társadalmi bázis halálos meggyengülése, az erőszakkal létrehozott demokrácia) maradandó, máig tátongó léket ütött a magyar konzervativizmus identitásán és erkölcsi.alapján. (Kitérő: Ezt a léket manapság a self-appointed jobboldal a legkülönfélébb szedett-vedett holmikkal próbálja betömni, amit éppen talál. Mókás, de olyan emberek állítanak Teleki-, turul-, Wass-, Tisza István-szobrokat, akiknek ezekhez a történelmi szálakhoz se származásuknál, se neveltetésüknél, se társadalmi helyzetüknél, se politkai családfájuknál fogva az égvilágon semmi közük. Az egyetlen kritérium, hogy "a kommunisták" utálják a szobor modelljét. Akkor csak jó arc lehet.)

Az FKGP egyik napról a másikra nőtt kis ellenzéki pártból óriás, heterogén gyűjtőpárttá, a keszonbetegség jeleivel (kicsit hasonlóan a 98-2002-es Fideszhez). A 45 előtti establishment kis demokrata szárnya, a polgári és katonai ellenállás hősei, Bajcsy-Zsilinszky és és Kiss János hívei, náciellenes jobboldali ügyvédek és újságírók, tehetséges és erkölcsös parasztpolitikusok dolgoztak együtt buta és erkölcstelen paraszt- és értelmiségi politikusokkal meg kriptokommunistákkal. Jellemző a helyzetre, hogy ez a kimondottan vidéki párt először és utoljára többséget szerzett Budapesten is. Az FKGP fő vonzereje az volt (megint csak a Fideszhez hasonlóan), hogy "ők azok, akik biztosan nem kommunisták" (a "biztos"-ban a publikum itt is tévedett, mint a Fidesz esetében).

Nagy Ferenc és Kovács Béla sorsa, a szalámtaktika, a Lex Sulyok és a kékcédulás választások mind a demokrácia szétzúzásának állomásai, de felszínre hozták az 1945 utáni jobboldal gyengeségét is. Tényleges jobboldali pólus, vállalható hagyomány nélkül ugyanis mi maradt? Az antikommunizmus (ami az adott helyzetben kudarcra volt ítélve, de éppen a Kisgazdapárt hirtelen felfúvódása mutatta meg, hogy összetartó, és főleg pozitív erőnek önmagában mennyire kevés), a politikai kereszténység (de fentebb láttuk, hogy a katolikus egyház már a kommunista üldözés kezdetekor is mennyire gyenge volt, a reformátusok nagy részének nyílt vagy szemérmes kollaborálásáról nen beszélve) és az éppen akkor rettenetes erős nemzeti sérelemérzet (amit ráadásul ki sem lehetett fejezni az orosz jelenlét miatt). Lényegében máig ez a három jelenti Magyarországon a "jobboldaliságot", három eléggé ködös, sérelmekből táplálkozó, végig nem gondolt  indulat a szimbolikus szférában, a valódi, racionális fogalmakban kifejezett politikai-társadalmi tartalom helyett. Tanuságos olvasmány Izsák Lajos Pártok és pártprogramok Magyarországon (1944-48) című könyve. Így utólag nézve már az akkor reakciósnak minősített pártok programjai is meghökkentően baloldaliak, beleértve a Barankovics-párt "evangéliumi szocializmusát", amit Mindszenty nem véletlenül nézett rossz szemmel (helyette Schlachta Margit másfél százalékos Keresztény Női Táborát támogatta). 1947-re Magyarországon a tényleges jobboldal támogatottsága talán ha 15-20 % lehetett..

Hogy mindez hogyan hatott ki a rendszerváltásra és ami utána jött, arról később.

Most egy kicsit úgy érzem magam, mint aki házi olvasmányt ad fel a hallgatóknak (amit aztán persze nem kér számon), és bocs, de hadd ajánljam feltétlen elolvasásra Ungváry Krisztián (egyébként Németh G. Béla mítoszrombolását folytató) Bibó-kritikáját. Izgalmas, mint minden, amit Ungváry ír, érdemes eltűnődni rajta.  NGB tanulmánya nincs fenn a neten, sajnos, de róla is sok szó lesz.
Az Ungváry szöveg először is azért érdekes, mert  éppen Bibótól idézi azt, ami ennek a sorozatnak a mottója lehetne (csak az évszámot kell kicserélni):

„Magyarország 1944-ben a fejlődési zsákutcának, az eleven tradícióktól való végleges elrugaszkodásnak és a politikai erkölcsök lezüllésének olyan mélypontjára jutott, hogy a legtisztességesebb konzervativizmussal szemben is felvethető az a kérdés: mit akar egyáltalán Magyarországon konzerválni” .

Másrészt, mert az ember eltűnődik, hogy ha ilyen a korszak hagyományosan legjobbnak tartott politikai gondolkodója, akkor milyen a többi.
Harmadrészt, mert az 1945-47-es rendszerváltók hibái (nemcsak hogy nem ismerik, de nem is akarják megismerni a másik oldalt; viszont teljesen vakok a saját oldal kriptóira) megismétlődtek 1989-ben.