Azzal a kérdéssel hagytuk abba, hogy a Kádár-korszak két baloldali ellenzéki csoportja mellől hol volt a valamennyire szervezett – egyáltalán, ellenzéknek nevezhető – jobboldal.

A válasz egyszerű: sehol.

Most tekintsünk el a magukat 1990-ben hirtelen jobboldalinak kinevező népiektől és kommunistáktól, mert az kabaré. A konzervativizmus hordozója főként a középosztály. Természetesen voltak egyéni kivételek, ám még ők is – szinte elkerülhetetlenül – ehhez vagy ahhoz az ellenzéki irányzathoz gravitáltak. És aki valamennyit élt a Kádár-korban, pontosan tudja, hogy "szidni a rendszert" mennyire népszerű műfaj volt. De általánosságban a magyar középosztálynak olyan tökéletesen sikerült átvészelnie a Kádár-rendszert, hogy az nehezen különböztethető meg a beilleszkedéstől. Éppen ezért minden olyan erkölcsi vagy kulturális alapú kritika (mondom, erkölcsi vagy kulturális, nem politikai vagy gazdasági), amivel 1990 óta jobboldali/középosztálybeli irányból illetik a kádárizmust és a posztkommunistákat, jogosnak jogos ugyan, de gyógyíthatatlanul fals.

Hogy miért alakult így, annak több oka van. Más nyilván mást mond.

Lengyelországban a jobboldali ellenzékiségnek szilárd bázisa volt a katolikus egyház. Magyarországon a katolikus egyház (és a többi történelmi egyház) nem volt sem szilárd, sem bázis.

Csehszlovákiában a jobboldali ellenzékiségnek fix, vállalható viszonyítási pontja volt a két háború közötti liberális demokrácia. Magyarországon ilyen nincs.

Erről a kettőről (nevezzük szervezeti tényezőknek) majd legközelebb.

További okok:

A vészkorszak – és ami megelőzte – nemcsak a vérveszteség miatt okozott hallatlan kárt a magyar középosztálynak. Hanem azért is, mert a megmaradt zsidóságot több nemzedékre beoltotta konzervativizmus ellen. Ami pedig utána következett, az a lehetséges konzervatívokat nemzedékekre gyanakvóvá tette a zsidósággal szemben.
A zsidóknak a normális világ 1938-41-gyel ért véget. A nem zsidó középosztálynak 1944-45-tel.
Ami az egyiknek a megszenvedett zsidótörvények, az erdélyi munkaszolgálat és az első deportálások (Kamenyec-Podolszkij) időszaka volt, az a másiknak a lelkesen megszavazott zsidótörvények, a részleges revízió és a Magyarországot elkerülő háború , a szélárnyékos helyzet időszaka.
Az egyiknek tökéletesen elege lett az ezeréves kontinuitásból (amihez fél évszázaddal korábban még asszimilálódni próbált), a másik számára éppen az ezeréves kontinuitás megszakítása volt 1945 fő bűne.

A nacionalizmus szerintem egészséges dolog (majd belinkelek vagy ismertetek erről egy érdekes cikket). A megmaradt magyar zsidó középosztály viszont 1945-re kulturálisan egy meglehetősen színtelen, világi, európai urbánus identitást kreált magának, amit a holocaust – tehát a nemzetből való abszolút, halálos kirekesztés – tapasztalata töltött fel érzelmi tartalommal. A zsidóság mindennemű magyar nacionalizmustól elfordult a nemesi nacionalizmussal együtt (amit Ady annyira utált, de ami mégiscsak egy létező és nagyerejű politikai hagyomány volt) .
A keresztény középosztály viszont úgy fogta fel, hogy a nemesi nacionalizmussal együtt a nacionalizmus minden lehetőségétől megfosztották, nem ismert ugyanis mást.

A megmaradt zsidóság élvezte a diktatúra védettségét, a diszkrimináció szigorú tilalmát, és csak nagyon kevesen (például Kertész Imre) gondolkodtak el rajta, hogy ez morálisan mennyire problémás dolog. (Rákosiék zsidó származása és Kádár személyes filoszemitizmusa történelmi véletlen. A magyar kommunista diktatúra lehetett volna antiszemita is, mint a szovjet, a lengyel vagy a román.)
A keresztény középosztály a diktatúrában még csak nem is gondolhatott magára mint kollektív alanyra, nem hogy ilyen identitással cselekedjen vagy nyilatkozzon bármit. Ezért 1989-ig ha akarta, se tudta volna elvégezni azt a lelkiismereti önvizsgálatot, amit a zsidóság elvárt, és amit a nyugatnémet demokráciában elvégeztek. 1989-ben pedig már késő volt.

Mindkét oldalon izzó sérelmek a hamu alatt. Zsidók (nem mindenki, de sokan) úgy érezték, hogy – mint csoport – érdemén felül sokat tettek az országért, jótékony erőbefektetéssel urbanizálták és rohamosan közelítették a Nyugathoz (ezt fogalmazta meg durván Landeszmann rabbi), cserébe pedig "a magyarok" megalázták, kirabolták és 2:1 eséllyel lemészárolták őket.
A keresztény középosztály 1945-48-ban arra ébredt, hogy 1919 nem volt múló epizód, hanem végtelenül ostoba és véres diktatúra jön az országra, és a nemzeti függetlenség újra elveszett, ráadásul 250 év után újra Keletről jött egy civilizálatlanabb hódító. Magára a középosztályra kíméletlen kulturális és életformaváltást kényszerítenek. ("Tányérsapka? Sunkanadrág? Templomból mozi? Nagyságának cekkert vinni?") Mindezt – hiszen az antiszemitizmus a megelőző évtizedekben poltikai norma volt – ezen osztály nagy része hajlamos volt "a zsidók" mint ötödik hadoszlop rovására írni.

(Kitérő: Az antiszemitizmus kérdésébe biztos belebotlok még, de most csak annyit, hogy az a nézet, miszerint 1938 és 1945 között a magyar középosztály egyik része számolt le a konkurensnek tartott másikkal, legalább olyan leegyszerűsítő agyrém, mint az, amelyik a Rákosi-diktatúrát zsidó bosszúnak fogja fel. Kovács M. Mária kitűnő könyvéből – óvatosan nyitandó, 200 odalas pdf – kiderül, hogy a viszony eléggé sokrétű volt, és az orvosok veszett antiszemitizmusától a mérnökök rezignált realizmusán át az ügyvédek kifejezett szolidaritásáig terjedt. )

Racionálisan megvitatni ezt, vagy akár megfogalmazni – az indulatokat fogalmakra lefordítani, domesztikálni – évtizedekig nem lehetett, megbékélni tehát még kevésbé, 1989-ben pedig már késő volt. A magyar középosztálynak (származásától függetlenül) a modernizációhoz és a nemzeti hagyományhoz fűződő viszonya egyformán eltorzult, és a racionális kezelhetőség alatt szintre züllött. Hasonlítsuk össze ezt a régió többi, gyorsan felzárkózó országával, ahol a nacionalizmus roppant hajtóerő, a modernizáció pedig nem vita tárgya, hanem általánosan elfogadott parancs. (Romániában pl. bármely pillanatban simán meg lehetne buktatni a kisebbségi jobbliberális-magyar kormányt, de ez még a legvadabb sovinisztáknak sem jut eszébe, mert akkor nem lehetne lehívni az uniós pénzeket.)

Egy másik ok igazából pozitív fejlemény. A Kádár-kori oktatás és propaganda a birtokát elkártyázó, hivatalban lazsáló vagy katonatisztként mulatozó dzsentri képét szuggerálta. A valóságban a keresztény középosztály – a városokba költözött nemesség és kisebb számban a többségében nem magyar eredetű régi városi polgárság – egyre inkább, és nemzedékről nemzedékre jobban (szak)értelmiségivé vált. Ennek adott lökést Trianon (az államapparátus és a hadsereg összezsugorodása), de a gazdasági válság is. A háború utáni nemzedék már jellemzően diplomás volt, és az osztályalapú diszkrimináció már a Kádár-korszak elején elsorvadt, úgyhogy a háború előtt érettségizettek általában továbbtaníttatták gyermekeiket. (Ha megnézzük, az 1990 után jobboldali közszereplők életrajzában jellegzetes elem, hogy a Rákosi- vagy a korai Kádár-rendszerben járták ki az egyetemet, leginkább a jogi kart.) Az "aki nincs ellenünk, az velünk van" mára elfelejtett jelszavának jegyében a keresztény középosztály (gyakran csak formálisan keresztény) tagjai mint mérnökök, orvosok, jogászok, bölcsészek, természettudósok, vendéglátósok stb. olyan magasra jutottak el, amilyenre csak párttagság nélkül lehet, és nemegyszer a párttagság sem derogált.

56 után a beilleszkedés stratégiái a kulturális különbségek ellenére néha nagyon hasonlóak voltak.
A középosztály "túlélőiben" (akár keresztény, akár zsidó családból jöttek) erős volt a szakmaetikai értékrend, igyekeztek "úgy tenni a dolgukat, ahogy kell", a politikamentes hozzáértés jegyében, megtanulni, amit lehet, és egyformán utálták az erőszakos pártfunkcionáriusokat meg a bugris ejtőernyősöket. Ez utóbbiaknak az aránya azonban a nemzedékváltással folyamatosan csökkent.

A középosztály beilleszkedését önmagában erkölcsileg nem lehet elítélni, mert ugyanúgy nem volt a láthatárán a rendszer vége, mint a legutolsó időkig a Demokratikus Ellenzéknek vagy a népieknek. Aszkézist nem lehet elvárni senkitől, a lázadáshoz pedig nem érték őket olyan sérelmek, mint a cseh vagy a lengyel konzervatívokat. De általában is: Csehszlovákiában 1969-től, Lengyelországban 1981 után a szakmák majdnem teljesen szeparálódtak "Ezektől", közvetítők útján érintkeztek a politikai hatalommal. Magyarországon elég nagy volt az átjárás, és létezett egy nagyon széles köztes tartomány. (Így kerülhet a mai "polgári" értelmiség táborába a fél Hazafias Népfront.)

Az egyik baj az volt, hogy a szakmaetikai értékrend nagyon gyakran önelégültséggel és provincializmussal párosult. Az ország viszonylagos elzártsága és a versenyhelyzet, azaz a kontroll hiánya még csak provincializmushoz vezetett volna, Az önelégültséget éppen kádárista sajátosságok idézték elő, a pozitív egyéni visszacsatolás (anyagi jólét, karrier) és a blokkon belüli, tényleges előnyből fakadó nemzeti/szakmai büszkeség. ((A előnyről és eltűnéséről máskor.) A "féltudású magyar elit" problémája ebben a korban gyökerezik.

A másik baj az, hogy a művelt középosztály (akár keresztény, akár zsidó származású, akár régi, akár új, elsőgenerációs) szinte egyöntetűen állami alkalmazott volt. Az állam, mint egy óriásvállalat, honorálta a szaktudást és a lojalitást, de nem volt olyan piac, ami társadalmi méretekben honorálta volna az önálló kezdeményezést, egyáltalán, az önálló cselekvést. Jellemző módon a korabeli "vállalati szféra" kulcsfigurái, újító menedzserei, Burgert Róberttől Demján Sándorig és Tatai Ilonáig, beolvadtak a politikai elitbe. A többség persze nem "macher" volt, hanem valamilyen merev hierarchia közbülső szintjein dolgozott "a haza javára és a maga hasznára". Ez a tény, a politikai passzivitásból vagy befekvésből eredő lelkifurdalással és túlkompenzálással együtt, rányomja bélyegét (a Desperádóvezér belső rohamcsapatán kívül) szinte az egész self-appointed jobboldalra. (Valószínűleg ezért nem tud egyről kettőre jutni az MDF. Középosztály-retorikája teljesen helyénvaló, de a létező magyar középosztály, amelyik a kádárizmus olvasztótégelyében alakult ki, egyszerűen nem ilyen. Vagy legalábbis nem volt ilyen 1990-ben, és nagyon komoly szociológiai vizsgálatra lenne szükség, hogy el lehessen dönteni: azóta volt-e számottevő elkülönböződés :) a középosztályon belül.)

A múltkor nagyon megdicsértem azokat, akik úgy viselkedtek és gondolkoztak úgy, felelős egyénekként, mintha az államszocializmus nem létezne, vagy legalábbis nem függenének tőle. Sajátos közös vonásuk, hogy – kevés, de fontos kivétellel – 1990 után nem lettek a politikai élet szereplői, nem szálltak be a brusztba, és nem csatlakoztak pártokhoz. Ellentétben azzal a fent jellemzett középosztálybeli sokasággal, amelyik nagyon is annak tudatában gondolkodott és cselekedett, hogy az államszocializmus létezik, ténynek fogadta el és igyekezett kihasználni a lehetőségeit – majd 1990-ben, amikor megszűnt a kockázat, szakismereteire és szakmai sikereire hivatkozva beszállt a politikába. Természetesen mint konzervatív, hiszen sosem volt kommunista, ő ugyan nem, legfönnebb kényszerből alkalmazkodott, mert már akkor is tudta, hogy ennyi alakoskodásra szükség van a nemzet megmentéséhez.

Holott a lényeg:
A mai antikommunista diskurzus egyik fő elbeszélése szerint a Kádár-rendszer előbb megfélemlítette, majd megvette a "népet" – Trabanttal, a fusizás elnézésével, a háztáji megengedésével, telekkel, vasárnapi rántotthússal. Így érte el, hogy a nép ne politizáljon, és ne követelje vissza a szabadságát. Csakhogy a "nép" – a kétkezi emberek világa – a valóságban ezt nem a szabadság elvesztéseként érte meg, hanem fordítva. Politikai szabadsága sohasem volt, legföljebb 56-ban néhány napig és rendkívüli helyzetben. Utána viszont a "nép" életminősége példátlan mértékben javult – többségében megszabadult a nyomortól. A mobilitás példátlan lehetőségei nyíltak meg előtte. Végül példátlan módon megemelkedett a méltósága – felszabadult a középkorias társadalmi hagyományok nyomása alól, megszűnt az úr-szolga viszony. Érdemes Tar Sándort olvasni. Akikről ír, nyomorultak, kiszolgáltatottak, remélytelenek. De még ez a legalsó réteg sem cselédekből áll, mint A puszták népe idején. Egy szinttel följebb meg már megindult a polgárosodás. Magyarországon 1989-ben nem volt forradalmi helyzet, a "népnek" nem volt oka lázadni, mint 1956-ban.

Amikor a művelt középosztály a kádárizmus mételyéről beszél, és a birka népet szidja, valójában a saját közelmúltját vetíti ki a korszak kisemberére. Ha valakit a kádárizmus "megvett", az a középosztály volt. Nem Trabanttal "vette meg", hanem Ladával vagy VW Bogárral, esetleg olcsóbbféle japán kocsival.. Nem a fusizással, hanem különféle homályos kiegészítő jövedelmekkel és pozíciókkal, a hatalom apró morzsáival. Nem vasárnapi rántotthússal, hanem a budai lejtők kiparcellázásával. Nem a hétvégi telekkel, hanem a nyugati kapcsolattal: turistaútlevéllel, meghívással, kiküldetéssel, konferenciákkal, vendégtanárságokkal, nemzetközi szakmai szervezetekben "ezek jó kommunisták, másmilyenek"-alapon elnyert tisztségekkel.

Az alkut, mondom, önmagában nem lehet elítélni, mert mindenki jól járt vele: a középosztály elviselhető életet kapott, a politikai hatalom – rajta keresztül az ország – pedig lojális szakemberek tömegét.
Én nem vonzódom ahhoz a politikai romantikához, amelyik feltételezi, hogy a középosztálytól (mint Schmidt Mária és sokan mások szerint a néptől) a hallgatását vették meg. Nem. Magát a középosztályt "vették meg", a rendszer része lett. Egyetlen korlátozás volt: a Kádár-korban nem kerülhetett a politikai hatalom első vonalába. (De még ez sem teljesen igaz, gondoljunk például Medgyessy Péter technokrata karrierjére. Vagy hogy a zsidó középosztályból mondjunk példát, ott volt a jó emlékezetű Vályi Péter miniszterelnök-helyettes, akinek az apja szombathelyi virilista volt, a Revíziós Liga helyi elnökségének tagja. Igaz, az ő karrierje még 56 előtt kezdődött.) Legfeljebb (de nem biztosan) a magánszférában, társalgási szinten szidták a rendszert és főleg az oroszokat, esetleg az elmaradottabb szomszédokat, mert jólesett, és abban a biztos tudatban tehették, hogy úgyse lesz belőle semmi. Nem is lett.

A "megvette" szó azért van idézőjelben, mert a romantikus elméletnek ez a terminusa nem fedi a valóságot. A Kádár-rendszer nem "lefizette a középosztályt, hogy ne politizáljon", hanem erejétől telhetően honorálta szakmai teljesítményét. És bár az egizisztenciális biztonság is egyik oka volt annak, hogy a középosztály mint társadalmi alany nem politizált (megint valami, amit kivetít a "népre"), voltak más okok is, és ezek között nem szerepel a nyílt terror, ilyet ugyanis a középosztály ("polgárság") mint olyan ellen már közvetlenül 56 után sem alkalmaztak, sőt.

Azt, hogy nincs politikai szabadság (többpártrendszer és nyugati mérce szerint tiszteletben tartott szabadságjogok), szerintem a következők miatt viselték el kiválóan:
1. A liberális demokráciának Magyarországon nem volt hagyománya, és ezen belül a középosztálynak is nagyon gyér volt a liberális demokrata hagyománya.
2. A fent elemzett "állami ember"-státus.
3. A "geopolitikai realitások" (itt voltak az oroszok, senki se látta a végét).
4. És egyáltalán, teljesen legitim értékrendek léteznek, amelyekben nem a politikai szabadság a legfőbb érték. Itt hadd idézzem John Kekest (A liberalizmus ellen): " a liberálisok miért tartják a pluralizmust, a szabadságot, a jogokat, az egyenlőséget és az elosztó igazságosságot alapvetőnek (?) Miért nem ugyanennyire alapvető a rend, a bőség, a béke, a biztonság, a tisztességesség (civility) vagy a boldogság?" Lefordítva: ha valaki úgy érzi, hogy anyagi biztonságban van, kiteljesítheti képességeit, és a hazájának is használ, akkor miért zavarná a liberális demokrácia hiánya? Mindenki látta, hogy Nyugaton jobb, de nagyon kevesen tudták volna levezetni, hogy a nagyobb anyagi bőség hogyan következik pont a liberális demokráciából. (Ráadásul ez volt az ázsiai tigrisek és az olajsekségek felfutásának ideje, amikor meg lehetett kérdezni, hogy miért is…?)

Egy szó mint száz, a velejéig konzervatív, legkevésbé sem forradalmi Kádár-rendszer sikeresen integrálta (mondhatjuk úgy is, legyőzte és keblére ölelte) a középosztályt, amelyik a liberális demokráciát olyan istenigazából nem is akarta, igazából csak az állampárti vezetőséget szerette volna elzavarni, hogy eme kölönc nélkül folytathassa addigi életét, saját maga ura legyen. (Tökéletesen összefoglalja ezt a a szöveg, amivel dr. Torgyán, újpesti ügyvéd jelentkezett 1989 tavaszán a Kisgazdapártba, Pártay Tivadarnál: "lakásom, pénzem, gépkocsim, minden megvan, már csak egyvalami hiányzik az életemből: a politika.") A rendszerváltás azonban a liberális demokrácia és a kapitalizmus bejövetelét hozta, ezzel leértékelve az államosított középosztály megelőző harminc évét. Amellett nem számoltak azzal, hogy a kölönc maga is középosztályosodott (proletár élcsapatból), sőt hatalmi pozíciójánál, kapcsolati tőkéjénél fogva lépéselőnnyel indult az új rendszerben, és ezt folyamatosan érvényesítette..

Mindezt együtt borzasztó nehéz elviselni. Nem is igen lehet. Tökéletesen elég volt ahhoz, hogy létrejöjjön a középosztályi magatartásoknak az a nagyon kellemetlen elegye – irracionalitás, düh, rendszerré emelt tabutörés, koprolália, múlt- és jelenbeli sérelmek megszállott keresése, kényszeres mozgalmasdi, forradalomszimulálás, a kulturális és erkölcsi felsőbbrendűség monoton hangoztatása, vadonatúj "hagyományok" kreálása (Árpád-sáv mint kontinuus nemzeti jelkép, Wass Albert mint nagy debreceni író), antiparlamentarizmus, antiliberalizmus, antikapitalizmus, naív baloldaliság hősi pózokkal, az "elnyomottak" képviselete – amit 2002 óta nálunk sokan jobboldaliságnak hisznek és neveznek. Ez a valami nem Őszöddel kezdődött, egyre kellemetlenebbé válik, és valami nagyon rossz pillanat felé tart. Nem hiszem, hogy elmúlik csak úgy magától. Hogy miért késlelkedett ilyen sokáig ez a kiszámítható lázadás, arról később.