Láttuk: a Kádár-kor két ellenzéki avagy nem-állampárti mozgalma olyan előzményekből nőtt ki, amelyekkel szoros kapcsolatban voltak az 1945 előtti kommunisták.

Ezenfelül: A "jobboldal" – az idézőjel többszörösen indokolt – szívesen emlegeti a Demokratikus Ellenzék kommunista gyökereit (család, fiatalság), csak hát a másik Kádár-kori civil értelmiségi csoport, a népiek második nemzedékének is megvolt a maga vérkomcsi korszaka. (Jellegzetes példa Fekete Gyula, aki 56 előtt hithű kommunista volt – A kék sziget gyerekkorom egyik kedvenc könyve -, és meggyőződésén nem változtatott 56 után a börtön sem, sőt egyike lett az Aczél-kurzus kedvenc, "támogatott" íróinak. Végül az MDF alapító atyái között találjuk.) De a hatvanas években is Kuba-lázban égett a fél fiatal értelmiség, későbbi irányultságára tekintet nélkül, Csoóritól Lengyel Péterig, Dobaitól Haraszti Miklósig. Szürkeség és tésztaképű, cukorbajos funkcik helyett jóképű, szakállas fiatalok, tenger, napsütés, szex, karibi életöröm és főleg: Forradalom! Nem holmi exportált, mahorkaszagú micsoda, hanem saját termés, a szegények és tiszták megszabadulnak a Kegyetlen Elnyomóktól. "There's something in the air, the revolution's here".

A hetvenes évek "nagy lehűlése" során – ez leginkább a Gulag-sokk következménye – az urbánusok néhány év alatt kiábrándultak a marxizmusból. Ennek a folyamatnak a dokumentuma a Marx a negyedik évtizedben szamizdatkötet. A népieket pedig a sanyargatott parasztság képviselete helyett, osztályellenség ("kényesek kertjét tipratom") nem lévén , az ún. nemzeti sorskérdések kezdték foglalkoztatni, elsősorban a határon túli magyar kisebbségek ügye és a csökkenő népszaporulat.

Figyeljük a hasonlóságokat:

A mai kormányzatnak láthatóan és elsődlegesen gazdasági céljai vannak. Azt hiszi, hogy a gazdasági eredmények majd maguktól értetődően átváltoznak nemzeti értékekké. Nem változnak át! Sőt az is megtörténhet, hogy az ismerős példázat érvényesül a mi esetünkben: a szépen fölépített házban rossz közérzettel ülünk, esszük a hideg málnakrémet, és hallgatjuk a meddőségünkről szóló híradásokat.

(Csoóri Sándor, 1980)

Azt mondják, Magyarországon nem történik semmi. A nép örül, hogy békén hagyják a politikával; ráérő idejében családi házat épít, baromfit tenyészt, kontárkodik.

(Kis János, 1981)

Bár a kritika súlypontjai mások, egyfelől közös az a nézet, hogy a magánszférába való visszavonulás, a "szép ház fölépítése ráérő időben" végső soron nem jó, mert valami más, fontosabb dolog helyett történik. Másfelől: bár a DE természetesen tisztában volt vele, hogy a diktatúra, az diktatúra (Csoórinak ekkor még nem ez volt a kifogása a Kádár-rendszerrel szemben), a kormányzat mindkét szemléletben afféle kikezdhetetlen, "hideg", professzionális szervezetként jelent meg. "A hatalom, ami van". És másodlagos minden, amiben a kormányzat, az állam nincs jelen – akár úgy, mint ügyintéző, akár úgy, mint ellenség. Magyarországon nincs említésre méltó civil társadalom, mert – sejttette a DE – diktatúrában hogy is lehetne. A népiek pedig azt vallották, hogy  "a nemzetnek közös vállalkozásnak kell lennie", viszont ha így van, akkor a "civilség" egyszerűen értelmezhetetlen. Ha Magyarországon "történik valami", az feltétlenül érinti az államot, sőt, az állammal történik (DE). Az, hogy a nemzet megtalálja önmagát, a kormányzat/állam együttműködésén múlik (népiek).

Közben viszont Magyarországon pontosan az történt, hogy az emberek baromfit neveltek, kontárkodtak és az összegyűjtött pénzből építkeztek. A "szép házak" tömeges felépítése azt jelentette, hogy a nemzeti vagyont mai értéken billiós nagyságrendben gyarapították – az állam megkerülésével. Mások – saját kezdeményezésükből – amerikai mintára megtervezték és elindították a magyarországi szójatermesztést. Bakonyi Karcsi bácsi – egy tökéletes kisvárosi polgár – másfél évtizedig bíbelődött a cserszegi fűszeres kinemesítésével, és megcsinálta. A cigány filozófus könyvet írt Heideggerről. A vasi parasztgyerekből lett professzor a nyugatnémet parlamenti rádióközvetítéseket elemezte irodalom-szemináriumokon. Az ifjú, arisztokrata matematikus bohócot csinált a cen- és öncenzúrából. Stb. stb. stb. stb. Hatelemis nénitől akadémikusig milliók viselkedtek és gondolkoztak úgy, felelős egyénekként, mintha az államszocializmus nem létezne, vagy legalábbis nem függenének tőle. TGM az ő sajátos, éleslátást és mániákat vegyítő modorában "bumburnyák" polgárosodásról beszélt utólag, de ha a lekezelést kivonjuk belőle, akkor sem pontos, mert a polgárosodás nem ért véget a falvak és a nyolc általános határainál. Amint azt józanabb perceiben TGM is pontosan tudta. Nekem jobban tetszik az, ahogy Takács Ferenc 1984-ben összefoglalta az 1984-ről szóló kitűnő cikkben, "az emberek 1984-ben nem akarnak Ezerkilencszáznyolcvannégyben élni." Mindezt elintézni azzal, hogy a diktatúra "slampos" volt, az emberek pedig "ügyeskedtek", pláne hogy Kádár "megvette" őket – fennhéjázó dogmatizmus. Lelkileg és anyagilag is tömegek tartottak kifelé a szovjet típusú kollektivista, folyton mindent  "megfigyelő" és semmit észre nem vevő, nivelálló, anyagi és szellemi szegénységen alapuló államszocialista rendszerből.

A baj az, hogy a két irányzat – amelyik aztán a rendszerváltás főszereplője lett – ezzel az egésszel nem tudott mit kezdeni, és nem is akart. A Demokratikus Ellenzéknek ez a fejlődés az ideológiai vakfoltjára esett. A népiek látták ugyan, de egyáltalán nem tetszett nekik.

Nézzük előbb a DE-t. A mozgalom kezdete egy félreértés – szándékos vagy ártatlan, nem tudom. A marxizmusból kiábrándult urbánusokat a cseh Charta 77-tel való szimpátianyilatkozat kezdte valamilyen szervezeti formában összekovácsolni. Maga a Charta 77 a Carter-Brzezinski-féle új hidegháborús stratégia egyik elemét, az emberjogi retorikát használta fel. Ez azonban csak a csomagolás volt. A lényeg az a 68 után ki nem mondott, de egyértelmű, konzervatív akarat vagy eszmény, hogy vissza kell térni a két háború közötti liberális, "polgári" demokráciához. Erről már volt szó az első részben, és még lesz is. Magyarországon ennek nem volt relevanciája, hiszen a két háború között (és egyáltalán, semmikor) nem volt olyan virágzó, demokratikus rendszer, amihez vissza lehetne térni. A DE pusztán a csomagolást, az emberjogi érvelést vette át, és ezzel soha fel nem oldott önellentmondásba került. Ha ugyanis – például – megvalósul a szólásszabadság többpártrendszer és kapitalizmus nélkül, akkor mi történik? Semmi. Azaz nincs szólásszabadság. Ez kicsit hasonlított ez a népiek soha fel nem oldott önellentmondásához: ha sikerül kivívni vagy akár megvédeni a kisebbségi magyarok kollektív jogait Ceausescu Romániájában, akkor mi az eredmény? Megkülönböztetés nélkül sújtja őket ugyanaz az elnyomás, mint a románokat. (De tudtommal a korabeli amerkai külpolitika egyik fő témájánál, a szovjet zsidók kivándorlásánál sem tette fel senki a jogos kérdést: Miért pont csak a zsidók?) A DE steril jellegét csak erősítette a következő nagy impulzus: a lengyel forradalom, itt ugyanis az antikommunista szolidaritás azzal a tudattal járt együtt, hogy Magyarországon a lengyelhez hasonló népi ellenállásnak halvány nyoma sincs.

Ha az ember a Beszélő számait nézegeti, az derül ki, hogy a DE érzéketlen a rendszer bomlásának, az egyéni tehetségnek, szkepszisnek, vállalkozókedvnek, piaci ösztönnek, egyszóval a polgárosodásnak minden pozitív megnyilvánulása iránt. Manapság azért gúnyolják a posztkommunistákat, mert úgy képzelték (hirdették utólag), hogy majd ők addig reformálgatnak, amíg az egész átmegy egy normális pluralista, piaci rendszerbe – de az igazság az, hogy a DE se képzelte másképp. Talán más szereposztásban, talán más menetrendben, de ugyanerre számítottak, legjobb esetben.Ennek az lehetett egyik az oka, hogy politikai rendszerben (lassú szívós munkával lazítható, átformálható diktatúrában) és nem politikai-gazdasági-társadalmi rendszerben gondolkoztak. Jellemző, hogy bár a DE-hez kapcsolódtak agrárszakemberek, a Beszélőben kb. annyi anyag volt a magyar vidékről, amennyi a SZETA tevékenységét ismertette. Nagyon dicséretes dolog, hogy felismerték a falusi szegénységet, és igyekeztek segíteni az áldozatokon, de ez tökéletesen beleillett az "elnyomás áldozatai" marxizmus-kompatibilis baloldali sémájába. Azt sugallták: a diktatorikus rendszer bűne, hogy ezeket az embereket szegénységben tartja (nem tesz értük semmit, sőt a létezésüket is titkolja). A rendszer helyett kell tehát segíteni rajtuk.
Mogorva radikalizmusnak hatott innen hallgatva a szetások távolból tisztelt mesterének, az emigráns Kemény Istvánnak a gondolatmenete: a szegénység elkerülhetetlen, és egy társadalom erkölcsösségének az a mércéje, hogyan bánik a szegényeivel. A szegényekkel azonban csak akkor lehet társadalmi léptékben, valóban törődni, ha van gazdagság, szabadság és gazdasági racionalitás, nevezetesen kapitalizmus. (Kasza László egyik beszélgetése Keménnyel a SZER-en, saját emlék.)

A DE szelektív látásának a fentieken kívül két fontos oka volt: 1. 1985-ig senki sem hitte, hogy a szovjet birodalom akár egy emberöltőn belül összeomlik, és 1989-ig még mindig nagyon kevesen tudták elképzelni, 2. Ezzel összefüggésben, de nemcsak emiatt, még a DE köreiben sem gondolták, hogy a magyar létező szocializmus válságára nem az adott rendszernek a birodalom keretein belül még lehetséges, maximálisan meglazított és ésszerűsített változata a megoldás, hanem egy másik rendszer. Még 1988-89 fordulóján is állítólag Tardos Márton volt az egyetlen, aki közölte, hogy nincs felmentés tornából, itt bizony kapitalizmus lesz, egyenlőtlenségekkel, komoly munkanélküliséggel, és emberek fognak aludni a híd alatt. ("Közeli" forrás személyes közlése.)

Azaz: hiába tartottak milliók kifelé az államszocialista rendszerből, ha még a DE is sokáig meg volt győződve, hogy nincs kiút (mármint váltás más rendszerbe).

Egyébként meggyőződésem, hogy az SZDSZ lassan húsz éve tartó permanens válsága ebből ered: míg a kis európai liberális pártok a középhöz nagyon közel, de mégicsak a jobboldali térfélen vannak, és papírforma szerint "a gazdag emberek pártjai", az SZDSZ törzstagsága sem igazán bevallani, sem igazán megtagadni nem akarja baloldali reflexeit. Kissé könyvszagú liberalizmusa pedig megmaradt emberijog-centrikusnak, és ez megint csak inkább posztmodern baloldali ügy .

A népiekkel sokkal egyszerűbb volt a helyzet. Ők súlyának megfelelően észlelték és tudták is értelmezni a vidék polgárosodását, csak éppen utálták. Részben azért, mert a rendszer azzal, hogy megvalósította a népi mozgalom eredeti, agrárszocialista céljait – a parasztság kiemelését a nyomorból, új értelmiség/középosztály kinevelését -, kihúzta a létjogosultságot az irányzat lába alól. Részben azért, mert a célok nem úgy valósultak meg, ahogy ők ezt elképzelték: nem a magyar Falu váltotta meg a kozmopolita Várost, hanem fordítva: a Falu és népe kezdett urbanizálódni, felvenni a Város egyetemes civilizációs mintáit. (Az Erdély-kultuszban ennek is szerepe lehetett: ott találtak még olyan igazi, paraszt-parasztokat.) Végül azért is, mert a polgári mentalitás eluralkodásával – amit egyértelműen erkölcsi romlásnak fogtak fel – veszni látták ifjúkoruk kollektivista eszményét. Nagyon tanulságos Csoóri botrányt kavaró, akkoriban erősen ellenzékinek ható esszéje, az Egy nomád értelmiségi. Először is nyomatékosan hitet tesz az 56-ban létrehozott Kádár-rezsim mellett (kiemelések tőlem, a minősítésektől tartózkodom, mert Csoóri volt olyan tisztességes, hogy ezt a szöveget a rendszerváltás után vállalta):

Ötvenhat után alapjaiban változott a helyzet. A politikában is és a politikához való viszonyunkban is. Létrejött egy kétoldali egyezmény, egy belátásra épülő alku: a megtörtént események után Magyarországnak csöndes építő évekre van szüksége. Szélárnyékos korszakra, amelyről Illyés is beszélt néhányszor szívbeli meggyőződéssel.
Ez a szavak nélküli alku az évek során törvényes rangra emelődött: a politika mindent elkövet, hogy a szocializmus hazai lehetőségeit jóra, illetve jól használja föl, s az értelmiségiek pedig nem pendítenek meg semmilyen tilalmas húrt. De sajnos ezekben a szélcsöndesebb években nem minden úgy alakult, ahogy hosszú távon a kormány eltervezte, s az imént említett alku alapján az értelmiség bizalommal teli csoportjai hinni szerették volna.

Mi a baj, ki rontja el az idillt? Hát az, amit fentebb polgárosodás címén elemeztünk:

A kedvező látszatok alatt igen kedvezőtlen folyamatok is elindultak. Például ama bizonyos gazdasági megerősödést, sorstól kiérdemelt jobblétet, az egész népnek egyszerre s együtt kellett volna megteremtenie. Közös és egyöntetű célok alapján. E helyett mi történt? A nemzetet hitében és önérzetében megerősítő elképzelés hiányában minden jó igyekezet a magánlét öbleibe torkollt bele. Több millió külön akarat a saját gazdasági érdekét kereste, ami lenyűgöző lehetett volna, ha ráadásként egy mindenkit átjáró eszmei érdek is megfogalmazódik.

És innen jön az "ügyeskedők" szidalmazása (ekkor és itt, a Kádár-kormányzattól balra született meg a Kádár-rendszer "konzervatív" bírálatában ma oly népszerű terminus!), annak felhánytorgatása, hogy "a munka helyét az összeköttetés" vette át (miközben a gazdagodó falusiak a szó szoros értelmében látástól vakulásig dolgoztak) stb. A "mindenkit átjáró eszmei érdekről", ami ezt a kapitalizmus felé mutató mentalitást felválthatná, Lenin 1917. júliusi látomása juthat eszünkbe: kicsit butuska tömeg, egy élcsapat, amelyik felismeri a történelmi lényeget, erről felvilágosítja a tömeget, és ily módon megvalósulhat az országos méretű közvetlen demokrácia, ugyanis a vezetettek és a vezetők között misztikus összhang van a nemzeti / paraszti / proletár közösségi üdvtörténet jegyében.

Csoórival azonban 1980 után valami történt (tárgyilagos monográfusok dolga lenne kimutatni, hogy pontosan mi, de ilyenek nem lesznek). Az 1983-as Duray-előszóban már – pár évvel korábbi ideológiájával szöges ellentétben – a magántulajdon (!) és a többpártrendszer (!) hiányát, a történelmi egyházak elnyomását jelölte meg a határon túli nemzetiségi elnyomás alapjaként. Megkérdezhetnénk, hogy "hát az anyaországgal mi van?", de akkor is, 1956 és 1989 között ez volt a legjobboldalibb megnyilatkozás, ami prominens magyar értelmiségi, pláne politikus szájából elhangzott. Nem véletlen, hogy erre hördült fel sebzett vadkanként a pártközpont, és nem a Beszélő körének akármelyik szövegére. Csoórira talán a frissen ó-nacionalistává lett népieket akkoriban felfedező amerikai emigráció hatott. Talán maga Duray, aki mégiscsak a csehszlovák ellenzékiség neveltje volt, Havel és Carnogurskyék honfitársa. Az epizód rövid ideig tartott. A 1985-ös monori talákozó nyitóelőadásában Csurka már – out of all people – Ivan Illich anarchista nézeteit vette alapul, és a bajok fő okául azt jelölte meg, hogy "az iskola nem magyar", továbbá hogy az emberek nem szeretik egymást eléggé. .

Újabb két év múlva, Lakiteleken már szó se volt magántulajdonról. Többpártrendszerről és történelmi egyházakról se sok. Mint Bihari Mihály nemes őszinteséggel kifejtette, pozíciók elfoglalásáról volt szó. Ami abban a pillanatban egy nagyon konkrét dolgot jelentett: ha sikerül Kádár menesztése, akkor Grósz lesz a pártfőtitkár és Pozsgay a miniszterelnök (ld. Tőkés Rudolf: A kialkudott forradalom), és Pozsgay beviszi régi minisztériumi és újabb Népfront-beli embereit, valamint értelmiségi támogatóit a kormányzatba. Más kérdés, hogy ezekután Pozsgay hatalmi ambícióit sorozatos pofonok érték, az MDF viszont saját lábra kélt, mert "volt rá igény", bár Fejti, a belügyekért felelős KB-titkár még 1989 januárjában is "Lezsák barátunk"-at emlegette. (Jegyzőkönyvek).

Összefoglalva: mindazt, ami a Kádár-korszakban (nem a rendszerben) egy másik társadalmi-gazdasági rendszer organikus, konzervatív szemszögből folytatható előzménye lehetett volna, a rendszerváltás két fő értelmiségi csoportja úgy vágta ki az ablakon, ahogy volt. Az egyik azért, mert nem fért bele a gondolkodási kereteibe, a másik azért, mert utálta. Volt egy érdekes ellenpélda, de erről később.

A blog olvasója megkérdezheti: jó, láttunk egy csapatot, amelyik sohasem szakadt el a romantikus baloldaliságtól. Láttunk egy másik csapatot, amelyik csak egy pillanatra szakadt el kommunista szimpátiáitól. De hol itt a jobboldal?

A nyomozás folytatódik.