Erdei Ferenc és Fehér Lajos 1956 utáni “árulásánál” tartottunk. A téeszesítés 1956 és 1961 közötti totális sikerét a történeti irodalom több tényezővel indokolja. Ebből az egyik, hogy a parasztok okultak az 56 utáni terrorból, és belenyugodtak a megváltoztathatatlanba. Ez viszont nem magyarázza, hogy a Rákosi-korszakban, amikor a rezsim egyáltalán nem idegenkedett a brutális kényszerítő eszközöktől, miért csak 25%-os volt az eredmény, miközben a blokk többi országában (Lengyelországot kivéve) ugyanekkor már lényegében le is zavarták a kollektivizálást. A rejtély nyitja talán az, hogy a paraszti szárnynak volt annyi befolyása a zsidó származású, városlakó és mezőgazdasághoz nagyon nem konyító Rákosira és Gerőre, hogy el tudta fogadtatni a lassúságot – annál inkább, mert a közellátást nyomorszinten meg lehetett oldani a beszolgáltatási rendszerrel is (amit, mint láttuk, ugyanez a paraszti szárny felügyelt, orrbeleverésként).

A Kádár-kori téeszesítést a rendszerváltáskor a jobboldal, a hozzá kötődő.lényegesen befolyásosabb nemzeti baloldal, no meg a Kisgazdapárt városi ügyvédei következetesen “kolhozosításnak” nevezték, holott igen lényeges különbségek voltak az orosz modellhez képest. És itt a “létező szocializmus” gyökeréig fogunk leásni.

A kommunista (üdv)történetírókon kívül senki nem tudott megnyugtató magyarázatot arra, hogy abban az irdatlan agrárius, mélyen vallásos országban, ahol a nép túlnyomó többsége egyszerűen nem látott mást, csak tradíciót, hogyan tudta megszerezni, és főleg megtartani a hatalmat a parányi bolsevik értelmiségi szekta a maga sci-fi ideológiájával. (Már Marx is sci-fit írt, és mint a műfaj minden szerzője, olyan jövőt képzelt el bámulatos agymunkával, a jelen szelektíven észlelt jelenségeiből kiindulva, amit aztán a valóság leminősített hülyeséggé. Igazából nem TGM marxista, hanem Marx volt korának turbó-TGM-je, de erről máskor.) A jelenlegi franciás-lengyeles antikommunizmus szerint Oroszországban kb. az történt, hogy megrendültek a hagyományos értékek (hogy melyikek, azt kényelmességből nem részletezik, mert fura dolgok derülnének ki), és így szabad pálya nyílt az emberi gonoszságnak. De a valóság ezzel ölég meredek szöget zár be.

A kommunista történetírás a maga sajátosan hézagos modorában azt érzékeltette, hogy a földbirtokosok által sanyargatott sok millió nincstelen parasztnak a bolsevikok osztottak földet, és ez állította őket a forradalom mellé. Hogy aztán mégis miért álltak el a forradalom mellől, az nem derült ki. A Kommunizmus fekete könyvében viszont Nicolas Werth úgy beszéli el, hogy a bolsevikok meglovagolták a rég érlelődő parasztforradalmat – “a parasztság és a nagybirtokosok küzdelmét” – felolosztották a földre vágyók között a nagybirtokokat, aztán tíz év múlva csalárdul visszavették. Egy apró tényről nincs szó sem a kommunista, sem a neofita antikommunista diskurzusban:  1916-ban az oroszországi földeknek alig 10%-a volt nagybirtok. A többi pedig paraszti föld, túlnyomórészt faluközösségeké, kisebbrészt egyéni gazdáké. Ráadásul az obscsinából való kivonulás a fejlettebb északnyugati, valamint a jó adottságú déli és délnyugati területeken volt jellemző. A közép- és északorosz vidékeken elenyésző maradt. A bolsevik puccs után ugyanaz történt, mint 1945-ben Magyarországon, csak nagyban és még elmaradottabb viszonyok között. A földosztáskor nem az a jellemző, hogy akinek nem volt földje, az kapott annyit, amennyiből tűrhetően meg lehetett élni – hanem hogy akiknek (nem véletlenül használok többes számot) már volt egy kevés földjük, és azon kínlódtak, kaptak hozzá még egy keveset (mivel nem volt tőke és szaktudás, csak ez látszott kiútnak), hátha nem kínlódnak annyira. Nem vált be. És mindezt annak az árán, hogy szétverték a mezőgazdaság viszonylag termelékenyen működő részét. A bolsevikokat, mint tudjuk, a gazdasági racionalitás (momentán az elegendő élelem) érdekelte a legkevésbé. Taktikai érdeküknek azt felelt meg, hogy most történjék az, amit a nép többsége akar, a nép többsége pedig természetesen azt az utat választotta, ami elsőre és közvetlenül kedvezőnek látszott. Ilyen az, amikor nemzetgazdasági kérdésekben a Zemberek nagy népi konszenzusa dönt. Sztálin aztán látta, hogy ez sehogyse működik, és akármilyen paranoiás szörnyeteg volt, abból tanult, amiben felnőtt: az 1905 előtti cári rendszerből.

A jobbágyfelszabadítás utáni évtizedekben a cári kormányzatot nem nagyon izgatta a mezőgazdaság. Föld sok volt, paraszt sok volt (többnyire analfabéta, aki még a legközelebbi városba is csak külön passzussal mehetett), az élelmet rendszerint megtermelték (többnyire faekével), még exportra is jutott. A cári kormányzatot az ipar és a fegyverkezés izgatta (a kettő összefüggött: a nehézipar legnagyobb megrendelője az állam volt), magyarán az ázsiai terjeszkedés és a pozíciószerzés Kelet- és Közép-Európában. Ebben a felállásban a paraszt mint sarcolható adóalany és behívható katona szerepelt. A híres-nevezetes obscsina (faluközösség), amihez a földek jóval több mint a fele tartozott, egyrészt téeszként működött, megmondta, hogy ki hol mit vethet. Itt nem volt földmagántulajdon. Másrészt létének fő értelme az állam szempontjából az adózás garantálása volt – ezért is hozta létre a cári hatalom. Harmadrészt éppen hogy az önkényuralom alsó szintű igazságügyi-rendészeti szerveként működött – az államhatalmat tehermentesítette, azaz nem kellett csendőrkapitányságon és bíróságokon bajlódnia a lakosság nagyobbik felével. Negyedrészt szociális feladatot is betöltött – minimalizálta a kockázatot, senkit sem hagyott kihullani, azon az áron, hogy tehetségeseket sem hagyta kiemelkedni. A termelékenység éppen azon a szinten stagnált, hogy az állam megkapja a magáét, és ritka legyen az éhínség. Nem véletlen, hogy a pétervári belügyminisztérium ugyanúgy dicsőítette az obscsinát, mint a forradalmi demokraták, majd a szociálforradalmárok, és a cári kormányzat évtizedeken át csöndben, de egyértelműen szabotálta a termelékenység növelését. Az agrárországban ugyanis a nagy népszaporulat miatt iszonyú falusi munkaerő-fölösleg volt, amit nem szívott fel sem a fiatal nagyipar, sem a betelepítésre váró Szibéria és Közép-Ázsia. Az obscsina mintegy szociális foglalkoztató volt, és a legkisebb technológiai fejlődés azzal fenyegetett, hogy ellenőrizhetetlen milliók buknak a nyomorszint alá. Ennek értelmiségi-ideológiai megfogalmazása az volt, hogy a szolidaritás, lám, fontosabb, mint a profit, ez egy ősi orosz érték, és aki mást akar, az elrontja a természettől fogva jóságos és tiszta muzsikot. (Aki az autokrácia szemszögéből vallásosságával és tekintélytiszteletével tökéletes alattvaló volt, népies baloldali szemszögből viszont a maga ártatlan módján tökéletes, született demokrata.) Közben az Orosz Birodalom a világ (egyik) legnagyobb gabonaexportőre volt a föld lényegesen kisebb hányadán működő nagybirtok jóvoltából.

A hatalom misztiko-etatista, belügyi szárnyával és a baloldali ellenzékkel maroknyi konzervatív, kapitalizmus-párti technokrata állt szemben: a pénzügyminisztérium (Witte), majd Sztolipin, és körük., akik azt az egyszerű logikát követték, hogy nagyhatalmi célok csak gazdasági növekedéssel és modernizációval valósíthatók meg, illetve fordítva: növekedés és modernizáció nélkül Oroszország visszasüllyed oda, ahol Nagy Péter előtt volt. Sztolipin mint tartományi kormányzó és belügyminiszter rájött, hogy akármit mond a tradicionalista mítosz, nem lehet számítani az obscsina akolmeleg sötétségében tartott parasztok genetikus cárhűségére (nem lehetett nehéz rájönni, ezért is meglepő, hogy mennyire magányos volt Sztolipin az uralkodó osztályon belül ezzel a felismerésével). Ezért egyfelől kiterjesztette a parasztságra az “állami” rendészetet és igazságszolgáltatást, másfelől nekilátott, hogy létrehozza a rendszerhű egyéni gazdaréteget. A faluközösségeket a reform – a tehetségesebb, becsvágyó gazdák kiválása, a földek kisajátítása – létérdekeikben fenyegette, ezért ott szabotálták, ahol tudták. Mindenesetre a reform területenként változó sikere – mert végösszegben sikerült, jócskán nőtt a mezőgazdasági termelékenység – egyenes arányban volt a gazdálkodási kultúra helyi szintjével és a természeti adottságokkal. Nevezetesen Ukrajnában és a lengyel határvidéken sokasodtak meg a jómódú egyéni parasztok. (Lásd fenn.)

A bolsevikok 1917-18-ban a földmagántulajdont mint olyant szüntették meg, tehát nemcsak a nagybirtokot, hanem a sztolipini reformmal létrejött farmergazdaságokat is, és már 1917 novemberében minden termőföldet államosítottak. (Lenin már az 1917-es februári forradalom után a törpe kisebbségben lévő módosabb parasztok földjének elvételére uszított. Úgy látszik, ahol a 35-45 hektáras középbirtokokat a született demokrata parasztok maguktól nem rabolták el, ott a bolsevik aktivisták léptek közbe, úgyhogy mire megindult Sztálin kulákellenes kampánya, már nem volt kulák az országban. Nicolas Werth ír a “szegényparaszti bizottságok” szerepéről a vidék – az ország 85%-a – bolsevizálásában. Biztos írtak róla, de nem olvastam, úgyhogy csak felbecsülni tudom a szovjet államrendőrség szociológiai összetételét. Van egy olyan gyanúm, hogy azok a szadista GPU-sok, akiket Szolzsenyicin leír a “kulákok” deportálásáról szóló részben, maguk is szegényparaszti családból jöttek, és az obscsina fűkasza-elve után a jobb módúak és tehetségesebbek iránti gyanakvást-irígységet -ellenállást a párt zökkenőmentesen tudta “leninista” osztálygyűlöletté transzformálni.) A faluközösségek földje sohasem volt magántulajdon, a hatalomátvétellel csak a kontroll formája változott. A bolsevik hatalom a polgárháborúban éppen a kevésbé termékeny területekre szorult vissza, így a gazdálkodási szakértelem kiirtása , a termelékenység hatványozott csökkenése nyomán a hadikommunizmusból egyenesen következett az addig példátlan éhínség. Leninnek kb. 3 év kellett, amíg a totális gazdasági összeomlás, a megművelt területek rohamos zsugorodása és a szabályos parasztháború láttán rájött a marxista sci-fi egyik alapvető tévedésére: senki sem termel jóságból és önmegvalósításból. (Pontosabban: olyan kevesen, hogy attól a társadalom éhenhalhat.) A NEP-pel viszont előállt az a paradox helyzet, hogy az orosz parasztság tömegei a kommunisták jóvoltából tapasztalhatták meg a piaci viselkedés előnyeit az államilag erőltetett “szolidaritáshoz” képest. Ismétlem: a föld “társadalmasítva” volt, földmagántulajdon nem létezett, az “egyéni” parasztok valójában az állam haszonbérlői voltak.

Ez így el is döcögött pár évig, amikor is Sztálin, miután félreállította riválisait, és végre körülnézhetett a hatalom csúcsáról, a következőt látta: A gaz Nyugat erősebb, mint valaha (még innen voltunk a Fekete Csütörtökön). Oroszország viszont egy elszigetelt pária, csak árnyéka birodalmi önmagának. Nemhogy a világforradalom kiindulópontja nem lehet belátható időn belül, hanem egy következő háborúban nagy valószínűséggel szétzúzzák. A lakosság többsége még mindig a maga hasznát néző, (fekete)piacon üzletelő paraszt, aki a kisujját sem mozdítaná az Eszméért (és egy ócskán felszerelt hadsereg rossz katonája volna, ugyanolyan rossz, mint 1917-ben).

A jelek szerint Koba egyetlen megoldást látott: visszahozni ifjúkorának világát, csőstül. Láttuk: a falu kizsigerelésével fejleszteni az ipart és a hadsereget (a kettő összefügg), éspedig a központosított államgépezet kihasználásával sokkal gyorsabban, mint amire cárék képesek voltak. Mivel a mezőgazdaságnak ebben az anarchikus állapotában nincsenek tartalékai, és mindig az ellenálás bázisa marad, egyesíteni kell az obscsina (mir) rendészeti funkcióit a nemesi nagybirtok termelékenységével és exportképességével. Sztálin természetesen nem számolt azzal, hogy emberekkel van dolga, és a számára váratlan közegellenállás újabb iszonyatos éhínséghez vezetett, de végül is elérte, amit akart: a roppant ipari és katonai növekedést . Az alapprobléma az volt, hogy az eleve nem túl magas szintű mezőgazdasági szakértelem hordozóit 1917-től kezdve üldözték és többnyire fizikailag megsemmisítették. Közben egy harmadik, politikailag előidézett éhínséget kivéve a megcsappant, de arányaiban így is óriási falusi népesség úgy nagyjából el tudta látni a várost (a hiányt Sztálin utódai a nyersanyagexportból fedezték, a külvilág, így Magyarország nagy szerencséjére). Az exportképességből nem lett semmi, a termelékenység alacsony maradt, de akár a cári időkben, ez kedvezett a rendszer biztonságérzetének. Hruscsov szeretett volna javítani rajta, bele is bukott. Roj és Zsoresz Medvegyev Hruscsov-életrajzának felét a különböző agrárprogramok eléggé szatirikus leírása teszi ki.

Az 56 utáni magyar szövetkezetesítés (állítólag Hruscsov személyes “kérésére” húztak bele) és a magyar falu további fejlődése mindennek több lényeges szempontból ellentéte.
A föld magántulajdonban volt, és egy ideig fenn is tartották a visszacsinálhatóság fikcióját. Csak a polgári perek özöne után szilárdították meg 1967-ben a szövetkezeti tulajdon nevű konstrukciót (míg a kolhozok földjei állami tulajdonban voltak) – de attól még, mint 1990-ben láthattuk, rekonstruálható volt az előző állapot.
Erdei – háború előtti nyugati tapasztalatok alapján – mindig is üdvösnek tartotta a tényleges szövetkezeti formákat. (Egyébként Sztolipin alatt Oroszországban is voltak ilyenek, majd a bolsevikok a 20-as években át is vették szó nélkül.) Fő gondja az volt, hogy a falu komplex társadalmi hierarchiájával minden kívülről, mesterségesen bevitt szervezet ütközik. A kétféle struktúrát össze akarták hangolni, ebből lett aztán az a sajátosság, hogy míg a Szovjetunióban a legnagyobb földeket művelő gazdákat éhhalálra ítélték és a Gulagra vitték, 56 után nálunk pontosan őket akarták rábeszélni a szövetkezetek vezetésére. (Ilyen, tehetős gazdából lett téeszvezető volt aztán a 90-es Kisgazdapárt vezetőségében Nagy Ferenc József vagy Gerbovits Jenő.)
Magyarországon a mezőgazdaságot nem kizsigerelték, hanem ellenkezőleg, masszívan feltőkésítették . Nem elölről akarták feltalálni a gazdálkodást, hanem gátlások nélkül megvették a modern nyugati technológiákat. (Ez könnyen ment, lévén hogy a kukoricának és a csirkének nem volt köze a hadiiparhoz.)
A szakembereket tehát elkezdték visszahozni (illetve ott voltak a szakma pártállami vezetésében), és ami még lényegesebb, az agrárszakemberek képzése a magyar felsőoktatás kevés olyan szegmense között volt, amelyik nemcsak mennyiségileg fejlődött, hanem minőségileg is.
Amellett, hogy lényegében a 45-ös kommunista agrárreform megfordításával visszaállították a nagybirtokot, ami a táblás művelést igénylő kultúráknak és tömeges állattartásnak legjobban megfelelt, az állam gyakorlatilag úgy működött, ideológiamentesen, mint egy háború előtti nagybirtokos: behozta a technológiát, meghonosította,  szakembereket tett a megfelelő helyekre, és ellentétben az inkompetens orosz pártmunkásokkal, nem akadályozta a piacra jutást, hanem gondoskodott róla*. A nagygazdaságok és a kis- (de nem szegény-)paraszti tevékenység, a kevés helyen sok élőmunkát használó háztájik (kertészet, sertésnevelés) jól bevált együttműködéséről sokat beszéltek, ezek közhelyek.
Ellentétben az orosz modellel, ahol óriási baj lett volna a termelékenység meredek emelkedéséből (mármint tömeges falusi munkanélküliség), Magyarországon ez nem okozott gondot. (A téeszesítés elmaradása Lengyelországban, az egyéni gazdák tömegének sanyargatásával egybekötve, gyakorlatilag ugyanezt a veszélyt  volt hivatva kiküszöbölni.) Először, amikor a téeszesítés elől sokan a városi iparba menekültek, néhány év után helyreállt az 56 utáni termelési szint, és ez már megmutatta, hogy lényegesen kevesebb emberre van szükség a mezőgazdaságban. A másik, hogy míg a Szovjetunióban igen éles volt a különbség a város és a falu között (no meg a parasztokat röghöz is kötötték), Magyarországon nem volt ilyen választóvonal, sőt a hatvanas évektől tudatos program volt a vidéki ipartelepítés. (Anyámék gyára például egy nógrádi községben is létesített telepet. Eleinte sokat panaszkodtak, hogy a másféle életformához, időbeosztáshoz szokott nők nehezen rázódnak bele – de tudtommal az üzem máig működik.) Ehhez járult 1968 után a téesz-melléküzemágak megszaporodása – a 74-es ortodox fordulatig ez látványos terepe volt a gazdasági kreativitásnak. (Egyszer egy antikváriumban megvettem az Új Írásnak azt az 1969-es számát, amiben akkori fiatal írók mutatkoztak be. A legemlékezetesebb mondatot egy Szentgallay Géza nevű szerző írta le: “Téesz-anyagbeszerző vagyok, azt hiszem, mindent tudok az emberről, amit tudni lehet.”) Összefoglalva, a piacosító reformok és nyomukban a piaci gondolkodás és a pragmatizmus falun sokkal jobban érvényesülhettek, mint városon, beleértve a városi értelmiséget, amelyik túnyomórészt állami alkalmazottakból állt. Míg a falu kezdte felvenni a város Max Weber-i jegyeit (racionalizáció, tudományra és technikára támaszkodás, egyenrangúak szervezett, “illemtudó” emberi közlekedése), a városba szakadt értelmiség mintha távolodott volna ettől.

Ennek a sajátos következményeiről (már közvetlen kapcsolatban a magyar konzervativizmus hiányával) talán legközelebb.

*Nyilván kapok olyan kommentet, hogy az egész nem történhetett volna meg a szovjet gazdaság bénasága, a nagy és igénytelen orosz piac nélkül. De hülyeség lett volna nem kihasználni, mások nem használták ki, és az egész éles ellentétben van a 89 utáni magyar marketing bénaságával.