A kérdés eredetileg az volt, hogy lehet-e a Kádár-korszaknak olyan eleme, ami konzervatív ésszel és szívvel vállalható. Háttérkérdés: a magyar történelem nem bővelkedik egészként vállalható, tartós állapotokban, folytatható rendszerekben. A liberális demokráciának igen kevés a szerves előzménye. A konzervatívok viszont a hagyomány kenyerén élnek. Namost a sok dzsuvás periódus közül miért éppen a Kádár-korszakot vágjuk ki a hagyomány lehetséges forrásai közül egy az egyben? (Már írtam, hogy a Bethlen-konszolidáció és -fellendülés minden árnyoldalával együtt pl. vállalható lenne – de túl messze van, nagyon más világ. Úgyhogy bázisnak nagyon kevés, és ha 1929-ben húznánk egy átléphetetlen választóvonalat, akkor lényegében csak  könyvszagú, elméleti előzmény lenne,)

Logikus, hogy a diktatúra, azaz a politikai rendszer mint rendszer nem vállalható. (Ehhez képest az új rendszer, és nemcsak annak "baloldali" áramlata, gyakorlatilag érintetlenül átvette az erőszakszerveket és a titkosszolgálatokat. A nácikkal szoktak példálózni – de hol volt ilyen Németország demokratikus felében?) Van egy csomó minden a jogrendszerben és a kultúrában, ami a Kádár-korszakban gyökerezik, csak erről az aprócska tényről nem beszélnek. Ezeket a nyalánkságokat élvezettel kapom szét a blogban. Végül az új köztársaság kételyek nélkül átemelte a piacgazdaságba a Rákosi- és a Kádár-rezsim szociális rendszerét, ami a piacgazdaság és az egyéni, polgári felelősség tagadásán alapul (mármint azon, hogy a népesség túlnyomó többsége nem adózott, és persze nem volt tényleges választott képviselete sem), ráadásul magukat konzervatívnak nevező erők tapodtat sem óhajtanak tágítani tőle. Tragédia, blődliben elbeszélve.

Szóval a Kádár-rendszernek sok a bűne, de van legalább egy tagadhatatlan érdeme, ami szerintem kiállja az erkölcs és az ésszerűség próbáját: ez pedig a vidék felemelése. A mezőgazdaság termelékenysége a dualizmus kora és 1962 között lényegében stagnált. A következő 20 évben viszont a termelés két-két és félszeresére nőtt, miközben a szektorban foglalkoztatottak száma felére (1949-hez képest harmadára) csökkent. Egyvalamiben tehát felzárkóztunk a világ élvonalába. Nem máskor: ekkor. És nemcsak a mezőgazdaságról van szó.

Itt gátlástalanul szubjektív leszek. A nyolcvanas években elég sokat kódorogtam dunántúli falvakban, főleg – és lélektani alapon nyilván nem véletlenül – azon a vidéken, ahonnan a család számazik. Nemcsak a civilizációs emelkedés tűnt fel. (Divat volt pl. akkor is leszólni a tetőteres, alápincézett kockaházakat – pedig jobbak és kényelmesebbek voltak a legtöbb városi lakásnál.) Hanem az is, hogy a józan fejű és korrekt emberek aránya mintha nagyobb lenne, mint Pesten. És bár az értelmiségi réteg falun természetesen vékonyabb volt, máshol legföljebb élvonalbeli posztmodern költőkkel tudtam olyan jókat beszélgetni, mint akármelyik jobb falusi iparossal. (Hozzájárulhatott, hogy akkoriban nekik volt iható boruk.) Persze, tudom, hogy akkor is volt bőven szegénység, meg az ország kelet felé lejtett, én meg egy nyavalyás, elfogult dunántúli patrióta vagyok – de akkor is. (Még akkor is, ha a nagyvárosi énemmel persze tudom, hogy a vidék felemelkedésével Budapest lerohadása járt együtt.) A sorozat elején azt mondtam, hogy szeretettel kellene válogatni a hagyományból – és én ezt a késő-Kádár-kori falusi-kisvárosi világot szerettem, bár ez teljesen privát elfogultság.

A Nagy Imre-féle új szakasznál hagytuk abba. Nagy növelte a mezőgazdasági beruházásokat, mérsékelte a begyűjtési terrort, és leállította a szövetkezetesítést. Mindezt Rákosiék 55-ben visszacsinálták. A kötelező beszolgáltatást a forradalom idején szüntette meg a Nagy Imre-kormány, majd Kádárék novemberben megismételték a rendeletet.. A következő időszak két kulcsfigurája – a keményvonalas Dögei bukásával – Erdei Ferenc és Fehér Lajos. Mindketten a Nagy Imre-szárnyhoz tartoztak, a forradalom után mindketten lecsatlakoztak Kádárhoz. Ezt felfoghatjuk árulásnak – de felfoghatjuk úgy is, hogy Nagy Imrének ebben a dologban nem volt igaza, ők pedig okultak a kudarcból (a politikai felnőttség kritériuma), és utilitárius alapon (az is erkölcs) úgy döntöttek, hogy inkább használnak öt- tízmillió embernek, mint hogy etikai meggondolásból hagyják őket szenvedni. Hozzáteendő, hogy hívő kommunisták voltak, és 1957-62-t írtunk, tehát nem úgy döntöttek, ahogy egy konzervatív/liberális értelmiségi tenné húsz-harminc évvel később, Szolzsenyicin, Furet vagy Conquest olvasása után. A lényeg az, hogy elfogadták a szövetkezetesítést mint elkerülhetetlen tényt (és a háború előtti honos törekvésekre hivatkozva, saját presztálinista előéletükre támaszkodva erkölcsileg igazolták maguk előtt), aztán több szempontból az ellenkezőjét csinálták, mint mentoruk 1953-ban – és jól tették.

(Kitérő: Hogy sok manifeszt és látens szoci a Kádár-korszakot minden magyar világok legjobbikának, sőt legnormálisabbikának tekinti, egy dolog. De csak bámulom a találékonyságot, amivel a magukat konzervatívnak, illetve liberálisnak valló, néha kifejezetten okos egyének képesek belepréselni a Kádár-rendszert egyetlen szimpla, spekulatív forgatókönyvbe. Ugyanaz az egysíkúság. Borzasztó érdekes a XX. század Intézet Kádár-konferenciája (főoldal > rendezvények), ahol még a viszonylag penge Lánczi is valami egészen steril etikai elemzésbe gabalyodik. Schmidt Mária meg Kádár feltételezett félelmére és gyávaságára alapozza spekulatív építményét, és ilyeneket mond: "A hatalom volt az élete. Mindenre hajlandó volt azért, hogy hatalomban maradhasson. Mert azt hitte, amíg hatalma van, addig nem kell félnie." Könyörgök, melyik diktátor és melyik csúcsbürokrata – Kádár ez a kettő volt egy személyben – nem akar mindenáron hatalmon maradni, akár fél, akár nem? Vagy: "A rendszer utolsó éveiben a kádárizmus egyfajta korlátozott gyarapodást is engedélyezett számunkra, megnyitotta az utat a kispolgárosodás felé." Ez a tények belepréselése egy ványadt prekoncepcióba. Valójában fordítva történt: Kádárék nagyarányú béremelésekkel és egyéb "közérzetjavító" intézkedésekkel nyitottak már 56 végén, ezt a politikát folytatták 73-ig és aztán hitelekből 78-ig, viszont pontosan a rendszer utolsó éveiben stagnált az életszínvonal. Belülről ez volt a rendszerváltás fő indoka.

Az egész mögött egy szub-macbethi melodráma sémája rejlik: a bűnei miatt lelkifurdalástól gyötört Kádár előbb megfélemlítette és megtörte, majd némi silány jóléttel "megvette" a szabadságszerető népet. MIndezt azért, mert félt 56 megismétlődésétől és ezzel átragasztotta rá a saját erkölcsi csődjét. Kornistól, aki mégicsak író, sőt drámaíró, ez teljesen érthető és hatásos, de egy diplomás történésztől műkedvelően pszichologizáló színvonal. Hogy lehetséges a hidegháborús – katonai, geopolitikai – helyzet hatalmas erői által is determinált, bonyolult belpolitikai-történelmi szerkezetet, pláne egy bürokráciát egyetlen ember feltételezett lelki torzulásaiból és démoni korrumpáló hatásából levezetni? Komolytalan. És valószínűleg a reflexekben megrögződött magyar hagyományoknak sem volt sokkal kisebb szerepük, mint a gigászi hidegháborús játszmának. Ha az ember olvassa a KB- és PB-jegyzőkönyveket, akkor egy végtelenül unalmas, önjáró bürokrácia képe bontakozik ki, a szokott nyomásgyakorló csoportokkal, paranoiásokkal és az ő kódolt belvillongásaikkal, miközben Kádár időről időre közbemorrant valami rendkívül sötét és agresszív dolgot, amit ráhagynak, és nem történik semmi, vagy valami egészen más történik.

Nem beszélve a következő csapdáról: ha azt mondjuk, hogy a Kádár-rendszer azért volt rossz, mert Kádár erkölcsileg egy rongy volt, azzal két további dolgot mondunk: 1. Kádár gaztettein innen a mi sokkal kisebb mocsokságaink még megbocsáthatók, 2. mivel mi erkölcsileg jobbak vagyunk Kádárnál, az a rendszer, amit mi csinálunk/csinálnánk, automatikusan jó. Pedig egy frászt. Kitérő vége.)