Az e heti ÉS-ben Majtényi László egy (irónia nélkül mondom) nagyon szép cikkben megvédi Sólyom Lászlót. Bár Sólyom rettentően tud dühíteni a) kommersz budai-hegységi jobboldaliságával, ami nálunk most konzervativizmus címén fut, b) azokkal a/z (rög)eszméivel, amiket Majtényi posztmodernnek nevez, a cikkírónak több ponton igazat kell adnom. Sőt már adtam is: a szociktól pl. dafkista ostobaság volt Sólyom hergelése Nagy Boldizsár leszavazásával. (Hacsak nem ezzel akarták kiprovokálni az egészségbiztosítási törvény Alkotmánybíróságra utalását, tehát gumiérvekkel való megsemmisítését. Ez viszont, Sólyom dicsőségére legyen mondva, nem jött be, amit a szocik eleinte észre sem vettek a nagy – művi? – felháborodástól). Egyszóval a balliberális közeg nem tudja hová tenni az elnököt – aki még mindig fényévekkel jobb Szilinél, és határozottan nem Orbán meghosszabbított keze.

Ami meggondolkodtat, az a vége: "Ma köztársaságunkat a prezidenciális fordulat veszélyezteti leginkább, ami a harmadik köztársaság és az alkotmány bukását jelentené. Ezzel kompország hajóját a Nagy Kormányos megint a keleti kikötők felé fordítaná." Ez egyértelmű, a prezidencializálódás Körösényi 2001-es írása óta Orbán hatalomkoncentrációját jelöli, és a fiatal tavaly be is jelentette (nem túl burkolt formában, Sólyom nyílt ekézésével egybekötve), hogy az erős elnök pozíciójára vágyik. Majtényi szerint ez ellen most, a ballib lerobbant állapotában Sólyom aggályos alkotmánytisztelete a fő biztosíték.

Szerény véleményem szerint az alkotmányos rendszer rossz (nem első-, de nem is utolsósorban Sólyom alkotmánybírósági tevékenysége miatt), és a harmadik köztársaságnak így is, úgy is vége. De most maradjunk a prezidenciális fordulatnál. Itt az az érdekes, hogy a hívek és az ellenfelek is elméleti magasságokban lebegnek, látszik, hogy könyvből tanulták a politikát, mint [ez itt egy nem píszí népi hasonlat helye].  A Fidesz retorikájából ordít, hogy Orbán tanácsadói újabban túl sokat olvasták Carl Schmittet,  és a mai magyar helyzetet valamilyen weimari keretbe igyekeznek beleszuszakolni (a nemzetietlen, ateista, hagyománynemtisztelő, züllött balosok és liberálisok politikai és gazdasági káoszba döntötték az országot, ahol egy erős kezű, parlamentesdit mellőző Reichspräsident hozhat megoldást).  A prezidenciális elv ellenfeleinek érvelése viszont – végül is – Max Webertől A politika mint hivatásra vezethető vissza, annak is a plebiszciter diktátorról szóló – mókásan aktuális – passzusaira, amelyekbe az európai történelmi tapasztalatokon túl belejátszott a korabeli (mi tagadás, elég gusztustalan) amerikai politikai élet élménye is. Mint látható, egyik érvrendszer sem a mai magyar vagy k-k-európai helyzetet írja le.

Szerintem a helyzet prózaibb.  A mai alkotmányos rendszer rögzülésének hónapjaiban (1989. jún.-nov.) az alkotmányozók a német és osztrák mintát választották. Részben kulturális okokból és részben mert a prezidenciálisabb (nem amerikai, hanem latin) szisztéma egy konkrét személy, a kommunista Pozsgay parlamenttől független hatalmát garantálta volna. Csak arra nem gondoltak, hogy az erős, majdnem-megbuktathatatlan, csak a törvényhozásnak (azaz nagy pártok esetén saját megbízható parlamenti hátterüknek) felelős kancellárok rendszerét olyan országokra találták ki, ahol 1. a centrista konszenzus a szó szoros értelmében létérdek volt, 2. a szélsőségek elszigetelése szintén, 3. ezzel összefüggésben irtóztak minden utcai, populista, parlamenten kívüli politizálástól, 4.  de ilyen veszély nem is volt, mert a Marshall-segély és az olajválság között az iparosodott nyugat-európai országok kormányai egyszerűen nem tudtak rosszat lépni. 68 az unalom lázadása volt, nem az elégedetlenségé. Ha viszont ezek a feltételek nincsenek meg (és még ide sorolhatjuk a hatalomközpontosítást tovább nehezítő kétkamarás törvényhozást és  szövetségi rendszert, akár még a gyengén fejlett osztrák változatban is), akkor a kancellári rendszer egyszerűen nem működik. A kormányfő vagy lebénul, vagy azt csinál a törvényhozással, amit akar, azaz már több lesz kormányfőnél (ez a pre-zi-den-ci-a-li-zá-ló-dás). És szinte ösztönözve van a populizmusra, hiszen őt választják meg újra (vagy nem) populáris többséggel, nem pedig a pártját (a magyar kétpárti viszonyok között). Pláne nem több pártot (mint normális viszonyok között), ami a miniszterelnök-jelöltet szövetségkeresésre és némi ésszerű egyezkedésre kényszerítené, diktátumok helyett. Látható az ellentmondás: a magyar miniszterelnököt lényegében populárisan választják, ráadásul párharcban, igen-nem alapon, tehát kb. úgy, mint egy erős elnököt  - de az alkotmány szerint ezután már a parlamentnek felel.  (Medgyessy megbuktatását éppen az alkotmányosan nem létező plebiszciter választási elvre hivatkozva nevezték alkotmányosan kétesnek, akik így nevezték.)

A régióban – Lengyelországtól Romániáig – mostanra vált nyilvánvalóvá az erősebb (de a gazdasági ügyekbe napi szinten nem beleszóló) államfő és a könnyen cserélhető menedzser-miniszterelnökök akármilyen munkamegosztásos modelljének előnye. Ha Orbán (vagy bárki) ilyen modellt akarna, azt kibírnám. Persze a jó ég tudja, hogy mit akar, a szabad kézen kívül.

PS. Kobayashi posztja erről.