Próbálok nem tendenciát fölfedezni a megnyilvánulásaiban, nem egy eléggé körülírható, kommersz értékrend jeleit, de sehogy se megy.
Legújabban Kertész Imre mondott érdekeset Friderikusznál (az eset még júniusban történt). Idézem:

Kertész: Berlinben megismerkedtünk röviden, amikor átadta a kitüntetést Norbert Lammertnek, a Bundestag elnökének, és két beszéd is elhangzott. Ott ültem, mint meghívott vendég, de szinte laudációt egyedül Lammert mondott rólam, nagyon szomorú voltam (nevet), és…
Friderikusz: És a köztársasági elnökünk?
K: Bemutatkozott. Illetve bemutattak neki.
F: Ennyi történt?
K: Ennyi történt összesen, de hát…
F: Szomorú volt?
K: Igen. Nevetséges volt és szomorú.
F: Ott találkoztak először életükben, bemutatták egymásnak, és ezzel letudta?
K: Ezzel letudta a dolgot, miközben… miközben… És itt jön be, amit kezdtem mondani: a holokausztnak van egy bizonyos kultúrája. Tehát amikor ott ül egy Nobel-díjas szerző, aki én vagyok, akkor… már unom ezt a dolgot, de mindegy, nem vagyok olyan tekintély… akkor az a nyugat-európai tudja, hogy hogyan kell szólnia, legalábbis… mindegy, hogy mit gondol…
F: Tehát vannak formák, amiket be kell tartani.
K: Vannak formák, amiket be kell tartani, és a formák olykor vérré válnak. A szokások olykor meggyőződéssé válnak. Ezen a fejlődésen át kell menni.

(Friderikusz Most, 2007. december 5.)
Rendben, egy köztársasági elnöknek nem kell sem tekintélytisztelőnek, sem empatikusnak lennie, sem tiszteletköröket futnia csak azért, mert egy honfitársunkat (el)ismerik a világban, és sokat tesz európai nemzetek kölcsönös megértéséért. De hasonlítsuk össze fenti rezervált viselkedését azzal a beszéddel, amit a példátlanul ízléstelen és leplezetlenül politikai demonstrációnak szánt Puskás-temetés csúcspontján mondott:

Puskás Ferenc úgy állhat az Úr elé, hogy elmondhatja, jól gazdálkodott a rábízott talentumokkal. Mert bizony sokat kapott: óriási tehetséget. Ezt felismerte, ápolta, és minden ember javára kamatoztatta. (…)
Az ő játéktere olyan volt, ahol a valódi teljesítmény számít. Nem botrányokkal lett híres, hanem olyan mesteri futballozással, amelyben a rengeteg gól számít, és a játék eleganciája, szellemessége, s nem utolsó sorban az ellenfél tisztelete. Hány gyereknek és felnőttnek lett példaképe Puskás Ferenc!
Nekünk, magyaroknak, külön is sokat adott azzal, hogy történelmünk egy sötét korszakában közösen ünnepelhettük az Aranycsapatban őszinte és valódi teljesítményét, és rajtuk keresztül büszkék lehettünk nemzetünkre. Puskás Ferenc utolsó és legnagyobb jótéteménye az lenne, ha példája nyomán újra felismernénk: adni jó.
Puskás Ferenc világhíre azonban jóval nagyobb szolgálatot is tett. Összekötő kapocs lett az emberek között. Bárhol a világon a magyarokról leginkább Puskás jut az emberek eszébe. Mosolyogva, örömmel mondják ki ezt a nevet.
(…) A magyar fiatalok, akik nem értik már, mit jelentett a futball az ötvenes években, örülnek, hogy egy nemzeti mítoszra találtak.
Biztos vagyok benne, hogy Puskásnak ez az ajándéka maradandó lesz. Nagy szükség is van rá! Milyen ritka eset, hogy valaki, aki komolyan veszi tehetségét és feladatát, s csupán magát adja, ezáltal egyetértést, pozitív érzelmeket, kapcsolatot képes teremteni az emberek között!
Ez az egységesítő szellem most megnyilvánul abban is, hogy a végső búcsú Puskás Ferenctől megint összehozta az embereket. Felidézi Magyarországon, hogy lehetett egykor közösen lelkesedni, közösen büszkének lenni. Most is képesek lennénk rá.

Az ellentétnek két magyarázata van:
1. Sólyom nincs tisztában a nyugati civilizáció uralkodó értékrendjével, azon belül a II. világháború utáni uralkodó értékrenddel. "Ért a focihoz", de nem ért a kultúrához és a politikához.
2. Sólyom súlyos demagóg, aki túl sokat olvassa a Magyar Nemzetet .