Román szemszögből nézve a mérleg tudomásom szerint pozitív. Kimegy a munkaképes népesség 2-4%-a (több százezer ember) a munkanélküliség és a szegénység elől (ahogy 90 óta Magyarországra is) az ottanihoz képest alacsony (de a magyarországinál magasabb) bérért. Eltartja magát, a maradékot hazautalja, esetleg, ha van hozzá képessége, elindítja a saját vállalkozását. (Ez csak egy link, példának. Persze idézhetném TGM-et, de annak nem lenne sok teteje.) Közben a román gazdaság rohamosan növekszik, a spanyol meg Nyugat-Európa mintagyereke.
Ehhez képest az első olyan hír, amit magyar szegények (munkanélküliek) spanyolországi munkavállalásáról olvastam, a következő:

Még a napi élelemre valót sem keresték meg egy spanyolországi narancsszüretre toborzott magyar munkások. A csapat fele már hazatért: volt, akinek első útja a rendőrségre vezetett, hogy feljelentse a munka szervezőjét és önmagát.

Eszem ágában sincs kényszerhelyzetbe jutott szegényeken gúnyolódni. A nemzetkarakterológiai elmélkedésnek pedig nem a blogbejegyzés a műfaja. De miért van az,. hogy ami a világon mindenhol (de az EU-n belül pláne) az egyik természetes, végső mérlegben mindkét félnek hasznos megoldás a regionális munkanélküliség és szegénység gondjára, az nálunk csődbe, haragba, rendőrségi ügybe, önfeljelentésbe (!) torkollik?
Miért az az alappozíció mindenben, amihez kezdeményezés kellene, még a legsimább dolgokban is, hogy a magyar = áldozat?